Régóta szürkén élek én,
kihalt szívemből a remény.
Nincsenek már álmaim,
búsongok létem árnyain.
S ím, azon kapom magam,
hogy vágyaimnak szárnya van.
Ha égre nézek, fényes Napot
látok, amint fenn ragyog
elűzve mind a félhomályt,
amely oly hosszan elmémre szállt.
Én nem tudom, hogy' is van ez,
de az ember néha elrévedez',
hogy jó lenne tán még ötven után
is bolondul élni, és igazán.
Tudom: szorít a munkaidő,
és egyre sűrűbb itt a levegő;
az asszony, a munka, és család,.
s ha másra is gondolsz, kész a vád,
hogy lám templomba nem jár túl sokat,
s így bűnre csábíthat másokat.
Élni, tudom, úgy is lehet,
ha megveted az életet,
ha számodra az a boldogság,
ami a sírban várhat reád.
De élni így nem érdemes:
elvetni mindazt, ami nemes,
mindent, ami csak emberi,
hogy életed gyász tölthesse ki,
és kérdezhesd halálod óráján:
és élni éltél, jó komám?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.