Bár szakáll nő reggelre kelve arcomon,
magam tükörbe nézve meg sem látom már,
amikor hajnalonta borotválkozom.
Nincs olyan fogam, ami széteshetne még.
Arcomon a pikkelysömör virága hajt
vereslő szirmokat. Komor magány setét
árnyai küldenek az éjben rám kacajt.
Nyelvemet harapnám el bár, minthogy szóljak!
Arcod érinteném, és csak homok pereg.
Átkot mormolok, amelyet énrám szórtak
elátkozott, erős és néma istenek.
Ilyen vagyok. Ostoba, önző förtelem:
kerüljön messze engem mind ki, aki él!
Sívó, kiégett, terméketlen földemen
még egy tavaszt már nem is remélhet a tél.
Magamra zárt ajtóim mögött, az éjben
fal felé fordít fémes, fekete gyötrelem.
Növekszik bennem, és csak hagyom, hogy éljen,
amíg síromba magam nem temetkezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.