Fehér a csend, amit átleng bent az idő.
Lábamról a cipőket először,
majd a harisnyát húzza le tüstént.
Megszabadít a kabátomtól, meg az ingtől,
gombos a nadrág, gyorsan a földre kerül.
Fényes a tér, de nem vakító.
Abban a helyzetben sem szégyellem magamat,
ahogyan az alsót húzza le rólam,
és testem immár elfogadóan
fekszik előtte meztelenül.
Ősz lehet kívül, tán a tavasz már?
Most olyan mindegy is az:
erre járnak a varjak télen-nyáron,
károgásukat hallani folyton
a kinyitott ablakon át.
Langyos a víz, amit használ.
Puha szivaccsal dörgöli át a testem.
Nem kapkod, mert tudja a dolgát:
még korai az idő, de már megmerevedtem.
Egészen átjár majd a merevség,
mire gyolcsba beburkol, délre.
Amikor a temető harangja kondul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.