Egyik nap, mint a másik

(Stílusgyakorlat)

Egyik nap már olyan, mint a másik.
Szürke mindig.
Akkor is, ha esik, akkor is, ha ragyog a Nap.
A villamos - reggel oda, este vissza -
kedélytelenül zötyög végig a két hegy között,
el az egykori vértanukról elnevezett mező mellett;
a régi Moszkva-, most a K. u. K. miniszter tere a cél.

Onnan már gyalog járok, sokszor a Vérmezőn keresztül is,
de csak reggelenként. Délután sietek.
Minek? Otthon senki sem vár, még talán fiam sem,
akinek kedvéért egy órával korábban megyek,
hogy órával korábban jöhessek:
kis szobámban szinte állandó a csönd,
csak a gép zúgása hallik, most már a TV-t sem kapcsolom be.
Minek? Csak a harminc éve egyszer már elfelejtett agymosás
hullámai áradnak ismét a képernyőről,
ezúttal nem vörös zászlót lobogtatva,
hanem ragacsos álsággal átitatott narancsszirupos kenet formájában.
Ettől is csak a gyomrom forogna,
telehánynám a szobát.
Inkább marad a csönd.

Magamra csukom az ajtót, és hagyom, hogy
elbódítson a film, a vers, a zene;
verset írok, meg efféle semmit érő "szabadverseket"
- csak azért: megmutassam, ilyet is tudok ám! -,
amelyekben a gondolatokat sorokra tördelem szét,
hogy a posztmodernek azt gondolják: ez igen, verset olvasok!,
amíg a fáradtságtól szédelegve az ágyba nem zuhanok,
hogy álomtalan, mély álommal mossam ki tudatomból
a sóvárgást valami szebb, céltudatosabb, boldogabb élet iránt,
amely soha nem volt enyém, és már nem is lesz soha többé.

Mert sem kívül, sem belül nincsen boldog élet.

A tudattalanomból felbugyborékoló áradat
időnként szennyes tajtékba habosodik ezekben az írásokban,
amikor elfog valami megmagyarázhatatlan,
szinte lowercrafti félelem a falból előkúszó semmi iránt,
amelytől nem véd már ölelés,
vagy amikor fizikailag érzem, ahogy a magány rám nehezíti hegymagas kövét,
és nincs, aki legördítené azt.

Ritkán mosolygok, ha igen, akkor is csak felszínesen.
Belső, mélyből fakadó, valódi okom évtizedek óta nincs rá,
és alighanem most már nem is lesz,
amig világ a világ.

Na de vers az ilyen?
Hát egy túrót!