Szilánkok

Mikor a Hold feloldja sarlóját a hajnali ég vizén,
És felkel reggel majd a Nap, felébredek én.
Mikor késő este végre már mindenki lefeküdt,
Az álom engem eddig még mindig elkerült.

Házunk málló tűzfaláról vakolat pereg.
A felfutó borostyánról potyognak levelek.
Éltem is ekképpen mállik; a lélek kiürül,
Jövőm semmi ködébe vész, múltam elmerül.

Kedvem felhőzi néhanap hasonló hangulat,
Mit elmondani túl nehéz, hogyha a rím akad.
Én jól tudom, hogy minden érzés helyzetből fakad,
De mennyit ér ez a tudás, ha a szenvedés marad?

Világunk úgy működik, ma is, mint egykoron:
Ha itt mozdítasz rajta egyet, ott nyom majd agyon.
Fogaskerék-törvényei forognak szüntelen,
Életeket morzsolgatnak szenvedélytelen.

Hallottam ám boldogságról gyermekkoromban én.
Felnőttem, és megtanultam: az élet nem lányregény.
Azt kapod, mit érdemelsz, s, ha nem vagy ostoba,
Inkább gyilkolsz, mint ölelsz, léted mégis csoda.

Olyan eszme nem volt még, mi megért egy életet,
De mennyit ér a puszta lét, ha jövődben nincs hited?
Ha léted elviselhetetlen kínjait nyögöd,
Öleld meg szerelmesed, és űzd el ördögöd!