Azazel

Összevesztem véle. Lehetett volna másként, talán,
de elhagytam őt végleg vágyamért egy ölelés után.
Elegem lett belőle, hogy az történik, amit akar,
eltávoztam tőle, lelkemben támadt haraggal.
Utam a Hebronhoz vezetett; ötszáz Figyelő jött velem,
megváltozott akkor, ott az egész emberi történelem.
Fekete lett a nagy sereg, mi fehérként úgy ragyogott,
mert szárnyainkon soha sem esett még addig szürke folt.

Én tudtam jól, utunk végét nem találtuk még meg ott:
hogy ellenünk forduljon az ég, még magára váratott.
Mikháél és Gábriél vezetik majd a fő erőt,
a lázadás leverése a cél: ez hivatott védelmezni őt.
Éreztem, hatalmuk ellen kis seregünk kevés lehet:
indultunk az emberek közé, gyűjteni a szövetségeseket.
Megtanítottunk nekik akkor sok titkos tudományt,
elcsábítottunk közülük sok-sok gyönyörű leányt.
Az ember nép gyorsan tanul, a férfiak pajzsot készítenek,
a nők szíve könnyen vadul, s a szerelem arcukat festi meg.
Telt az idő és szívünkbe sötét félelem költözött,
Gábriel és Mikháél serege csillogó ércbe öltözött.

Mint tűzeső a végítélet idején, támadt a förgeteg,
új hazánkat és életünket bátorságunk sem védte meg.
Hullott a nép: ember, angyal; szárnyunk rongyosra szétszakadt,
számtalan jó emberünk lett semmivé ott pár nap alatt.
S, hogy seregünk végül elbukott, rám a gyászos végzet várt;
sok kísérőm elhagyott, és megtévesztve ellenem állt.
Az Úr vezérlő angyalai elfogták végül testemet,
nehéz kőhöz láncra verve a Seolba vetették lelkemet.
Azóta keresem az utat, hogy nyíljon számomra még virág,
de a pokolból nincs többé kiút, amíg csak világ a nagyvilág.