A trubadúrról mindig
a tubarózsa jut eszembe,
öblösen búgó, mély hangja.
Bársonyos, mint réten a hanga,
ha félrehajtod, alatta
fehér bábok ötlenek szemedbe,
alattuk beleolvad a földbe szinte
a cipekedő hangya.
Így megy át a szépség szorgalomba,
de csak szorgalomból születik meg a szép:
miként bábjait gondozza millió hangya,
úgy nevelünk magunkban millió mesét.
Esőre áll most.
A hangya érzi, és siet.
Legyen bár álmos,
nem kívánhat a bábnak esővizet.
A hangya nem dalol trubadúr éneket,
rózsára sem szépségért van gondja.
Nem él meg, mint az ember, éveket,
de a bábot biztonságba hordja.
Nem alszik el a bábok között soha,
hiába érzi már, hogy lassan bealkonyul.
Én esernyőt nyitok, mert a mostoha
égből az első csepp a verseskötetre hull.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.