Tizenhét évesen

Kilencszázhetvennégy nyarán volt,
augusztusi kora délután:
egy kanyarban hátra tekintettem
vonatunknak nyitott ablakán.

Egy kocsival utazott mögöttem,
az ablaknál állt egy ifjú lány,
ahogyan szemem reá vetettem,
meg is akadt lobogó haján.

Attól kezdve bármit is csináltam,
beszélhetett bárki énnekem,
ablakomtól tovább már nem álltam,
mert új dal zengett a szívemen.

Két hét telt el az utazás óta
iskolában, vagy tán annyi sem,
hogy kilépve ott a folyosóra
az a lány jött szembe velem.

Mert egyazon iskolába jártunk,
osztálytermünk is szomszédos volt,
nap-mint-nap egymással szemben álltunk:
nem tudtam, élő vagyok, vagy holt.

Randevúra is elhívtam párszor,
soha sem mondott nekem nemet,
mégsem láthattam őt sehol máshol,
"közbejött egy váratlan eset".

Eltelt az év, véget ért a mámor,
elmúltak a ragyogó napok,
levelek mentek a katonától,
hogy nélküle csak semmi vagyok,

mert utolsó nap az iskolában
megígérte, hogy majd írni fog,
bátran mentem tehát katonának,
úgy éreztem, ez nem kis dolog.

Csak pár levelet kaptam tőle,
egyikben sem írta, hogy szeret,
és tavaszra elmaradtak végleg
az annyira várt üzenetek.

Nagy virágcsokorral kezemben
köszöntöttem, amikor ballagott.
Nem kerestem többször életemben.
Elment. Végképp egyedül hagyott.