Játsszunk!

Játsszuk azt, hogy minden rendben van!
Játsszuk el, nem izgatom magam,
semmi bajom sincsen énnekem,
boldogan élem az életem!

Játsszuk el, hogy mindig kék az ég,
hogy szívünkben hitek tüze ég,
alakoskodjunk mindig gondosan:
segítünk, ahol ránk szükség van!

Csapjuk be majd egymást mindig jól,
hogy az élet itt nem arról szól,
hogyan lépünk át a fejeken;
játsszuk, hogy a szeretet eleven!

Játékból mondjuk az igazat!
Hordjunk zsákot, ha a gát szakad!
Játsszuk el, hogy nem pénz, hanem vér
mondja meg, egy ember mennyit ér!

Terv terv hátán

Folyton össze van zavarodva minden
fejemben, alig kontrollálom magam.
A világosság már olyan messze van,
szinte semennyi józanságom sincsen.
Nem, nem vagyok őrült, nem úgy gondolom,
csak a Lét csónakja billeg veszetten
velem, bár vad vízre nem én eveztem.
Mégsem szürcsölhetem nyugodtan borom.
Talán az idő az, ami így játszik
velem, a most elmúlt ezredforduló,
a száguldásban az ember nem látszik,
lassítana, de elragadja a ló;
a meggondolt élet erre már nem cikk.
Folyton új terv kell, meg nem valósuló.

Éltetőm lett

Éltetőm lett lényed a téli éjben.
Gondjaim közt már a tiéd is értem.
Rátaláltam, merre vezessem éltem,
arra az útra.

Jó, hogy itt ért engem a szürke este,
nálad,  így már nem leszek eltemetve;
folyton össze volt zavarodva minden
énkörülöttem.

Elsimulnak mostan a régi gondok,
búskomorságnak a fejére sújtok.
Összefolynak bennem a régi vágyak
új szerelemmel.

Pókháló a sarokban

Csak néztem a pókot fenn, a sarokban:
honnan a bánatból mászott az oda?
Ismervén a házat, ez kisebb csoda,
ahogy a sarkot hálóval befonta.

Persze: ide nem ver az eső soha,
és a szél sem szaggatja hálóját szét,
de miből is gondolja, hogy majd a rét
helyett a légy oda megy a sarokba?

Ez talán egy valódi fakír lehet,
vagy éhségsztrájkot tartani jött ide,
mert nálam aztán nem találhat legyet,
bármilyen türelmes, és nagy a hite.

De nézd csak! A háló most megremegett!
Honnan a frászból szerzett bele legyet!?

A huszadik év

Huszadik éve fürösztök egy fiút.
Most úgy néz ki, akár egy görög isten.
Lehetne bár a szépségére is hiú,
de ennyi társas képessége nincsen.

Már a villát is ügyesen használja,
és bekapcsolja a számítógépet.
Szinte még soha be nem állt a szája,
de nem érti meg a gyermekmeséket.

Huszadik éve fürdetem esténként,
még megtehetem húsz éven keresztül?
Hogy mi lesz vele majd, az szinte rémkép,
ha rá gondolok, fekete kereszt ül
szívemre, mindent elborít a sötét.
Rá ég szakad. Másnak Nap járja körét.

Ötvennyolc év

Ötvennyolc év borzadály,
ha nem mondja senki, hogy most megállj,
hisz' nem vagy még idős, csak kiscsikó,
másszunk egy hegyre föl most, hahó!

Ötvennyolc év már nem krisztusi,
s bár nem jár már neked friss husi,
az éveid számát elfelezd,
pár év, és akkor jön a kereszt.

Bár jöhet még egy-két évtized,
de abban, hogy öröklét, nem hiszek,
hisz' az ötödik emelet után
a levegőt kapkodom bután.

Összefoglalni életem?
Nem jár dicsőség énnekem;
mert tízezer versnél többet5 ér
egyszer tenni egy emberért.

Ötvennyolc év nem nagy dolog,
de össze-vissza kapkodok,
mert attól félek, hogy a halál
majd készületlenül talál.

ű

Elveszetten

Jéghidegben és forróságban élek:
a valóság fagyaszt, a képzelet hevít.
Szívem korrodálják köznapi mérgek,
és nem lelek ellenszert, amely segít.

Pedig az életre születtem én is,
nem halálra fagyni és elégni élve,
folyton csak kínzom magam mégis,
és nem is tudom teljesen, hogy mi végre.

Nekem néha olyan zajos a világ,
mintha forgószél tombolna fejemben,
amelyből minden gondolatot kirág
a Lét, ami intézkedik helyettem,
pedig nem vagyok sem őrült, sem részeg,
csak tehetetlen, ha támadnak vészek.

Boldogságom lettél

Boldogságom lettél, amely meggyötör.
Az egyetlen megoldhatatlan képlet.
Élő kalitka, és eleven tükör,
amely énrám ver vissza minden szépet.

Szemeden át embernek látom magam,
mint aki sárból teremtődött újra,
és szétporladása olyan messze van!
Éltem vágyom tölteni hozzád bújva.

Bevégeztetett mára féreg-létem,
könnyű szárnyalással az égen járok
sötét éjben is fénylő napsütésben.
Utamat nem keresztezi mély árok.
Most tavasz van, nyár jön. Majd hideg télben
dermeszt le sárba újra szörnyű átok.

Boldogságom, kínom

Boldogságom lettél, amely elragad,
és kínom, amely a pokolra gyötör.
Horgonyozd erősen létedhez magad,
amíg csak forgószelem el nem söpör!

A földrengés, vulkán, te lettél nekem,
s a pusztuláson újra termő élet.
A Lét, amellyel szemben fegyvertelen
az én. Százszor is halnék beléd, érted.

Erőtelennek tűnnek majd a szavak,
amelyeket tollam a papírra vet,
amikor már elmúlt ez a pillanat,
szétmállott érzés, gondolat, és a tett.
Csak a vágy a boldogságra, az marad,
amikor már minden egyéb odalett.

http://verseskonyv.hu/hirek/szerelem-irodalmi-palyazat
https://www.facebook.com/events/558670180943756/?ref_dashboard_filter=upcoming

Bizonyosságtalanul

Reálisan kéne látnom létemet,
ahogyan kimállik a talpam alól,
gödör nő helyén, a föld majd eltemet.
Bár remélek boldogot még valahol.

Szinte szétesik köröttem a világ,
mintha egy forgószél fújná szanaszét,
és egy nagy, fehér féreg mindent kirág
szívemből: nem őrzöm az ősi mesét.

De vajon miféle örömről írjak
messzire riasztani a Nagy Fehért?
Hol vannak bennem a felajzott íjak?
Hol lángolnak új tüzek, az Istenért?
Tudom, ha csak vak cserepekre írlak,
nem kárpótol senkit soha semmiért.

Lefogyott a kvóta

Mintha forgószél táncolna köröttem,
egyre csak süvít a mállasztó idő.
Lelkek röpülnek mellettem törötten.
Ami volt, és elmúlt, nem felejthető.

Azt hiszem, engem felkap a szél egyszer,
fölemel, megforgat, magával ragad,
s nem rögzít ragasztó, semmilyen vegyszer,
ha nem tudod orientálni magad.

Én nem tudom magam már évek óta.
Egyre csak ordít a tomboló idő.
Nem segít emlék, sem dal, régi nóta,
ha a tüdődből kiszorul a levegő.
Nyilván kifogyott a boldogság-kvóta.
Amíg volt, az többé nem felejthető.

Föld alá

Ha nem marad más,
nyitva áll a metró.
Ha fönt nincs folytatás,
az alanti retró
környezetben élni
talán tovább lehet:
a sötétben félni,
űzni szellemeket.

A szerelvény elment,
a zaj is elcsitult.
Minden alól felment,
ha a sötét lehullt?
Ha patkányhúson élsz,
mert megromlott a bab,
jövőt másnak remélsz:
ő lehet boldogabb.

Ősz végén

Korhadt levélhalom ablakunk alatt.
Miért éppen itt állt kupacba össze?
Zöld tavaszunkból mára ennyi maradt,
akkor folyton vártam, vajon majd jössz-e.

A levél lehullott. Hideg szél fújja,
kergeti a kertben halomba űzve.
Miért nem jöhet tavaszom újra,
hogy virág legyen kalapomba tűzve?

Ablakomon már csak a jég virágzik.
Zárt spalettáimon az est dörömböl.
Szívem termőföldje mára sovány szik.
Kikoptam én már az összes örömből.

Metróalagút

Az alagútban visszhangzik a léptem.
Itt önálló életet él a sötét.
Kijutok a napfényre majd, vagy még nem?
Látom még a Holdat, hogy' járja körét?

Az alagútban árnyak fojtogatnak.
Amikor szólok, csak a csönd válaszol.
Magamat egyre inkább érzem vadnak.
El sem hiszem, hogy fény vár még valahol.

A vezetékben régen  nincsen áram.
Mindegyik vízcsepp egy puskadörrenés.
Így, egyedül, hogy elhagytam váram,
a sötét ellen az esélyem kevés.
Egy kilóméter a sötétben bátran,
s a peron fénye a távolban mesés.

Rongyos sereg

Nincsen fenn az égen a Hold.
Borjúfeje most nem látszik.
Csak a fagy szelleme rikolt.
A falon hideg fény játszik.

Egy hadsereg járja táncát
az állomás fala mellett.
Ott csörgeti rozsdás láncát,
pedig nem is láncra termett.

Rongyuk, mint a condra, lafog.
Immár éjfélt üt az óra.
Nincsen köztük, aki nyafog,
bár pár meghal virradóra.

Mire befut az éjféli
- lesz fél kettő, avagy három -,
a hidegtől, amely téli
túl lesznek már pár határon.

Metró

Sötét a tárna,
itt rég nem járt vonat.
Az ember várna
már változásokat.
Erre az élet
olyan lassan folyik,
mindenki téved,
ha másról álmodik.

Az állomáson
most is ott az élet,
de túl a rácson,
az őrségben félnek,
mert volt, aki ment,
nem jött vissza többé.
Most folt, falra kent.
Lelke elszállt köddé.

Talán egy napon
megnyílik az ajtó,
lesz újra kenyér,
heti egy szakajtó,
reánk süt végre
fénylő Nap sugára,
nézhetünk égre
végre valahára

Indul a gőzhajó

Nézd csak! Itt a gőzhajó!
Rajta utazni volna jó
a folyón le a tengerig,
amíg az élet eltelik.

Nézd, hogy' száll a füstje fel!
Már a kürt is énekel.
Indulásra készen áll,
utazhat, aki beszáll.

Találkozzunk a parton!
Ott nem marad már pardon:
megvesszük a jegyeket,
útra kelek teveled.

Az étterem

Az étteremben szürkék a fények.
Az ételemben kevés a só.
A vendég ide már vissza nem térhet.
Nincs panaszkönyv. Mire lenne jó?

Amit kértél, folyton fizetsz érte:
rendelésre készül a leves.
A vendég úgy kapja, ahogyan kérte:
ha sótalan lett, csak magadra vess!

Az étteremben végtelen az étlap,
szinte bármi kiválasztható,
ha nem tetszik az étel, hát majd szétcsap
köztünk a főnök: nincs reklamáció.

Ja, hogy kicsit penészes az étel?
A hús talán már egy picit büdös?
Minek jöttél? Ez tiszta adás-vétel.
A károsult itt mindig dühös.

Hajnali köd az erdőn

A fák helyébe óriások álltak,
görcsös kézzel égbe markolók.
A ködbe bújva ősi táncot járnak,
varázsosat, helyben topogót.

Karjaikkal felnyúlnak az égbe,
ujjaik közt sápad már a Hold;
bűverejük visszanyúlik régre:
aki adta, mára már mind holt.

Köd takarja törzsüket majd' vállig,
nyakuk körül sárgul a fagyöngy,
aki láthatta táncukat, váltig
hallgat, amíg nem lepi göröngy.

A fák helyén most komor óriások
nézik, hogy az erdőn gödröt ások.

Bocsánat!

Bár gyakran érzem nyomorultul magam,
a gödör alja, tudom, még messze van.
van ott még nálam lejjebb nagyon sok,
remélem, fejükön én nem taposok.
Ha tapostam, bocsássanak meg nekem,
hisz' nem különb az övéknél életem.

Társadalmi hazugságok

Azt hazudják, osztály nincsen.
Persze, hogy nincs. Ez egy modell,
És ha kezed a kilincsen,
Mondd el nekem, kit érdekel?

Azt hazudják, forradalom
a puccs, amit ők csinálnak.
Ha a tiéd másik alom,
kötelet vess gerendának!

Azt hazudják, minden jobb lesz.
Nekik. Neked nem lesz semmi.
Akit a galeri meg nem vesz,
halálba kell annak menni.

Azt hazudják, hogy az élet
csak egy pillanatnyi álom.
Szórjuk át a hazug népet
azon az álomhatáron!

A kárhozottak városa

A kárhozottak városában
nem süt napsugár.
Örök alkonyi félhomályban
a lélek arra vár,
hogy eljön majd egyszer a reggel,
felsüt majd a Nap,
de a kárhozottak élete
nem lehet boldogabb.

A kárhozottak városában
a szürkeség az úr.
Az ég éjjel csillagtalan,
és nappal sem azúr.
Nem mondható: „a pár évet
majd áttelelem”,
a kárhozottnak szürke az élet:
nincsen szerelem.

Névadás

Felfedezőként szálltunk partra,
és nevet adtunk az ismeretlennek.
Most azt hisszük, megismertük.
Pedig igazi nevét azok adták,
akik ismerték.

Dal a holdlakókról

A holdkorongon ezüstös az éjjel,
bár a Föld a Hold egén kéken kereng.
Ha életünk nem éljük szenvedéllyel,
a hajnal már nekünk fel sosem dereng.

A Nap lenyugszik minden este újra,
csak a Föld világít ott az ablakon.
Még a holdlakók is egymáshoz bújva
gondolkodnak el egy boldog holnapon.

De a Holdon nincsen valódi élet,
ott nincsen halál és igaz szerelem,
levegő sincs: a fájdalom sem éghet
izzó lángolással tüzes szívemen.
Én is csak itt űzhetem el a rémet
messzire: ha elriad verseimen.

Te meg azt mondtad,

felejtselek el,
szakadjak le rólad,
bár nem bántottalak soha,
csak azt az egyet nem kellett volna,
meg még a másikat,
pedig én akkor úgy gondoltam,
érted,
hogy nem ellenedre,
hanem érted szólt.

Még ma is van olyan gondolatom,
hogy szándékosan értetted félre,
hiszen az egyik,
amit rögtön megszerettem benned,
éppen az,
hogy egy szemvillanás alatt
mindig mindent megértettél,
átláttál,
amit gondoltam.

Mivel azt is mondtad,
hogy így lesz esélyed,
hát nem hagyhattalak esélytelenül;
ha egyikünknek ad csak az élet,
légy te az, akinek felderül!

Leszakadni? Mint alma a fáról.
Nőjön csak az, szépüljön tovább!
Felejteni? Soha. Majd egy más világból
ragyogjon le csillagom terád!

Szemétdombon

Nyakig ülök a szemétben,
szinte ellep a mocsok.
Mindenki tiszta, csak én nem,
folyton erre gondolok.

Néha megcsúszik a halom,
úgy érzem, most eltemet.
Elpusztulni nem hagyhatom
hallhatatlan lelkemet.

Mindez játék a szavakkal,
a lényeget terelem:
soha semmi nem vigasztal,
fejem föl nem emelem,
a szemétdomb itt marasztal,
hogyha nincsen szerelem.

Egy év után

Néha még jajong a lélek,
de lassan már felejtenélek.
Az éjszakák most se' jobbak,
a vágyak megsavanyodtak.

Ami volt, ma már csak emlék,
lassan új utakra mennék,
de nem vár rám most már semmi.
Nincs értelme útra kelni.

Irigy sors

Állandóan kínlódom,
zavarosnak érzem a fejem,
mint kit rángatnak dróton.
Nem találom sehogy' sem helyem.

Tudom, nem jól van ez így,
mégsem tudok ellene tenni,
a Sors rám talán irigy:
egy ember nem elég szeretni.

Sötét vidék

Itt az égen verőfényben
sincsen fenn a Nap.
Málladoznak a nedvességben
a kopott házfalak.

A tövükben imbolyog pár
szürke nagykabát.
A gólya is hülye, ha már
ide hoz kisbabát.

Táncos lábán elment a nyár.
Messze elszaladt.
Sötét szívünk soha nem vár
már újabb tavaszt.

Innen még a döglegyek is
maguktól mennek el.
A rádió forradalmi
dalokat énekel.

A nagyharang hallgat.
Már csak temetésre kong.
A szívekben a hatalmat
átveszi a gond.

Meglátni

a tengerben a hegyet,
a hegyben a tengert.
a síkban a völgyet,
a másikban az embert.

A múltban a jövőt,
s jövődben a múltat.
Síróban a nevetőt,
nyugodtban a dúltat.

Élni vagy halódni?

Küldök-e még rakétát az égbe?
Szaporítok-e vajon nyulat?
Táncolok-e vízen tűzben égve,
s nevetek, hogy más rajtam mulat?

Ácsolok-e farsangra koporsót
hordónyi sört tölteni bele,
vágom-e még a falhoz a korsót,
hogy a padlón folyjon szét leve?

Ha a bozót veri föl a kertet,
kiirtom-e huszadszorra még,
hogy ledöntsek aztán hét kevertet,
és szóljak: még mindig nem elég,
vagy játszom tovább a levertet,
míg szívem sötét tűzben elég?

Nehezebben, mint más?

Nehezebben viselem,
tán, mint más e földtekén,
szingli nő, facér legény,
hogy nincs itt a szerelem.

Én nem vagyok egyedül,
hát nem értem, hogy miért
jött, amit a sors kimért:
rám a bánat hegye dűl.

Valaki elmondhatná

Valaki elmondhatná nekem,
hogy miért panaszkodom folyton,
bánatom miért versbe fojtom,
és mindez kit is érdekel.

És ha véleményét érvekkel
megtámogatni is tudja,
talán megváltozhat verseim útja,
vidámabbra hangolódhat énekem.

De míg magam rágom, nincs semmi,
kihűl verseimből az élet,
s lassacskán már attól is félek,
hogy létem mérlegre kell tenni.

A tollal kell egálban lenni,
ha majd ránéz a sakál fejű,
miután májamat a keselyű
megszűnik csőrével tépkedni.

Vajon merre kell még lépkedni?
Milyen úton, meddig tovább?
Leszek-e még ennél is ostobább?
Valaki elmondhatná nekem.

Ritkul a hajam

Másképpen nő a fejemen a haj
– és nem csak a színe változott meg –,
amióta nem látom, hogy ott megy,
vagy jön, nem kerül soha sem a baj.

Ölelnék, de a semmit ölelem,
és engem tart karjában a semmi.
Csak akkor megyek, ha muszáj menni,
Amióta nincs itt a szerelem.

Rügyeket bont bőrömön a bánat,
vöröslő, meg barnás szemölcsöket.
Fejem, szívem estére elfárad,
egyre azt érzem, megöregedek.
Ha kihullik, az utolsó szálat
ősz hajamból majd elküldöm neked.

A semmi felé

Napról napra a semmi felé lépek.
Ott folyik immár véremben az idő.
Nem múlnak el nyomtalanul az évek,
bármit is mondasz, ez nem fölemelő.

A szájban sokszor keserű az étel,
mert egyre ritkább az ölelés, a csók,
és ha adnák, mert zajos a vétel,
gúnynak tűnik az őszinte bók.

Néha még jó: az ember szinte szárnyal,
fent repül a szivárvány alatt,
de éjszakánként birkózik egy árnnyal:
vágyainkból torz rémkép fakadt.

Még annyi mindent kellene megtenni,
még oly sok vers megírni való!
De a várban már bent van a semmi,
álcája egy trójai faló.

Napról napra egyre távolabbról
szemlélem a vásár-életet,
a hajszát, amely lelkeket kirabló
módon űz, és föld alá temet.

Csak tompa fény

Nem gyűltek mellém csillagok,
bár száraz ágon ott dobog szívem.
Csak tompa fényben csillogok,
mert nem világol nékem senki sem.

A hegyen túl a Nap ragyog,
a völgyben éjben élek mégis én,
folyton homályban vagyok,
míg fény játszik a nyárfa levelén.

A fejsze persze majd kivág,
mint vágott már ki eddig annyi fát;
ha nem terem már új virág,
hát az élet nem ér meg egy imát.

A semmit szeretni

Magamnak hiába mondom én:
szeress, akár egy vén bohém,
mert véget ér az élet, s ennyi!
A semmit nem lehet szeretni.

Mindegy, ha más szeret: nem érzed.
Nem tőle gyengül szíved, térded,
csak az a jó, ha nem tudod feledni.
A semmit is lehet szeretni?

Nem mondta, hogy viszontszeret,
neki adtad mégis szívedet.
Ha nincs, akit szeretnél, immár senki,
szeresd a semmit! Lehet szeretni.

Ha nincs már, aki téged szeretne,
magadat érzed föld alá temetve,
és vársz sorodra a halálba menni,
tanuld a semmit megszeretni!

Nem mondok semmit

Nem mondok már semmit sem magamról többé,
hisz' jobban ismersz, mint én az életet,
és hogyha egyszer elszáll minden köddé,
hát mindegy, ki volt, akit eltemetsz.

Tudom, hogy magadról hallanál
inkább, mint másnak életét bogozd.
Kevés az olyan ember ma már,
aki mást nyitna fel, mint dobozt.

Hát nem mondok mást semmit sem magamról,
mint amennyit eddig mondtam én.
Le van ejtve mindenki magasról,
aki együtt él velem e sártekén.

Ha egyszer elindulok

Hiába mondják, semmit sem hiszek:
ha egyszer végső útra mehetek,
én magammal semmit sem viszek
a falhoz, mint a rá ragadt legyek,
érkezem, ha már leállt szívem,
és nem ver ritmust többé soha sem,
kezem sem írja akkor már rímem,
és festék sem lesz, amit odaken.
Nem hallom már, volt-e, lesz-e hírem.

Még ez útról vissza sose tértek,
és én is csak egy útra indulok.
Ha hívnak, megyek, akárhogy kértek,
lehetnek ebből még konfliktusok.
Lehet, hogy marad, akit megsértek,
de többé vissza már nem fordulok.

Polgári karitász

A szegény nem tehet róla,
egy kicsit mind sükebóka.
Ha így született meg szegény,
maradjon számára remény!

Rendeljük ki közmunkára,
hogy ne fázzon keze, lába,
kössünk pamutharisnyákat!
Majd áldja a jó anyánkat.

Kezünket ne csókolgassa,
de az alázat áthassa!
Ne beszéljen joga felől!
Tűnjön el a szemünk elől!

Isten veled!

Arról álmodtál,
hogy reggel, amikor fölébredtél,
és elhúztad a függönyt,
a hamutartó alatt, egy sajtpapíron
a búcsúüzenetemet találtad.
Ahogy' leemelted róla a hamutartót,
mert a szemedbe ötlött az írás,
és átfutottad,
kétségbeeséssel elegy megkönnyebbülés
rohant végig rajtad.
Gyufát lobbantottál lángra,
és a meggyújtott papírt a hamutartóba  dobva
nézted,
amint feketévé hamvad.
Mielőtt pernyévé esett volna szét,
még felizzott rajta az utolsó két,
grafitceruzával írt szó:
"Isten veled!"

Bíbor éj

Az éjben bíbor fény dereng,
most nem világít fenn a Hold korongja.
A föld alattam szinte reng:
az emlék szívem, s szíved összefonja.

Ma még az emlék van velem,
de holnap már az új világra ébredek,
és véget ér talán telem;
nem folynak észrevétlen el évezredek.

Ma nem írtam semmit

Ma nem írtam verset,
a szakravéderét!
Kiforrottat, nyerset
sem írtam ma még.

Nem foghatom másra
trehányságomat.
Ma nincs vers. talán a
holnap támogat.

Élethazugság

Már megint csak itt ülök magam,
és azt hiszem, hogy minden rendbe' van.
Egyre körmölöm a verseket,
tömegük már szinte eltemet.

Már megint csak itt ülök magam,
és elhiszem, hogy ez így rendbe' van,
pedig nincsen rendben semmi sem.
Ócska hazugság az életem.

Nem mondok semmit

Nem mondok már semmit magamról többé,
hisz' jobban ismersz, mint én az életet,
és hogyha egyszer úgyis elszáll minden köddé,
hát oly mindegy lesz, ki volt, 'kit eltemetsz.

Azt is tudom, hogy magadról hallanál
inkább, mint másnak életét bogozd.
Szívesebben van kezedben pohár, kanál,
minthogy  felnyitnál egy lezárt dobozt.

Hát nem mondok mást semmit magamról,
mint amennyit eddig mondtam én,
le van ejtve mindenki jó magasról,
aki együtt él velem e sártekén.

Meddőhányóra lépve

Meddőhányóra hiába lépsz.
Ott gőzölög a víz,
amelyet felhevít a hányó-mélyi tűz-parázs.
Ha füstöt látok szállni égre ott,
tudom, mi végre vár az újabb állomás.
Az élet rátelepszik majd salakra is,
csak teljen el pár évtized.
A cserje nő, róka visít,
ha meddőt látsz, ma még talán el sem hiszed.

Meddőhányóra lépni annak érdemes,
aki a salakot kutatja.
Találhat ott kiégett, érdekes
alakot, ásványi szemetet,
amit más eldobott,
ő kiássa, a szuka fattya.
Meddőn csak az kutasson, aki
maga is a meddőre való!
Ha nincsen, aki őt hozza onnan ki,
maradjon rajta,
mint a várban egykoron
a szétesett trójai faló!

Ajtót nyitni? Zárni?

Talán becsukni kellene az ajtót,
hogy kívül maradna a hideg,
de az sem óvna meg a bajtól:
vaskályhákban én már nem hiszek.

Talán, ha nem zárnánk be kulcsra újra,
talán, ha nyitva tartanánk,
úgy igaz: a hideg szél befújna,
de jöhetne meleg is talán.

Kinyitni, vagy bezárni az ajtót?
Réges-régi nagy dilemma ez.
Jöjjön csak lengyel, meg  magyar, tót,
ha kint maradnak, a ház rajtaveszt.

Fókahullák

Jégmező. Jövő feledve.
Talán a rianásban ott szorong.
A pingvineknek sincs táncolni kedve.
Az ember markában ott a dorong.

Ezernyi fókahulla kinn a jégen.
Csak séta ez, móka, és kacaj.
Agyonverve, kihűlve, vérben,
már nem jön rájuk semmi baj.

Hosszú még a nap, míg fölszedik
a zsíros, döglött testeket.
Íme, itt is van az ezredik.
A hólepel majd minden foltot eltemet.

Tél az utcán

Január. A szennyes égen
nappal sincsen fenn a Nap.
A hűtőrácsok melegében
sütkérező koldus boldogabb,
mint aki a járdaszélen ül.

A hideget csak eszméletlenül
lehetne elviselni,
de pénz az nincsen semmi,
hogy némi borra költené.

Ilyenkor már, estefelé
minden szállás megtelt,
és van aki a holnap reggelt
meg sem éri majd.

Mégsem arra hajt,
hogy a melegedőben legyen helye:
tapasztalatból tudható,
holnap majd attól fáj feje,
hová lett szatyra az éjjel.
Eltűnt, lefolyt, mint a hólé,
és vele egész maradék élete.

Köddé vált

Már nem hívhatlak többé.
Ami volt, elszállt mind köddé.
Olyan, mint egy álom,
elmúlt, és mégsem bánom
azt az évnyi fájdalmat,
amely akkor rám ragadt,
és le nem mossa rólam
többé semmilyen szólam.

A Lét darazsai

Százezer darázs dühöng fejemben;
hogy működik agyam, ez kész csoda.
Mit tenne más vajon az én helyemben?
Lékeléssel jutna be oda?

A külvilágból lassan mit se hallok,
elnyomja azt a benti hangzavar,
ezért már lassan attól tartok,
minden emberit is eltakar.

A zajtól szúr és hasogat a Lét is,
szinte szétesik kemény fejem,
de magamat tartani próbálom mégis:
nap-mint nap csak dolgomat teszem.
Nem segíthet rajtam totem, fétis,
orvos, csak az igaz szerelem.

Önző állat

Önző állat az ember,
és én ember vagyok,
aki szembe nézni nem mer,
hogyha jönnek a bajok.

Önző állat az ember.
Én ne tudnám jobban?
Engem szenvedni rendel
a sors, míg szívem dobban.

Mimikri

Azt mímelem, már nem élek,
és a szívem nem dobog,
így a Semmitől sem félek,
hiszen agyam sem forog.

Azt mímelem, hogy a halál
engem többé el nem ér,
hiszen megbűnhődtem immár
az egész életemért.

Örvénylő hiány

Vajon csitulhat-e még a hiány,
amely, mint préda felett lebegő vércse vijjogása,
mint szél zúgása kora téli tar erdő ágai között visszhangzik,
kavarog, örvénylik?
Felválthatja-e még a sötétlő szurdok falai között
a kiszáradt patakmeder üres kongását
a folyó víz tavaszi csobogása,
vagy most már csak az emlékek napfényét elfedő,
szürke fellegek borítják az eget,
amíg világ világom?

Szétesőben a lét az eszmélet óta,
sem bent, sem kint nincs semmi, ami összetartsa.
Egy időre kiszakadván a spirálból,
ismét elragad az örvény;
szívásának egyre nehezebb ellenállni.

Vajon hova rohan 
a víznyelő szájában eltűnő, föld alatti folyam,
miféle fekete mélységeibe a valónak?
Vajon hová fújja a szanaszét szaggatott darabokat
a semmi viharosan süvítő szele?

Tévézés vasút mellett

Csak jöttek-mentek a vonatok
egész álló nap,
még éjjel sem nyugodtak meg;
kezdetben minden szerelvényt megnéztünk,
számoltuk a tehervagonokat,
később már fel se neszeltünk rá,
ha elhúztak a ház mellett.
Felhangosítottuk a tévét pár percre
- ha érdekes volt a film, ami ritkán -,
ha Nohab vagy ha Szergej húzta a vagonokat,
mert ezektől még a ház fala is berezonált,
egyébként meg érdektelenné vált mindez
a húsz év alatt.

Aztán elköltöztem, vidékre.
A három évtized alatt
elszoktam a vasúttól.

Google-lemez

Reggel. Verseim-et feltettem a google lemezre.
Most már így tudom én majd szerkeszteni azt.
Nem volt erre elég az idő a tegnapi este.
Mindig van valami, hogy promptra kiakaszt.

Bárhogy' is élném eddigi életemet, csak a mérges
gondok gyűlnek, ahogy gyorsan múlik a lét,
rég elmúltak az évek, hogy még hittem a létben,
szürcsölvén levesét, élve a régi mesét.

A remények határán

Ahol a remények véget érnek,
olyan kemény a sötétség,
hogy a madarak nekirepülvén falának
törött nyakkal hullanak a földre.
A sötétbe érve három nap után
megáll a vér az erekben.
A kocsonyássá vált masszát keringetni képtelen szív
megreped,
és a leálló keringéstől oxigénhiányossá váló agy
a legvadabb fantáziákat kezdi termelni
az immár érzékelhetetlenné vált
külvilági sötétségről.
A tüdő csordultig feltelik a sötéttel,
az izmok elgyengülnek, elernyednek,
és az ember mélységes letargiába zuhan,
amelyből csak a sötétség eloszlatása emelhetné ki.

Ám erre a reménybe való visszatérés nélkül
nincsen többé lehetőség.

Fagyott erdő

Az ágakon a jég.
Páncélba szorult élet.
Eljön a tavasz?

Téli havon

Sima a jég most,
mint a lélek felszíne.
Fény ragyog rajta.

Névtelen év

Névtelenül elment ez az év is.
Vajh, ha a mostaninak nevet adnék,
lenne-e jobb tán?
Nem hiszek ebben már, és mégis:
az ember az élettől a jövőre nézvén
több az, amit vár,
mint ami megtörténhet véle valóban.

Jönnek-mennek az évek,
nincs már lassan, aki
számukat feljegyezetté tenné,
mert minek is lenne méltó
az, mi a múltba veszett el,
a feljegyzésre?

Névtelenül halnak mind,
kik az életben maradandót 
még soha sem tevének,
miként névtelenül hal meg az a gyermek,
kinek még nevet sem adtak.
Kellene tán, hogy az évek
másként érjenek véget?
Csak, ha kiérdemelték már,
hogy megjegyezzük őket,
akkor válnak méltóvá a névre.
Addig haljon az év, mint ember:
névtelenül!

Lezárom a telefont

3-6-5-4-6-7-3
idézem, amíg a páromat várom.
Ez volt a szám, amit utoljára
jegyeztem meg egykor, reá várva.
Vagyis nem én, de ő várt sokat
kihagyva talán másokat.
3-6-5-4-6-7-3
A szám nem él. A telefont lezárom.

Senki

Soha sem voltam valaki,
és mégis meghalok.
Lehetnék akár maradi,
nem jönnek angyalok.

Tök mindegy, hogyan élek,
nem vagyok senki sem:
a haláltól nem félek.
Értéktelen az életem.

Új esztendő

Új esztendő. Nincs reményem:
ez is olyan, mint a régi.
Nincsen játék: csak keményen!
és feledni, milyen égni,

fényesen lobogni égre,
szikrát szórni: gyújtson mást is,
aztán csak izzani végre.
Mély bíborban, mint a jáspis.

Van parázs még? Vajh, ki tudja?
Nem nagyon hiszek már benne.
Ki van jelölve az útja
mindenkinek. Vagy nem lenne?

Hitetlenül

Már nem hiszek benne
- két éve sem hittem -,
hogy egykor jobb lenne,
s megsegít az Isten,
vagy részemről inkább
mondjunk talán sorsot;
nem tör - bár, csak ritkán -
orrom alá borsot.

Már nem hiszek benne.
Hittem tán egykoron?
Mind fekete lenne,
akárcsak a korom?
Pedig kintről nézve
bármit bevehetne
bárki. Ellenérve
nincs. Nem hiszek benne.

Űrnövekedés

Vég nyomai szaporodnak a bőrön,
egyre növekszik a szívben az űr.
Néha az éjjel már csupa börtön,
nappal a létben nő csak a zűr.

Annyi mindent kellene tenni!
Már a szokásaim rabja vagyok,
lassan nincs már semmi, csak lenni,
míg a fejemre a Nap leragyog.

Egyre befészkel a szívbe a bánat,
gondból épít fészket a bú.
Nem hagyja el nevetés szádat,
egész életed szomorú.

Hej, pedig ez nem kellene nékünk!
Boldogan élni születtem ide.
Hol csúszott vajon oldalt létünk?
Mennyit bír ki az ember hite?

BUÉK 2015!

Kigyúlt az éj. Éjfél utáni káosz.
Itt-ott pár petárda robban.
A tegnapnak már nincs köze a mához.
Ami volt, a vének tudják jobban.

Elhallgatott az óra. A Himnusz elcsitult.
Pezsgős palackok durranása hallik,
dagályos szónok, magától beindult.
Hadovál, bár nem hisz, a szája habzik.

Még pár nap, majd kezdődik megint:
megszoktuk már a Kádár-éveket,
csak írjak róla! Lesz aki leint,
és a támogatók hada a föld alá temet.

Most kigyúlt az éj még, pezsgő pohárban,
Felhörpintem, és az égre emelem.
Semmi nem történt, semmit se' vártam.
Ócska játék az egész életem.