Merülés

Egyfolytában férfi vagy,
ha csupán az minősít,
hogy a nyomásnak ellenállsz.
A belső vákuum miatt
csak tartásod egyenlíti ki
a külső nyomást.
Az űr, mint jól hiszed,
saját belső világod.
Nincsen benne semmi.
Ha lényedet a külvilágra tárod,
majd összeroppansz.

Magadba zárva,
búvárharangba,
a vákuumot fönntarthatod.
Ha mélyre merülsz,
magadon érzed
a vízoszlopot.

A harang egy eszköz.
Megvéd a túlnyomástól.
Merevítése egyben
a mozgásban gátol.
Ember él belül,
s az élő húsban vákuum.

Rám szorul a búra,
agyam elzsibbad,
levegőt sem kapok.
Hajlok a búra,
a nyomás ellen
versírásba fogok:
merevítem önmagam,
a tért megőrizni bennem.
Lehet, hogy mindez hasztalan?

Akit elborít a víz,
nem biztos: visszatér;
ha a mélység nő,
betör az ár,
pokolra süllyed a búvárharang.
Talán csak a buborék
éri el a felszínt.

Vagy az sem.
Csak hideget érzek,
és az űr sötétje ural.
Vákuum kering agyamban,
szívem folyton fönntartja
ereimben a hiányt.
Látom magam, amint
kezdőponttá zsugorodom.
Ha tovább nő a nyomás,
az űr is elenyészik bennem egy ponton.

Leszek a vég, leszek a kezdet,
az ős bumm majd belőlem sarjad,
"külön világot alkotok magam"-ban,
lesz tér üres, elég,
hogy napok és csillagok,
galaxisok
töltsék meg,
mígnem jön valaki,
aki búvárharangba zárva
merül.