Őt már meggyűlölted,
mert itt hagyott.
Magad megvetetted,
nincs egy jó napod.
Keresed a hibát
csak magadban egyre,
aztán őt vádolnád,
s még vársz egy kegyre.
Hullámokban tör rád
a magány és gyász,
és a boldog órák
emléke aláz.
Ilyenkor az ember
rejtve sírogat,
nem lát mást semerre:
nyitott sírokat.
"Nem lesz többé soha
olyan életem,
mint volt, amióta
nem vagy már velem.
Túl nem is élhető
ez a veszteség.
Nem lesz már szerető,
nincs még egy feleség."
Azután, ha végre
a kín csendesül,
újra támad: m'ért nem
élek emberül?
Gyötrelem halványul,
a fény feldereng.
Az ember silányul,
és visszamereng:
Ennyi volt az egész?
Csak menni tovább?
Lepje el a penész
azt az éjszakát,
amely már az emlék
mély ködébe vész?
Ez nem becstelenség?
Már nem túl nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.