Nem is tudom, hová lettem volna nélküled.
Nyilván túléltem volna azt is, mint annyi mást.
Padlón voltam nagyon, és elkapott a rémület,
néha úgy hittem, hogy nem lesz folytatás.
Persze, hogy mindezt reád vetítettem:
mindazt, ami jó, és hiánya évek óta fájt.
Kellett idő, amíg feleszméltem,
és rájöttem: ez nem megy így tovább.
Már nem fáj más, és semmi sem fáj jobban,
mint a csönd: a belém kódolt hiány.
Úgy érzem, hogy szívem, amíg dobban,
az életem marad olyan silány,
mint mindig volt, mióta ráeszméltem,
hogy fájó lelkem egy hű társra vár:
hogy döntöttem, majd álomvilágban éltem,
és elhittem, hogy immár rám talált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.