2011. március 5., szombat

Azazel


Összevesztem véle. Lehetett volna másként, talán,
de elhagytam őt végleg vágyamért egy ölelés után.
Elegem lett belőle, hogy az történik, amit akar,
eltávoztam tőle, lelkemben támadt haraggal.
Utam a Hebronhoz vezetett; ötszáz Figyelő jött velem,
megváltozott akkor, ott az egész emberi történelem.
Fekete lett a nagy sereg, mi fehérként úgy ragyogott,
mert szárnyainkon soha sem esett még addig szürke folt.

Én tudtam jól, utunk végét nem találtuk még meg ott:
hogy ellenünk forduljon az ég, még magára váratott.
Mikháél és Gábriél vezetik majd a fő erőt,
a lázadás leverése a cél: ez hivatott védelmezni őt.
Éreztem, hatalmuk ellen kis seregünk kevés lehet:
indultunk az emberek közé, gyűjteni a szövetségeseket.
Megtanítottunk nekik akkor sok titkos tudományt,
elcsábítottunk közülük sok-sok gyönyörű leányt.
Az ember nép gyorsan tanul, a férfiak pajzsot készítenek,
a nők szíve könnyen vadul, s a szerelem arcukat festi meg.
Telt az idő és szívünkbe sötét félelem költözött,
Gábriel és Mikháél serege csillogó ércbe öltözött.

Mint tűzeső a végítélet idején, támadt a förgeteg,
új hazánkat és életünket bátorságunk sem védte meg.
Hullott a nép: ember, angyal; szárnyunk rongyosra szétszakadt,
számtalan jó emberünk lett semmivé ott pár nap alatt.
S, hogy seregünk végül elbukott, rám a gyászos végzet várt;
sok kísérőm elhagyott, és megtévesztve ellenem állt.
Az Úr vezérlő angyalai elfogták végül testemet,
nehéz kőhöz láncra verve a Seolba vetették lelkemet.
Azóta keresem az utat, hogy nyíljon számomra még virág,
de a pokolból nincs többé kiút, amíg csak világ a nagyvilág.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.