Az arc

Egyszer élt egy ember, aki nem tudott mosolyogni. Nem csak mosolyogni, nevetni sem tudott, meg bánatos sem volt soha az arca, de még sírni sem tudott. Egyáltalán, még csak érdeklődést, fájdalmat, vagy örömet sem fejezett ki az arca soha, azt mondhatnánk rá: állandóan kifejezéstelen volt. 

Emberünk nem érezte így jól magát, de nem tudott mit tenni, mert arca valójában egy a valódi emberi archoz megszólalásig hasonló maszk volt, amit saját, valódi arca fölött hordott. Ez az álorca oly régóta volt már rajta, olyan régóta nem vetette le soha, olyan régóta hordta állandóan, hogy szinte nem is második természetévé vált a rejtőzködés, hanem valódi arcává alakult az a maszk. Még álmában sem szabadult meg tőle. Nem is tehette volna, amint az idők folyamán kiderült, hiszen amikor az elmúlt évek során egyszer-kétszer megpróbálta levetni, újra- és újra megdöbbenve tapasztalta, hogy nem sikerül: az álarc ráforrott valódi arcára, megmerevítette azt és lassan rá kellett jönnie, hogy most már eredetileg elrejteni óhajtott, valódi arca is az álarc vonásait hordozza a maszk alatt.

Nem is szerették őt sehol. Ez nem is csoda, hiszen a környezetében előforduló emberek, mikor egy-két percnyi beszélgetés után magára hagyták, arcukon világosan kivehető volt az érzelmek játéka: többnyire ingerülten, vagy megvetően tekintettek rá, de nem volt ritka a mérges arc sem. Vidám, nevető vagy figyelmes arcot csak nagyon ritkán látott saját álarca szemnyílásain keresztül, és ezek is kivétel nélkül szomorúvá, ingerültté, vagy - érdekes módon  - saját álarcához hasonlatossá váltak rövid idő után, ami egyébként ezen a ponton többnyire véget is ért.

Mindezekért emberünk igen egyedül érezte magát. Elhatározta, hogy megszabadul az álarctól. Először következetesen grimaszolni próbált egy-egy újabb beszélgetés során, hátha az arcára tapadt álarc majd utánozza grimaszait, vagy elválik a bőrétől az alatta fickándozó izmok hatására, de nem jár sikerrel. Sőt, amellett, hogy az álarc ugyanolyan szilárdan tapadt arcához, mint addig, az erőltetett mimika még fájdalmas is volt: a mimikától elszokott, petyhüdt arcizmok erőltetése izomlázat okozott, és az álarc belsejébe az évek hosszú sora alatt beletapadt felhám szinte levált az alatta lévő irháról a grimaszok hatására: el lehet képzelni, hogy ez a bőr alsó rétegeiben végbemenő roncsolódás mekkora fájdalmat is tud okozni! 

Ezért aztán az egy-két alkalommal történő próbálkozás után amiből a vele együtt lévő személyek úgysem vettek észre semmi mást, mint, hogy teste időnként görcsösen megvonaglik, és végtagjai idegesítő kényszermozgásokat végeznek, valamint, hogy időnként keserves hangokat ad ki minden látható ok nélkül, egy időre kénytelen volt felhagyni szabadulási kísérleteivel.
Bár álarca igen jó minőségű munka volt, és szinte tökéletesen élethűen mintázott meg egy közömbös kifejezéssel mozdulatlanságba dermedt arcot, de állandó mozdulatlansága miatt kapcsolatai elsorvadtak. Volt, aki többé egyszerűen nem jelentkezett, volt, aki érzelmi sivársággal vádolta meg emberünket, és hangos, egyoldalú veszekedés után ment el.

A fájdalmas tapasztalatok kapcsolatai megszűnésével párhuzamosan lassanként arra késztették az álarc viselőjét, hogy fegyelmezze magát: egyre inkább kerülte a heves mimikát, a túlzott érzelem nyilvánításokat, a kifejező arcjátékot, hiszen nem csak, hogy nem fejezett ki velük semmit, hanem még fájdalmat is okozott magának. Lassan egészen hozzászokott saját maga fegyelmezéséhez, és nem csak érzelmei kifejezéséről, de magukról az érzelmekről is lemondott.

Addigra teljesen átvette fölötte a hatalmat az álarc: testestől-lelkestől bekebelezte, magáévá tette. Mivel minden érzelemről lemondott, egyre kevesebbet mozgott, egyre kevésbé reagált a külvilágra, míg csak néhány hónap után végleg teljes mozdulatlanságba nem merült és magát ellátni is képtelenül szomjan halt.