2011. március 31., csütörtök

Felirat a tűzfalon


A parkra néző tűzfalon
fehérrel írva egykoron
öles betűkkel hirdették: "SZERETLEK".
Előtte volt a lábnyomom,
ott maradt. Sok hajnalon
halkan súgtam: soha nem feledlek.

A vakolat mára megkopott,
a fal alatti lábnyomot
az őszi szél már régen eltemette.
A felirat ott a szívemen,
ma arról zeng az énekem:
emléked él, a lét el nem vetette.



2011. március 28., hétfő

Sobri Jóska


Bort hozzál még, Rozikám, az asztalra!
Hadd mulatom ki magam az éjszaka!
Elhúztuk Hunkár ezredes nótáját,
széthordtuk pénzes ládája tartalmát.

Vigyázz, Józsi, vérdíj van a fejeden,
túljár  majd a zsandár a te eszeden!
Elfognak és elvisznek vasba verve,
bévetnek a vármegye tömlöcébe.

Édes Rózsám, én erősen fogadom,
magamat bizony soha meg nem adom.
Nem vernek az én lábamra vasbéklyót,
küldhetik rám akár a megyebírót!

Hozzál még bort Rozikám, a betyárnak,
ne vessünk még véget a mulatságnak!
Átmulatjuk ma az egész éjszakát,
holnap bottal ütik majd lábunk nyomát.

Édes Jóskám, varjú károg az ágon!
Nem szól az csak ok nélkül ott magában.
Pandúr jár az úton, mezőn utánad,
fát ácsolnak a bakonyi betyárnak.

Ne félj, Rózsi, sűrű erdő levele
elfed minket, nem talál, ki keresne.
Lábunk nyomát eltakarja a levél,
avart terít reá majd az őszi szél.

Sobri Jóska, hogyha bent van, jöjjön ki!
Három megye pandúrja ezt üzeni.
Adja meg
magát, ha kedves élete:
vasra verve visszük bíró elébe!

Magam soha kezetekre nem adom,
pisztolyom inkább szívemhez fordítom:
embert soha nem öltem életemben,
ez a bűnöm legyen egyetlen vétkem!

Pisztolyát pandúr fejétől elvette,
saját mellkasának nekiszegezte.
Így lett vége a bakonyi betyárnak,
Lápafőn, a híres Sobri Jóskának.


2011. március 27., vasárnap

Mit számíthat?


Mit számíthat, hol üdögélsz egymagadban:
óceán partján, vagy hegyen?
Kék tónál jársz? Dübörgő forgatagban,
nagyvárosban, vagy kis szigeten?

Hulljon reád a hó, szakadjon bár a zápor,
izzó Nap sütheti fejed,
ha csak egymagadban járod a világot,
mindez mit is számíthat neked?

2011. március 25., péntek

Az arc

Egyszer élt egy ember, aki nem tudott mosolyogni. Nem csak mosolyogni, nevetni sem tudott, meg bánatos sem volt soha az arca, de még sírni sem tudott. Egyáltalán, még csak érdeklődést, fájdalmat, vagy örömet sem fejezett ki az arca soha, azt mondhatnánk rá: állandóan kifejezéstelen volt. 

Emberünk nem érezte így jól magát, de nem tudott mit tenni, mert arca valójában egy a valódi emberi archoz megszólalásig hasonló maszk volt, amit saját, valódi arca fölött hordott. Ez az álorca oly régóta volt már rajta, olyan régóta nem vetette le soha, olyan régóta hordta állandóan, hogy szinte nem is második természetévé vált a rejtőzködés, hanem valódi arcává alakult az a maszk. Még álmában sem szabadult meg tőle. Nem is tehette volna, amint az idők folyamán kiderült, hiszen amikor az elmúlt évek során egyszer-kétszer megpróbálta levetni, újra- és újra megdöbbenve tapasztalta, hogy nem sikerül: az álarc ráforrott valódi arcára, megmerevítette azt és lassan rá kellett jönnie, hogy most már eredetileg elrejteni óhajtott, valódi arca is az álarc vonásait hordozza a maszk alatt.


Nem is szerették őt sehol. Ez nem is csoda, hiszen a környezetében előforduló emberek, mikor egy-két percnyi beszélgetés után magára hagyták, arcukon világosan kivehető volt az érzelmek játéka: többnyire ingerülten, vagy megvetően tekintettek rá, de nem volt ritka a mérges arc sem. Vidám, nevető vagy figyelmes arcot csak nagyon ritkán látott saját álarca szemnyílásain keresztül, és ezek is kivétel nélkül szomorúvá, ingerültté, vagy - érdekes módon  - saját álarcához hasonlatossá váltak rövid idő után, ami egyébként ezen a ponton többnyire véget is ért.

Mindezekért emberünk igen egyedül érezte magát. Elhatározta, hogy megszabadul az álarctól. Először következetesen grimaszolni próbált egy-egy újabb beszélgetés során, hátha az arcára tapadt álarc majd utánozza grimaszait, vagy elválik a bőrétől az alatta fickándozó izmok hatására, de nem jár sikerrel. Sőt, amellett, hogy az álarc ugyanolyan szilárdan tapadt arcához, mint addig, az erőltetett mimika még fájdalmas is volt: a mimikától elszokott, petyhüdt arcizmok erőltetése izomlázat okozott, és az álarc belsejébe az évek hosszú sora alatt beletapadt felhám szinte levált az alatta lévő irháról a grimaszok hatására: el lehet képzelni, hogy ez a bőr alsó rétegeiben végbemenő roncsolódás mekkora fájdalmat is tud okozni! 


Ezért aztán az egy-két alkalommal történő próbálkozás után amiből a vele együtt lévő személyek úgysem vettek észre semmi mást, mint, hogy teste időnként görcsösen megvonaglik, és végtagjai idegesítő kényszermozgásokat végeznek, valamint, hogy időnként keserves hangokat ad ki minden látható ok nélkül, egy időre kénytelen volt felhagyni szabadulási kísérleteivel.
Bár álarca igen jó minőségű munka volt, és szinte tökéletesen élethűen mintázott meg egy közömbös kifejezéssel mozdulatlanságba dermedt arcot, de állandó mozdulatlansága miatt kapcsolatai elsorvadtak. Volt, aki többé egyszerűen nem jelentkezett, volt, aki érzelmi sivársággal vádolta meg emberünket, és hangos, egyoldalú veszekedés után ment el.


A fájdalmas tapasztalatok kapcsolatai megszűnésével párhuzamosan lassanként arra késztették az álarc viselőjét, hogy fegyelmezze magát: egyre inkább kerülte a heves mimikát, a túlzott érzelem nyilvánításokat, a kifejező arcjátékot, hiszen nem csak, hogy nem fejezett ki velük semmit, hanem még fájdalmat is okozott magának. Lassan egészen hozzászokott saját maga fegyelmezéséhez, és nem csak érzelmei kifejezéséről, de magukról az érzelmekről is lemondott.


Addigra teljesen átvette fölötte a hatalmat az álarc: testestől-lelkestől bekebelezte, magáévá tette. Mivel minden érzelemről lemondott, egyre kevesebbet mozgott, egyre kevésbé reagált a külvilágra, míg csak néhány hónap után végleg teljes mozdulatlanságba nem merült és magát ellátni is képtelenül szomjan halt.

Éjszakai rémek


Tudom én, hogy nem csak rólam kell, hogy szóljon az ének.
Jól tudom én, hogy másokat is zargatnak az éji rémek.
Hogyha a Hold olyan ágyra tekint, amin éjjel egyedül alszol,
vagy, ott szuszog csendben a társad, aki már régen másra gondol,
hiába kúszik a Napkorong másnap délre az ég tetejére,
nem jön a nappal el soha már az éji sötét helyébe.
Én nem tudom azt, hogy mit lehet tenni, ha eljön a sötét éjjel,
és nincs rá mód, hogy a rémet elűzd a forró szenvedéllyel,
de, tudd, hogy nem vagy az egyetlen, kinek lelkét tépik a rémek:
 közelebb hozzád, mint gondolnád, mások is ugyanígy élnek.

 

Mesékben nem hiszel


Mesékben már régen nem hiszel,
az álmok véget értek.
Az éjszaka sötét és hideg.
Nincsen semmi, amit elviszel,
ha végül jönnek érted,
mindenről lemondasz: minek?

Csak élsz emlékeidben,
a jövő már elfogyott,
egy hosszú út lassan majd véget ér.
Minden ember elment,
volt szerető elhagyott,
az új tavasz másoknak hoz reményt.

2011. március 24., csütörtök

Miről mesélsz?


Mondd, miről mesélsz ma, kedvesem,
mielőtt még lehunyom szemem?
Azt meséld, hogy itt a szerelem,
mondj mesét, hogy nem hagysz el sosem!

Mondd, miről mesélsz ma, kedvesem?
Két karoddal ölelsz csendesen?
Elmeséled, milyen jó velem?
Elmondod, hogy nem hagysz el sosem?

Mondd, miről mesélsz ma, kedvesem?
Mesélj, hallgatlak figyelmesen!
Meséld el, hogy miért nem vagy velem:
mert rád talált egy újabb szerelem!

Mondd, miről mesélsz ma, kedvesem?
Mi van veled, meséld el nekem!
Boldog vagy, míg új a szerelem?
Csak meséld, hogy nem múlik sosem!

2011. március 23., szerda

Tizenhét évesen


Kilencszázhetvennégy nyarán volt,
augusztusi kora délután:
egy kanyarban hátra tekintettem
vonatunknak nyitott ablakán.

Egy kocsival utazott mögöttem,
az ablaknál állt egy ifjú lány,
ahogyan szemem reá vetettem,
meg is akadt lobogó haján.

Attól kezdve bármit is csináltam,
beszélhetett bárki énnekem,
ablakomtól tovább már nem álltam,
mert új dal zengett a szívemen.

Két hét telt el az utazás óta
iskolában, vagy tán annyi sem,
hogy kilépve ott a folyosóra
az a lány jött szembe velem.

Mert egyazon iskolába jártunk,
osztálytermünk is szomszédos volt,
nap-mint-nap egymással szemben álltunk:
nem tudtam, élő vagyok, vagy holt.

Randevúra is elhívtam párszor,
soha sem mondott nekem nemet,
mégsem láthattam őt sehol máshol,
"közbejött egy váratlan eset".

Eltelt az év, véget ért a mámor,
elmúltak a ragyogó napok,
levelek mentek a katonától,
hogy nélküle csak semmi vagyok,

mert utolsó nap az iskolában
megígérte, hogy majd írni fog,
bátran mentem tehát katonának,
úgy éreztem, ez nem kis dolog.

Csak pár levelet kaptam tőle,
egyikben sem írta, hogy szeret,
és tavaszra elmaradtak végleg
az annyira várt üzenetek.

Nagy virágcsokorral kezemben
köszöntöttem, amikor ballagott.
Nem kerestem többször életemben.
Elment. Végképp egyedül hagyott.



2011. március 22., kedd

Rám pirított az unokám


Álmomban reám pirított a kis unokám:
"Nagyapa, te mindig olyan szomorú vagy!
Jó lenne, ha egyszer nevetni láthatnám
a szád fölött azt a sűrű bajszodat!"

"Dehogy vagyok szomorú", feleltem néki. "Kedvesem,
hogyha reád tekintek, mindig örömmel telik el szívem.
Nagyra és okosra nőj, mint amilyen okos most két szemed,
s, ha jó is leszel, nálad boldogabb majd senki sem lehet!"

2011. március 21., hétfő

Anyám virágoskertje


Anyám szerette a virágokat.
Otthona, kertje mindig tele volt vele.
A mi lakásunk soha nem látott ezekből sokat:
a gondozásba nálunk kaktusz is száradt már bele.

Azt mondják, ki szereti a virágot,
az nem lehet igazán rossz ember,
és ahol komoran látják a világot,
annyi a bánat mindig, mint a tenger.

Én soha nem tartottam rossz embernek magam,
és másról sem tételezem fel eleve ezt.
Nem is látom a világot mindig komoran:
nem hiszem, hogy aki él, az csak rajta veszt,

de azért jó lenne látni újra anyám kertjét,
mikor nyílik benne sok színes virág,
akkor talán színesebb lehetne még
számomra ez az így is szép nagyvilág.





átírva: 2013. május 5.

Anyám nagyon kedvelte a virágokat.
Otthona, kertje mindig tele volt vele.
A mi lakásunk nem látott ilyet sokat:
a gondozásba kaktusz is száradt bele.

Azt mondják, aki szereti a virágot,
az nem lehet igazán olyan rossz ember,
és ahol sötéten látják a világot,
ott csak gyűlik a bánat, akár a tenger.

Soha nem tartottam rossz embernek magam,
másról sem tételezem fel akarva ezt.
Nem is látom a létet folyton komoran:
nem hiszem, hogy aki él, az mind rajta veszt,

de jó lenne újra látni anyám kertjét,
amikor nyílik ott a temérdek virág,
akkor talán színesebbnek tűnhetne még
számomra az így is gyönyörű nagyvilág.


 

2011. március 20., vasárnap

Hét ajtó


Egy vicc az a hét kulcs!
Azt hiszed, hogyha bezárod mindegyik ajtót,
nem jön rá, mit rejt az utolsó?!

Névnapomon


Elfáradtam, késő éjjel immár,
és kissé fejbe vert az óbor.
Hiába, jó az íze, innám,
de hát a sok megárt a jóból.

Elmúlt egy év megint hamar,
és idén sem hoztam meleget:
olyan hűvös van, mint tavaly,
talán majd hozok még eleget.

Most egyedül ülök a gép előtt,
lábam mellett üres az üveg;
nem tudtam ma még délelőtt,
miért kérem majd elnézésüket,

de mostanára kiderült,
hogy megint csak írogatok,
mindent, mi tollhegyre került,
hogy elnézést kérni legyen ok.

Mivel sehonnan sehová
nem tart ez a szösszenet,
mielőtt álomra hajtanám
fejem, kérem elnézésüket!

2011. március 19., szombat

Az ismeretlen halála


Meghalt egy ember az utcán, a hentesüzlet előtt.
Már csak azt tudhatjuk róla pusztán, többé nem ember ő.
Szalaggal kerítve fekszik most a járdán, szépen, rendesen;
mentősök, rendőrök körötte állván vizsgálják a testet figyelmesen.

Szája elnyílt, ahogyan utolszor még levegőért kapott,
mielőtt agya végleg felmondta volna a szolgálatot.
Mellkasa szabadon, ruhája bontva,
visszagombolni sem volt még idő.
Örömre, búra immár nincsen több gondja;
számára nincsen múlt és nem lesz jövő.

Infarktus a diagnózis; szívroham ölte meg,
ezt írja majd minden bizonnyal a halotti lelet.
A segítség: a mentő szirénázva már hiába is robogott,
a hívástól csak pár perc telt csupán, és emberünk már halott.

Most még holmi papírokat  keresnek nála,
ki is volt ő: lehessen majd azonosítani;
kit fűzött hozzá szeretet, remény és hála,
van-e kit a tragédiáról értesíteni.

Ő már csak test; ember csupán csak volt,
ahogy ott fekszik az utca kövezetén.
Lassan leszáll az est, eltűnik majd a holt.
Holnap, lehet, Te fekszel helyére majd, vagy én.



Neten böngészve

"A földön oly kevés a boldog és megelégedett ember... Talán a te munkád olyan forrás lesz, amelyből a gondterhelt néhány pillanatra nyugalmat, üdülést merít."

Joseph Haydn

2011. március 18., péntek

Ugye nem hiszed?


Ugye nem hiszed, hogy már nem vágyom utánad,
csak, mert egyszer elfogadtam, hogy nem lehet?
Nem hiheted, hogy kiöltem magamból a vágyat,
csak, mert nem teljesülhet, ugye nem hiszed?

Nem tudom, hogy jobb leszek-e tőle,
vagy csak illúzió a gondolat,
hogy, ami nem történt meg, előre
megnemesítette sorsomat.

Csöndben élek mindig, mint az árnyék,
most már, amikor csak ébren vagyok,
mert jól tudom, úgyis hiába várnék
egy másik életet és újabb holnapot,

hiszen mi lesz és ami volt,
eggyüvé tartozik szervesen:
amit eldöntöttem egykoron,
az mindhalálig szól nekem.

De őszülő fejemmel immár megérthetem,
mi oly érthetetlen volt fiatalon:
vágyaim ha nem is telhetnek be teljesen,
még szólhat róluk szabadon dalom.

Sajtószabadságot!


A márciusi ifjak fő gondja volt:
szabad sajtó nélkül nincs demokrácia,
és cenzúrával eddig még sajtó
nem volt szabad sehol, soha.

Ha van, aki megmondhatja nekem,
miről beszélhetek és miről írhatok,
a továbbiakban egész életem
minden szabadságáról lemondhatok.

Ezért a forradalom ünnepén
ismét a szamizdatra emlékezzetek,
és, hogy sajtószabadság nélkül
szabad egyetlen közösség sem lehet!

2011. március 17., csütörtök

Szabad sajtót!


Szabadságunk felé első lépés ez volt:
"Nem ismerünk többé semmiféle cenzort!
A tizenkét ponttal megyünk a nyomdába.
Sápadozzanak a helytartó tanácsba'!"

Első pontja ma is követelésünknek:
Szabad sajtót, szólást egész nemzetünknek!
Nem tűrhetünk többé semmi rongy hatalmat,
ami gátat szabna szabad gondolatnak!

Lehet megint kemény, aczélos tekintet,
hogy majd megszabhassa: ez az írás mehet,
a másik túl forró: ezt így visszatartjuk,
hogyha langyosabb lesz, akkor elfogadjuk?

A hatalom tavaly elkezdte a régit,
amiből húsz éve már ki kellett lépni.
Nem tűrjük, hogy megint A Párt mondja nékünk,
hogy egyről vagy másról mi a véleményünk!

Hogyha bárki lenne, aki megpróbálná,
biztos legyen benne, sokáig nem állná,
amit tenne véle népünk haragjában:
mehet majd fürdeni a hideg Dunában!

Éltünk mi már cenzort, nem is egyet, többet,
Mikor elegünk lett, elkergettük mindet.
Hogyha új cenzorok ülnek a nyakunkra,
őket is zavarjuk az édesanyjukba!

Ahol szabadság van, nem kell oda cenzor,
hol hivatal az úr: gyáva nép hajbókol.
Hogyha szabadságunk nem lesz a sajtóban,
élhetünk majd ismét a szocializmusban.

Magyar! Emlékezzél március havára!
Emlékezz vissza egy hosszú, forró nyárra,
amikor rajtad volt a világnak szeme:
zsarnokot elűztél, harcoltál ellene.

Emlékezz majd vissza egy rövid, izzó őszre:
Újságokkal indult, és harc lett belőle!
Hogy a harc elbukott, nem volt többé újság:
maradt a cenzúra, elmúlt a szabadság.

Nagy vagy magyar népem, ha magad elszánod,
nyűgöző gúzsaid magadról lerázod!
Ez legyen eleje alaptörvényednek:
szabad sajtót, szólást itt minden embernek!



2011. március 16., szerda

Férfi és nő barátsága


Néha azon gondolkodom,
lehetett-e volna más az életem,
miközben pontosan tudom,
sokat tettem azért, hogy ne legyen:

Én soha sem voltam egészen normális,
de úgy gondolom, talán
már nem is szeretnék azzá válni
ilyen sok hosszú év után.

Nem tudhatod, jobb leszel-e tőle
- vagy csak illúzió ez is ? -,
hogy találsz férfiként egy nőre,
ki egy picit talán szeret is.

Bár tudható: egy ily barátság,
mint egy szál deszka, ingatag;
s hiába lenne a bátorság,
semmire úgysem építesz hidat,

mégis, én úgy gondolom,
bennem
több lenne már a félelem,
ha nem ismerném barátom:
kevesebb lenne úgy az életem.

2011. március 15., kedd

Papírdarab

2011. március 6.

Egy darab teleírt papír vagyok,
mi nem kellett senkinek.
Mindenki elhajított,
nem olvasott: minek?

Cipőd talpára mindhiába
ragadok fél napon át,
a lábtörlőn lesikálsz róla,
ha haza érsz délután.

Utca hosszat barangolok,
ha felkap majd a szél,
halomban égve ellobbanok,
mint száraz falevél.


2011. március 14., hétfő

Ne félj!


Nem kell a pokoltól félni:
az életnél rosszabb nem lehet.
Ott is ugyanígy kell élni:
feladni minden reményedet.



Akassz föl minden királyt!


Amikor kitárul a sír dögletes szája,
előkúsznak onnan holt ideológiák,
polgár! Az lesz a feladat mára:
Akassz föl egy fára minden királyt!

Amikor kivívott szabadságod bánja
szűk érdekcsoportok egyeduralmát,
polgártárs! Megint van feladat mára:
Akassz föl egy fára minden királyt!

Amikor a terhek újra-elosztása
ismét társadalmi igazságért kiált,
honpolgár! Megvan a feladatod mára:
Akassz föl egy fára minden királyt!

Mikor a hatalom arroganciája
a Te pénzed árán hordoz koronát,
polgártárs! Indulj! Menj ki az utcára!
Akassz föl egy fára minden királyt!

Mit kíván a magyar nemzet?

1., Kívánjuk a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését.
2., Felelős minisztériumot Budapesten.
3., Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.
4., Közös teherviselés.

2011. március 12., szombat

Széllel bélelve

Úgy tűnik, a törvényhozástól való nyolc éves távollét, a mindent erőből való elintézni akarás vágya és a hozzá nem értés végül is csak meghozza gyümölcsét. A nem megszorító Széll Kálmán csomagról mára már a Nemzetgazdasági Minisztérium is belátja, hogy semmit nem ér. Ráadásul csak azért nem megszorító, mert nem is létezik, mint ahogyan csak Szíjjártó kéjes álmaiban létezett eddig is - legalábbis az ő orrára biztosan nem kötött senki semmit a nagyszabású tervekből. A riporter hiába is kérdez tőle bármit, ő bizony csak olyan magába visszatérő üres dumával válaszol minden kérdésre, ami még egy középfokú káderképzőt végzett vállalati párttitkártól is feltűnő lett volna a hatvanas évek vége felé. Szíjjártó szerint az MSZP a magánnyugdíj pénztárakhoz is azért ragaszkodott, mert a magánnyugdíj pénztárak szerencsejátékkal verik el a dolgozók vagyonát, és ennek az a bizonyítéka hogy az MSZP ragaszkodik a magán nyugdíj pénztárakhoz (2011. január 30). Ez a brilliáns logika pontosan megfelel egy ilyen kvalitású embernek. Félő, hogy nem ő találta ki, hanem a miniszterelnök tanácsadó gárdája, ugyanaz, amelyik felvilágosította valaha arról, hogy ideje áttérni a "polgárok" megszólításról az "emberek"-re.
No de a tanácsadó fiúk másik része is hiába vajúdott, még egy bokor alá tehető csomagot sem sikerült összeerőlködniük az eddig elmúlt majd' egy év alatt. A tervekből jelenleg csak annyi látszik, hogy újabb aranyerekkel gazdagodott hazánk a férfias erőlködés hatására, ám ez nem fogja a Nemzeti Bankban tárolt aranytartalékot növelni, legföljebb a nem megszorításokkal fenyegetett kórházak proctológiai sebészeinek ad némi többletfeladatot.
A bemutatott Széll Kálmán terv széllel béleltségére ugyanis jellemző, hogy első és legfontosabb pontja rögtön orvosolja is az ország legnagyobb problémáját: a miniszterek ezentúl kevesebbet mennek szabadságra. Könyörgöm! Nem lehetne fordítva?! Esetleg úgy el is mehetnének, hogy vissza sem jönnének, ha ennyit sikerült, mint legfontosabb nemzetgazdaság-mentő nem-csomag elemet kiötölni ennyi nagyszerű embernek! Ha úgy vesszük, persze már ez is haladás a FIDESZ frakció politikusai részéről, akik az elmúlt 9 évből 8-at mindenhol máshol szívesebben töltöttek, mint a saját munkahelyükön: a Parlamentben.
Most ellenben van egy karakán miniszterelnökünk, aki még ahhoz is gyáva, hogy nevét adja a nem megszorító nem csomagjához, annak fölvezetését ráadásul nem is az Országházban, hanem egy magántársaság rendezvényén meri csak nem megejteni. Ugyanis még ott sem képes vállalni érte a felelősséget, inkább elbújik a hallgatóság soraiban, végtére is mi köze az immáron lassan Magyarországgá avanzsáló, lassan csak volt Magyar Köztársaság felelős Kormánya felelős miniszterelnökének ahhoz a programhoz, amelyet véletlenül az ő általa összeállított kormány kíván letuszkolni alattvalói torkán?
Az újságot olvasó és a híreket követő állampolgárok (lásd még: polgárok->majd emberek) még emlékezhetnek a nyári hónapokra, amikor a csapból is Orbán Viktor folyt, amint majd keményen odamond az Európai Uniónak, mondván, hogy a zemberekért az államadósság kis mértékű növelése (államháztartási hiány) megengedhető, így a hiánycélt növelni kell. Emlékezhetünk, ahogyan diadalmas útjáról kullogva tért haza a miniszterelnök úr, hogy másnap emelt fővel bejelentse: tartjuk az uniós menetrend hiánycélját. Hiába, csak akik soha nem láttak kutyát, azok nem tudják, hogy mindig az erősebb kutya ... (Ráadásul pedig többünknek egyre több elem ismerős 1984-ből).
Mindenesetre a FIDESZ hajtűkanyarokkal teli életében nem meglepő az a fordulat, ami szerint ezen a héten már (és még) az államadósság csökkentését tartja a legfontosabbnak, azt a  gazdasági- politikai célt, ami ellen oly nemesen folytatott sikeres háborút az elmúlt évtized folyamán. Természetesen a józanul gondolkodók (nem a zemberek és nem is a polgárok) mindig is számítottak a FIDESZ előre tervezhető pálfordulásaira: már bespájzolták maguknak a cukrot, mert a nyár folyamán úgyis történelmi magaslatokat ér el az ára a gazdaság fellendülése jegyében.
De nézzük csak a csodafegyver további elemeit, miután a miniszterek szabadság-csökkentésén, mint legfontosabb elemen túllépünk:

Konzultációkat folytat majd a kormány a gyógyszer finanszírozás rendjéről (az elmúlt 6-8 hónap nem volt elég rá). Majd elfogadja a parlament a közbeszerzési törvényt - e felől nincsenek kétségeink, feltéve, hogy a képviselők nem esnek a törvény hatálya alá. A köztisztviselők - pardon: kormánytisztviselők, hiszen nem közfeladatok ellátásához szükséges tisztséget, hanem a Kormány által megszabott feladatok ellátásához szükséges tisztséget viselik: nomen est omen - majd kevesebb papírral, kevesebb illetményért végeznek el több feladatot, mint eddig, hiszen egy részüket már kirúgták, a maradéknak egyik napról a másikra csökkentették az illetményét.
Előkészíti a Kormány a közmunkarendszer jogszabályait (egy rendszer jogszabályainak előkészítése még kommunista - azaz FIDESZ tempóval is durván egy év. Én vettem részt ennél jóval kisebb hatókörű jogszabály előkészítésben már életem során, ismerem az egyeztetések menetrendjét, csak a FIDESZ politikusai nem ismerik). Azután: létrehozzuk, felülvizsgáljuk, kidolgozzuk (ez a legjobb: eddig mit is csináltak?), megalkotjuk, megvizsgáljuk (te jó ég! Még csak most kezdik megvizsgálni, a problémát?! Mikorra lesz ebből megoldás?!). Elfogadjuk, megalkotjuk, kidolgozzuk (és az aranyér?), felülvizsgáljuk. Megkezdjük (Lassan befejezni kellene! Halló! A ciklus 1/4 része lassan véget ér! Ébresztő!).Aztán: megkezdjük (és eddig mit teccettek csinálni?), elindítjuk. Eddig nyilván visszatartották. Aztán még hatályba lép (nyilván, ha majd az eddig felsorolt igéken túljut, és még mindig nem pusztult bele), befagyasztjuk - de nem lesz megszorítás! Ez befagyasztás lesz! Bevezetjük az adósságfék intézményét.

Adósságfék intézménye: Ez egy újabb nagyszerű merjünknagyotálmodni-féle abrakadabra: Nem a Kormány politikai felelősségvállalását vezetjük be, áááá nem! Az adósságfék intézményét. Mert nem a Felelős Magyar Minisztérium (mai nevén kormány) a felelős az adósságért, az nem is mer felelősséget vállalni! Hogy is jönne a Kormány és a kormány feje ahhoz, hogy politikai és gazdasági döntései jövőbeni hatásaiért merjen felelősséget vállalni?! Végül is nem erre szól a megbízatása! Vállaljon csak felelősséget az adósságfék intézménye! Azon kérjék számon a választók, hogyan is packázta el Kormányunk - illetve az adósságfék - a nyugdíj megtakarítások összegét! (Apropo: beszél még itt valaki az egyéni nyugdíj számlákról? Tetszenek még emlékezni?)

Aztán még megkezdi működését a felsőoktatás rendszere, és hatályba lép az új közoktatási törvény (Térdre! Imához! - ezt már hallottuk, kedves Orbán úr! Csak akkor ellentétes - pejoratív: a zemberek kedvéért: gúnyolódó értelemben).

Azután még belép az életbe az elektronikus útdíj rendszer: a mi adónkból épült utakért ezután is mi fizethetünk. Hogy a magántársaságoknak - akik legalább karbantartják az utat érte, vagy a kormánynak, amelyik csak beszedi, az nem derül ki.
Ja, és kétszáz főre csökkentjük a FIDESZ nagygyűlést. A két pofonról mostanság nem esik szó.

És tessék mondani! A 400 ft-os cukor és kenyér ár mellett, a tejjegyet is újra bevezetjük a nyáron?


2011. március 11., péntek

Ne végy még!


Ne végy még a két karodba,
ne vesszek a borzalomba!
Hogyha szádról hull a méreg,
nem felejthetem, hogy félek.

Hogyha két karodba vennél,
engem élve eltemetnél,
rettegne bennem a lélek,
sikoltozna, míg csak élek.



2011. március 10., csütörtök

Másik esély


Én azt hiszem, hogy nincsen remény,
ha egyszer tévedtél:
Nem lesz többé másik esély,
ha egyet elcsesztél.

Mindegy, vakmerőn, vagy félve,
bármilyen nehéz,
amit kezdtél, ne hagyd félbe,
vissza sose nézz!

A kritika kritikája


Pattog a fing a gatyában,
hogyha ebédre bab volt.
Tojni a szar kritikára,
hogyha csak ledorongol.

Bár lehet az, hogy műved rossz,
amit górcső alá vesz,
de, ha nem mondja meg, hogy miért pofoz,
a válaszod jogosan ez.


Férfitánc


Eszement táncod járja a lábad!
Vessen a csizmád figurákat!
Szóljon a ritmus tenyereden,
zárd le a figurát feszesen!

Mikor egy pont véget ér,
állj meg, ne mozdulj, az Istenért!
Várd ki végig a szünetet,
ne rontsd el az ütemet!

Hogyha a zenekar fárad már,
te légy, aki ütemet diktál!
Járd a táncot egyenesen,
pördülj, ugorj fel kecsesen!

Húzza a zenész, amíg bírja,
ne legyen a muzsikának semmi híja!
Hadd szakadjon minden húr:
amíg táncolsz, te vagy az úr!

 

2011. március 8., kedd

Nőnapra


A lápban is nyílik a gólyahír,
hogyha vége a télnek.
Szóljon a számról most a rím:
a nőket dicsérő ének!

Hogyha csak egy nap volna
mindig az évben,
és, ha csak egy hang szólna
minden zenében,

folyton csak arról zengne,
szólna az ének,
nélkülük milyen szürke
lenne az élet.



Vegyél engem!


Vegyél engem két karodba,
hadd feledkezzem dalodba!
Amíg szádról szól az ének,
addig bennem zeng az élet.

Hogyha két karodba vennél,
minden árnyat elkergetnél.
Zengne bennem mind az ének,
míg csak véget ér az élet.

2011. március 7., hétfő

Azért kell - agresszivitás

Azért kell ember-mód élni,
mert nem állat: ember vagyok.
Másnak jövőt teremteni,
s nem áldozni föl holnapot.

***

 
Agresszíven kell ma élni,
akár csak egy előember.
Kőbaltával vérét venni
annak, aki bántani mer.

Ha megbánt egy szál virággal,
fejét majd egy kő beveri.
Haragban állsz a világgal?
Hát hadd legyen vége neki!


Hullámvasút

Hullámvasút az élet.
Csak zakatol szüntelen.
A bukkanóknál már előre félek.
Kiszállni? Reménytelen.

A hegymenetre mindig lejtmenet jön,
s milyen rémes a zuhanás!
Ha a sín fejre áll, már el is köszönsz:
kapaszkodjon helyetted valaki más!

Az dörömböl fejedben egyre:
ki az aki így büntetett?
Miért kellett neked beszállnod ebbe?
Ki mérte rád az életet?

Ha a hegytetőre érünk,elönt az eufória:
Tág a tüdőnk, mélyeket lélegzünk;
Átlátunk mindent: honnan, s hova:
mely úton jöttünk, és merre megyünk.

Ha a zuhanás megindul, szívünk torkunkba szakad,
mindegy, mibe, de kapaszkodunk,
szemünk behunyjuk, a világ elszalad,
szinte már magunkon kívül vagyunk.

A föld már közel van nagyon,
de a zuhanás csak meg nem áll.
A verejték csorog végig hátamon.
Még egy menet? Inkább a halál!

Tőzegláp


A nyár közepén a lápba ragadtam.
Az út eltűnt hirtelen
talpam alól: a sárba szakadtam,
s a jó utat nem lelem.

Ha majd végképp ellep a tőzegláp,
a testem megmarad.
Épebb lesz majd a múmiám,
mint sok leírt gondolat.

Bízom benne, hogy lesz, aki majd
a fejemre lépve kilábal:
őt nem csábítja a láp hamisan,
és szól neki még madárdal.


2011. március 6., vasárnap

Depresszió


A betegnek levert a lelke.
Elhagyja magát, érzése sivár.
Érdektelen, bűntudat gyötri egyre,
fáradt, közömbös és várja a halált.

Ezt a jelenséget hívják
orvosaink depressziónak.
Ők nem ismerik még  a mechanizmusát.
Sokszor leírták,
s hisznek az írott szónak,
de én tudom jobban náluk okát.

Bízzuk a dolgot egy jó fajta szerre,
mi a neuronok dendritjeire hat!
Vannak hatékony gyógyszerek erre,
miket a TB még támogat.

Bődületesen egyszerű képlet
áll pedig itt a szemünk előtt:
egyedül van betegünk végleg,
ha ezen segítesz, megmented őt.

(Figyelem! Ez vers, nem orvosi diagnózis és kezelési javallat leírása!)

Mocsárban


Kellene valaki, aki hajamat megragadná,
mielőtt még a számba folyik a sár.
A szilárd part olyan messze van már,
és csak egyre húz az ingovány.

Van, ki a partról felém köveket dobál.
Célbadobálóst játszik fejemen?
Ha a lábamat mozdítani bírnám,
taposhatnék vele erősen odalenn.

Egy darabig még levegő nélkül is bírom,
míg tüdőmet el nem tömi a sár.
Addig is, e sorokat még tovább írom,
megkapaszkodhatok bennük, talán.

Kivetem majd őket, mint kötelet a partra,
hátha belebotlik egy járókelő.
Megfogja, és megtart még pár napra,
vagy követ rá, vissza, és lehúz a nehézségi erő.



Az alkoholista


A minap három szót szóltam összesen:
"Jó reggelt", meg: "Szia!"
Napok telnek szó nélkül, csöndesen,
és nincs itthon pia.

Jó lenne pedig néha írás helyett:
nem mérgezné a lelkemet.
Mosdani kellene; magamban nem lehet:
tükröt sem saját arcod tart neked.

Élünk vagy ötmilliárdan a Földön.
Lehetnék én is akárki más.
Hogy estéimet körmöléssel töltöm,
ez bizony meddő kilátás.

Segítség! Bajban vagyok!
Megint csúszik lábam alatt a talaj!
Keresnem kell egy újabb kapaszkodót,
adjatok kezembe kötelet, hamar!

Olyan nagy baj nincs, míg a Nap ragyog:
és nyílik a mezőn sok színes virág:
Találok még én is kapaszkodót:
Lemegyek, hozok még piát!

Ó, a dyssusát!

Kit érdekel, mit főznek mások,
hogyan rántanak be epét?
Nékem nem lesz tőle szebb az álmom,
ha máshol ürülék az ebéd.

De ne röhögtess mán!
Még hogy én a Lovat?
Nem is hallottam hírét sohasem!
És, hogy asszonyomat?
Érdekli a fenét ám,
mit kotyvasztanak össze azok odabent!

Francba a fényes koronával!
Kell a királyság a fenének!
Jobban járok majd a kocsmával,
ott úgyis hajnalig szól minden éjjel az ének.

Csak a part menti, sekély vizeken portyázzunk,
hátha téved majd arra hajó!
Lesz, akiket majd megcsáklyázunk (hukk!) :
hulljon a férgese mind! Pusztuljon, aki jó!

Arra kerüljünk, jókora ívben!
Majd, ha bolond lennék!
A két szikla között a világért át ne mehessünk!
Még, hogy az árbochoz engem?!
Inkább egy újabb viccet,
csak hogy jókat nevessünk,
és ide még egy icce,
meg a sültet, hogy végre ehessünk!

Leülünk majd, kártyát vetni a fél szemű rémmel,
s, Te leszel, akit vacsorára néki adunk.
És, amikor majd Kirké szigetén száll égbe az ének,
másnapra úgyis részeg röfögésbe fullad borgőzös dalunk.

2011. március 5., szombat

Kitérek


A gyűlölet elől most már kitérek.
Az utálatba beleremegek.
Jobb így, mintha visszasebeznélek:
Csak megsebezném véle szívemet.

Azazel


Összevesztem véle. Lehetett volna másként, talán,
de elhagytam őt végleg vágyamért egy ölelés után.
Elegem lett belőle, hogy az történik, amit akar,
eltávoztam tőle, lelkemben támadt haraggal.
Utam a Hebronhoz vezetett; ötszáz Figyelő jött velem,
megváltozott akkor, ott az egész emberi történelem.
Fekete lett a nagy sereg, mi fehérként úgy ragyogott,
mert szárnyainkon soha sem esett még addig szürke folt.

Én tudtam jól, utunk végét nem találtuk még meg ott:
hogy ellenünk forduljon az ég, még magára váratott.
Mikháél és Gábriél vezetik majd a fő erőt,
a lázadás leverése a cél: ez hivatott védelmezni őt.
Éreztem, hatalmuk ellen kis seregünk kevés lehet:
indultunk az emberek közé, gyűjteni a szövetségeseket.
Megtanítottunk nekik akkor sok titkos tudományt,
elcsábítottunk közülük sok-sok gyönyörű leányt.
Az ember nép gyorsan tanul, a férfiak pajzsot készítenek,
a nők szíve könnyen vadul, s a szerelem arcukat festi meg.
Telt az idő és szívünkbe sötét félelem költözött,
Gábriel és Mikháél serege csillogó ércbe öltözött.

Mint tűzeső a végítélet idején, támadt a förgeteg,
új hazánkat és életünket bátorságunk sem védte meg.
Hullott a nép: ember, angyal; szárnyunk rongyosra szétszakadt,
számtalan jó emberünk lett semmivé ott pár nap alatt.
S, hogy seregünk végül elbukott, rám a gyászos végzet várt;
sok kísérőm elhagyott, és megtévesztve ellenem állt.
Az Úr vezérlő angyalai elfogták végül testemet,
nehéz kőhöz láncra verve a Seolba vetették lelkemet.
Azóta keresem az utat, hogy nyíljon számomra még virág,
de a pokolból nincs többé kiút, amíg csak világ a nagyvilág.

2011. március 4., péntek

Kilencezer nappal és éjjel

Én képtelen vagyok
kilencezer napon
ezer fokon izzani.
És, hogy nem tudok,
nagyon vigyázhatok,
mert földre ránt, ami
nyugodni nem hagyott:
Huszonöt éve már,
hogy véget ért a nyár,
reményem megfogyott,
s hiába volt idő,
mégsem feledhető
pár pillanat, mi megfagyott.
Tudtam, azóta már,
mindig, mi az, mi vár:
kilencezer éjszaka,
pusztaság, sivár
létbe kódolt hiány,
mi fel nem telik már soha.

A szeminárium udvarán


Apám, mióta megpofozták,
többé sohasem látott papot;
öregkorára is csak a szőlőben
tölt minden vasárnapot.

A harmadik nap, estefelé,
a szeminárium udvarán
egy kérdést intéztek felé
otrombán és bután.

Egy életre eldőlt életem
ott, a szeminárium udvarán,
attól függ, hogy létezem,
megszülettem egyáltalán,

mert a tizennégy éves kis legény
- már, ha annyi volt -
kapta magát, és hét falun át
hazagyalogolt,

és többé a lábát nem tette be
egy templomba sem talán,
ezt tette, ami történt vele
ott, a szeminárium udvarán.



Ugyanazt


Nem csak mindig ugyanazt;
írhatnék talán
mást is: énekelhetnék tavaszt,
ha nem lenne monomániám.

De a problémahalmaz magamban
oly mélyen gyökerezett,
és az ember mindig ott vakarja,
ahol kisebesedett.

Megértem, hogy ugyanazt
oly hosszú idő után
folytatni: nem hoz el tavaszt,
és nem is várom, talán,

hogy változhatna bármi is,
de, ha már így esett,
néhanap kiírom itt
magamból a rettenetet.


2011. március 3., csütörtök

A hetedik ajtó


Csak  hat ajtó kulcsát adhatod a nőnek,
bárhogy szereted.
Bárhogy kérlel, furcsáll,
át ne add kezébe
a hetediket!

Szentélyed védje hétszeres lakat,
mit föl nem nyit soha,
legyen akár legédesebb anya,
vagy hűtlen, mostoha!

Legyen szerelmes nő,
ki életét áldozná fel talán,
vagy csalfa, hűtlen szerető,
ki elhagy szótlanul egy sötét éjszakán:

csak hat ajtód kulcsát add a nő kezébe,
bárhogy szereted!
Ne tárd előtte tágra, hogyha számít élted,
a hetediket!


2011. március 2., szerda

Budapesti anzix


Véreső esik.
A Lánchíd végre az Alagútban pihen.
Nem tudni, melyik
hely lenne jobb ilyenkor:
Kívül maradni (rajta), vagy idebenn.

A Citadella mellett már szájig ér az áradat,
ami a hegyoldalon fölfelé hömpölyög.
A Vérmező kiszáradt
fái ághegyéről fekete, alvadt vér csöpög.

A sínek vonagló kígyóin lovagló sárga tigrisek
ezer torkából dől a rettenet.
A Himfy utca kemény csomóra kötve
szorítja, fojtja harmincöt éve immáron szívemet.

Magánversek


A helyzet az, hogy verseim
nem másoknak írom.
Nincsenek nagy terveim,
csak másként nem bírom.

Van, ki rátesz egy lapáttal
- azt gondolja, bántom őt?
Érdekli a fenét, más dal
hogy' modulál levegőt!

Írjatok csak, mit akartok,
békén hagylak titeket,
és, ha nem tetszik, mit írok,
húzzátok a beletek!


Barátom

A vers Reményik Sándortól származó idézet-parafrázist tartalmaz (Már nem fáj más...).

Nem is tudom, hová lettem volna nélküled.
Nyilván túléltem volna azt is, mint annyi mást.
Padlón voltam nagyon, és elkapott a rémület,
néha úgy hittem, hogy nem lesz folytatás.

Persze, hogy mindezt reád vetítettem:
mindazt, ami jó, és hiánya évek óta fájt.
Kellett idő, amíg feleszméltem,
és rájöttem: ez nem megy így tovább.

Már nem fáj más, és semmi sem fáj jobban,
mint a csönd: a belém kódolt hiány.
Úgy érzem, hogy szívem, amíg dobban,
az életem marad olyan silány,
mint mindig volt, mióta ráeszméltem,
hogy fájó lelkem egy hű társra vár:
hogy döntöttem, majd álomvilágban éltem,
és elhittem, hogy immár rám talált.

XXI. századi epigon


Nem tudok, így jobb, ha félre teszem.