Egyszerün és vígan látom most már a világot.
Künn, a tavasszal, a fák tetejéről szól a rigó.
Télen a varjú hóban, a réten folyton károg,
fújhat a zord szél, eshet a fény-teli hó.
Lám, hogyan éltél éveket át, de hiába:
nem deritette a Nap föl a téli eget.
Mintha az Istened ürmöt töltött volna fiába,
eltagadott a léted minden szép örömet.
Bús-szomorúan teltek a nappalok, éjek.
Nem ragyogott rám reggel a fény-teli Nap.
Sűrü homályba merültek a vágyak, kéjek,
s el nem hittem, az élet boldogabb.
Egyszerün és vígabban látom most a világot.
Égre, ha hallgatsz, fenn a pacsirta dalol,
út szélén is láthatsz néhol tarka virágot,
és lehet az, hogy rád is várnak még valahol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.