Arcomba hullott keresztje,
ütemre dobolt homlokomon.
Azon a vöröslő hajnalon
nem kérdezte már, szeretsz-e.
Egy rigó szólt, s még akartunk,
az utcán fölsírt a villamos.
Hév fejünk fölé fehér, habos
felhőkbe szállt fel sóhajunk.
Végül véget ért a hajnal,
fény ragyogta be a kis szobát.
Búcsúztunk, s bár kába aggyal
folytattuk életünk tovább,
el nem harsonázza már angyal
sem tőlünk a rigó dalát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.