Nagykalapáccsal jártam a réten,
megkalapálni sziklát, követ.
Egy csigaházra, majdnem ráléptem,
elborította virág-szövet.
Még mielőtt a váza elrepedt
volna alattam, fölvettem én,
mert a szívem majd, hogy nem elepedt
érte, úgy csillant rajta a fény.
Már a hegycsúcsról néztem a tájra,
a csavart házzal tenyeremen.
Nem tudtam mást gondolni: bűbájra,
amely bennem élt elevenen.
Én messze látok a hegytetőről,
a csiga csak a házában él,
de az idő engem is megőröl:
és végül utolér majd a tél.
Nagy kalapácsom helyére tettem:
lassan már völgybe indulok én.
Kincsemet ingzsebembe rejtettem,
fénye hadd éljen ott, rejtekén.
Lám csak! Engemet is sújt egy átok:
nincs páncélom, így védtelenül
ugyanúgy élek, ahogy a rákok:
mind csigaházakba menekül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.