Gázos élet

Nem bízol benne, hogy ebből itt gáz lesz
estére, vagy már délután.
A nyomorúságra minden csak rátesz,
hiába reménykednél bután.

Az ág is húz, ha üres a kassza,
hiába játszanád a hiút,
gondját az ember arra akassza,
ha nincsen sehol sem kiút?

Megígért bűnökre sincs soha pénzed,
elviszi mind a megélhetés.
De az életet csak a tévében nézed,
reklámfilmekben, és ez sem kevés.

Fagyos a szobád, ha hazatérsz este,
ahová lefekszel, hideg az ágy.
A lakás már húsz éve nem volt átfestve,
a gondoktól kihült a szívben a vágy.

Hiába is szeded versbe a nyomort,
jobb nem lesz neked, és nem kell másnak.
Marad az életed végig komor,
amíg majd végül egy nagy gödröt ásnak.

Bízom blues

Nem bízom abban, aki mindig sikeres.
Nem szeretem, akit nem érintett a bú.
Félek attól, aki másnál jobban keres,
nem bízom abban, aki sosem szomorú.

Nem bízom abban, aki mindig csak táncol,
nem szeretem azt, aki mindig csak vidám.
Attól csak félek, aki magához láncol,
és riaszt magától a túl erős titán.

Én nem tudom, hogyan kell sikeresnek lenni,
nem tudom, hogyan is fog örülni szívem,
nem tudom, hogy fogok a tű fokán átmenni,
ha egyszer befejezem utamat itt lenn.

Nem bízom abban, aki jobban tud mindent,
akkor sem, ha mindig tuti tippeket ad.
Félelmet ébresztesz, ha játszod az Istent,
de nincsen benned szív, ami megdoboghat.

Én nem tudom, hogyan kell boldognak lenni,
nem tudom, hogy fog-e még örülni szívem,
de bízom, át tudok a tű fokán menni,
ha egyszer befejeztem utamat itt lenn.

Ég és Föld között

Ég és Föld között lebegve
repesek, mint tarka lepke,
de a porban, mint a féreg
csúszom, ha létemtől félek.

Ne szakíts le színes szárnyat,
űzz el messze minden árnyat!
Ragyogjon rám a Nap sárgán,
sárban ne vergődjem árván!

Elragadlak, hogyha szállok,
s felemelnek tarka álmok.
Jégen, ha fekszem rettegve,
te végy meleg tenyeredre!

Őszi délután

Kellemes az idő, mintha tavasz lenne.
A langyos levegő még simogat egyre.
Bár a Nap fenn ragyog, tűzben már nem égek:
mind, akik boldogok, a párjukkal élnek.

Rozsdás a hegyoldal. Zöld, barna, meg sárga.
Már nem nagyon sok van életemből hátra.
Mind lehull a levél, eljönnek a fagyok,
a tél már bennem él: olyan árva vagyok.

Keringő

Minden nap lehetne fényes mosoly,
de rám vicsorog, mert nem vagy sehol.
Mindegyik este egy új gyötrelem,
mert hosszú az éj, és te nem vagy velem.
Minden hajnalon felriadok,
tüdőm zihál, a szívem dobog.
Minden álmom a semmibe száll,
nélküled szürke és hideg a nyár.
Létembe folytál, mint teába méz,
Megtörtént. Az ember most csak néz.
Életem elomlik, mint a homok
nélküled, immár elsorvadok.
Hiszem, hogy Napom újra fölragyog,
amikor arcod majd rám mosolyog.

Sötét estén

Félek, mert sötét az este.
Életünk feketére festve.
Nem zendül fel örömének,
élek, mint élnek a vének.

Lassan már mindentől félek.
Kiszárad belőlem a lélek.
Egyre hosszabbak az esték,
lemállik rólunk a festék.

Borzasztó sötét az éjjel,
hiába tekintek széjjel,
hajnalpír nem virrad soha,
maradok mogorván ostoba.

Sűrű és sötét az este,
mintha úgy lenne festve.
Nem éltünk együtt, te meg én.
Ülök a világom peremén.

Elvonult az ínség

Párkányod márványillatát adom neked,
míg pengeperemére simítom magam.
Ablakod megnyílt, eleddig rejtett neved
immár az öröklétig az enyém - ha van.

Véget értek most már az ínség évei,
meghízhat végre a soványka kis barom.
Ilyen bőségben még meddig is élheti
életét? Ezt tudni nem is akarhatom.

Jászolához járulhatna minden este,
ha lenne istállójában parányi zug;
megetethetné őt ott a gerlék teste,
akiknek nincsen is semmi nyilatkozatuk.

Minden varjú messzire elszállna - Hess te!
Itt nincsen fióka. - Nem lesz áldozatuk.

Farkas-védelmemben

Szarvasünőként futtál,
tüske tépte térded.
Farkas pofán csorgó nyál
serkentette véred.

Megsúgta az őszi szél,
szebb időket vágyom,
nálam elpihenhettél
eperlevél-ágyon.

Jaj! Csak farkas-szemfogam
meg ne marjon téged!
Mohó, éles karmommal
ne hullassam véred!

Hulljon rád ezüst könnyem,
mossa meg az lábad!
Farkas-bűnöm ily könnyen
otthon talált nálad.

Kockakő-úton

Bézsszínű inget sajnos nem kaptam,
de van egy apró kockás, vékony vásznam.
Zakó alá veszem föl tavaszban,
és feltűrve hordom majd ujját a nyárban.

Vajon látod-e még új ingemet rajtam?
Gombolja ki majd gombját kezed?
Érted az ó erkölcsöt elhagytam.
Kopogó kockakő-utam meddig vezet?

Kockakő, eső után

Klinkertégla, vagy kockakő.
Csillan rajta a fény.
Eső után a levegő.
Mindig van remény.

A csúszós út is elvezet,
ha azon jár a láb.
Menni biztos élvezet?
De mindig van tovább.

A bazaltból a piroxén
feketén ragyog elő.
Föld mélyén barnul a szén.
Még mindig van idő.

Egy hervadó virágcsokor.
Sötét, mint a jáspis,
mint üvegpohárban az óbor.
Szíven mart az áspis.

Szirmok utcakőre hullva.
Vércsepp a szürkeségen.
Kukában egy virághulla.
Repedés a léten.

Egy hasadás selyem fényben.
Rajta vonalak.
Semmi nem változtat a tényen:
annyira vártalak.

Sötét csillag

Sötét csillag izzott felettünk,
s anyám fölött katona állt,
amikor a városon átmentünk.
Anyám húzta kocsiját,
csak megpihent kicsit, s a fal tövén,
a sárban majdnem elcsúszott,
a katona lenézett reá és
köpni, se nyelni nem tudott,
majd hátat fordítva anyámnak
- a hasa már megnőtt nagyon -,
davajt intett a gitárral,
amit nyakában lógatott.

A csillag felvöröslött,
majd lehanyatlott keleten,
negyven év is eltelt s a köd
lassan ellepte életem.
Már nincs davaj gitár,
és csillag sincsen.
Anyám sem lesz többé soha.
Mások osztoznak minden kincsen,
és csak az én sorsom lett mostoha.

Hallali

Leteszem sötét kalapom,
és frivol tiroli mezt öltök,
ha kritikátokkal meg nem öltök,
verseim eztán jódliba faragom.

Hallalimat visszhangozzák hegyormok,
korsó csörrenjen kezemben,
ha majd bőrnadrágomat letettem,
végre én is hadd legyek boldog!

Nem kéne ehhez elmenni Tirolba,
jódlizni a pesti utcán is lehet,
néha kissé átmenni frivolba,
lehet, furcsán néznének emberek
rám, mondván: ezt megcsípte egy bolha,
vagy fejét zavarják a legyek?

Homokot hord a szél

                                                              "A homok sírását régóta ismerem, 
                                                                mikor talpam alatt oly kínnal csikorog, 
                                                                fájdalmát a percnek így osztja meg velem, 
                                                                én némán hallgatom, s elszorul szív, torok" 

                                                                             (Szilágyi Ferenc Hubart: Sovány vigasz)

Nem hallottam, hogyan sír a homok
még, a szél dalolását hallgatom,
ahogyan porral lepné be konok
makacsságomat is, hogyha hagyom.

Évszázadonként csak pár vonásnyi,
egy ezredévben már néhány könyök.
Temet, csiszol. A tudat elvásik,
de a szél és homok marad örök.

Egykor összeáll ismét kövekké,
kemény szikla lesz belőle megint;
nő orommá, emelkedik heggyé.
A csúcs már néptelen földeknek int:
ember híján a Föld vált özveggyé.
A Teremtő csak unottan legyint.

Verseket írni a nyárról

Én csak a szívemet adhatom át,
az agyamban folyton a gond zakatol.
Nem vár otthon a hitvesi ágy,
és nem hiszem el, várnak valahol.

Verseket kellene írni a nyárról,
ha lenne bennem erre erő,
és nem lenne, ami folyton vádol.
Mert ez az érzés leverő.

De hogyan írjon verset a nyárról
az, aki folyton az őszben él,
el nem borítja soha hajsátor,
így a szívében ott ül a tél?

Hogyha a szíven a páncél olvad,
s felragyog benne a fény-teli Nap,
nem lehet senki, aki boldogabb,
ha megszabadul majd végre a rab.

Megszokás

Megszoktam, hogy velem nem történik soha semmi.
Megszoktam, hogy szürkén élem le az életem.
Ha van hová, hát soha sincs senkivel elmenni,
megszoktam, hogy soha senki nem jön el velem.

Megszoktam, hogy bármit mondok, úgysem érti senki:
az igazság csak nagyon ritkán fölemelő.
Megszoktam: mindig nekem kell tűzvonalba menni,
s osztozásnál tiéd a kövérebb legelő.

Megszoktam, hogy én dolgozom, és másé a haszon,
és az adott szó csakis nekem kötelező.
Mindig én maradok fekve a Donnál a havon,
csontjaimat szántod be, ha olvad a mező.

Bár megszoktam, sosem szólok, hogy lelkem mi bántja,
de pörös szám többé én már be nem foghatom,
bármily nagyralátó is lehetne szívem álma,
mert a megszokást így egyszer végleg megszokom.

Villanyírógép

Szereztem egy régi villanyírógépet.
Nagyon megnőttek a villák fogai.
Megnyírtam vele már tizet, tizennégyet,
a konnektorból nem húzom soha ki.

Villanyírógépem hangosan kopogtat,
mikor billentyűin dolgozik kezem;
néhány villafogat mindig elropogtat,
mire egy-egy versemet befejezem.

Minden vers, éj, óra

Majd' minden versem egy-egy sikoly,
és nem hallod sosem, mert nem olvasol.
Majd' minden versem egy-egy világ,
Isten bünteti így egy szem fiát.

Majd' minden éjemben pokoltűz ég,
írt nem ad semmi, ha szenvednék.
Majd' minden éjemben gyötör a láz,
ébren, vagy álomban, csak megaláz.

Majd' minden nappalom szenvedés,
ha nem vagy itt, angyalom, minden kevés.
Majd' minden percem merő mocsok,
nélküled e szennyben megfulladok.

Víz fölött, híd alatt

A híd,
amint egy lendülettel ível át a víz fölött.
A víz,
amely a medrébe már végleg visszaköltözött.
A fény,
ahogy' a víz színéről tükröződve száll felém.
Az ég,
amelyen fölkelő Nap jelzi, hogy még van remény.

A kéz,
amely megsimítja arcodat, de ütni kész,
és néz
a szem, mely látja már, hogy itt a vész.
A vágy,
amely a szívet marcangolja szüntelen,
az ágy,
mely nélkül életed csak szürke küzdelem.

A hó,
amely már februárban szürkén összeroskadó.
A szó,
amelyről nem tudod, hogy ütni fog, vagy símogató.
A szív,
amelybe hetvenkétszer vér tolul egy perc alatt,
ha hív
egy álmot újra, hogyha végleg elmaradt.

Nem járnak istenek erdőn

Nem járnak már istenek erdőn, és mi se' járunk.
Talpam alatt a rőt avaron nem reccsen az ág.
Elhullott a virág, elinalt már mind, ami álmunk,
szürkül az egykor fényesen izzó, tarka világ.

M'ért nem a dombot, az erdőt járják lábaim újra?
Elhunyt volna a szívben izzó, egykori vágy?
Járni csalitban, az erdőn, réten hozzád bújva,
estefelé meg várna az otthon, az ágy.

Haj, ha a régi "száz lehü, lágy" illattal
lengne varázsod ismét fényteli parkokon át!
Ha élne az egykori szív, ami itt marasztal,
nem citerázná hangszer a bánat ósdi dalát.

Falat építettem

Falat építettem toronymagasra.
Erős erőd lett, komor-szilárdan áll.
Köveit kétség, makacs bánat rakta,
semmi be nem veszi, csakis a halál.

Falamra ajtót csak egy résnyit vágtam,
szárnyát lefogja két mázsás lakat.
Kinn a nagyvilágban azóta sem jártam,
el nem hagytam soha magas falaimat.

Tetejéről száraz, puszta tájra látni.
Virág ott nem nyílik, madár nem dalol.
Itt nem csobog csermely, nincs kit megalázni,
félsivatagomban csak szélvész tarol.
Hullhat jég, eshet hó, és jöhetne bármi,
kapum ki nem nyílik. Nem várnak sehol.
(kapum majd nyílik, ha várnak valahol.)

Csütörtök reggel

Szürke és mogorva csütörtök reggel.
Az égből az eső szitál.
Bármilyen sötét van, az ember felkel,
elindul. Elmúlt a nyár.

Mit számíthat, ha esik vagy fúj,
ha megfagy is a levegő?
Lehet az érzés régi vagy új,
ha van, a szerelem felemelő.

Komolyan megeredt, esernyőt bontok.
Ködös és nedves e táj.
Most nem emésztenek komor gondok,
essen! A szívem se fáj.

Őszi kék

Az égbolt most őszi kék.
A gyérülő napfényben,
alkonyat-tájt, merészen
bóklásznak az őzikék.

Sosem jönnek túl korán,
fehér faruk világít.
Nem kérdezik, mit állít
a Biblia, vagy Korán.

Nem ismernek érveket,
az erkölcs nem fogalom,
nem számolnak éveket.
Nem mondják, hogy "fogadom",
csak élik az életet.
Szívemet nekik adom.

Tavasz

Tavasz. Gyorsul az élet.
Mire nyár lesz, ezerrel pörög.
Hiába villámlik és dörög
néha, soha nem félek.

Nincs hó. Megrepedt a jég is.
Az ég ma oly kéken ragyog,
hogy végre egyszer jól vagyok,
akárha csak élnék mégis.

A napfény szinte már csorog
a terasz vasrácsain,
a részegségtől tántorog
a lét, egy lány az utcán visszaint.
Úgy tűnik, magam is megújulok.
Lehet, hogy révbe érnek vágyaink?

Légy polgár!

Tervezni kellene kezdeni újra,
hogyan bontunk le majd pártállamot.
Ez a munka ismét elvégzésre vár.
Végül is nem vagyunk pusztán csak állatok:
az ember nem vízhordó szamár.

Agymosás és parancsuralom,
hazug nyájasság, hideg közöny.
Nekem, amíg létemet uralom,
a tervezett Gonoszhoz nem lesz közöm.

Minden jog, amit kivívtál,
gyorsan a szemétben landolt.
Szenvedtél érte, sírtál,
most van, ami harminc éve volt.

Mindegy, a kutya narancs, vagy vörös:
ha megmar, majd jól pofán csapom.
Bezárni mind, akit önös
érdekből szolgál ez a hatalom!

Lesz még magyar szabadság egyszer,
csak ne hagyjon el a remény!
Ne hagyd, hogy megrontson hazugság, vegyszer!
Légy polgár! Bármily kemény.

Hazug mesék

Készítsd fel gyermeked mártírhalálra!
A tananyag csak erről szól.
Szüksége lesz erős cérnaszálra,
ha kérdezne, semmit ne válaszolj!

A hit kell, amire szüksége van,
és jó, ha az nagyon erős,
hinni kell Allahban, meg a jó államban,
a tétel már ismerős.

Hol is hallottuk ezt az igét?
Megvan, már tudom! A Néphadsereg!
Egy vakhit majd minden bajt kivéd.
Az észérv úgyis mind lepereg.

Nincsen itt szükség semmi tudásra.
Az még veszélyes is lehet.
Várjon a gyermek csak a Mikulásra!
Tanulja meg a hitelveket!

Történelem, meg társadalom?
Nagyon veszélyes ismeretek.
Ha tudásom netán majd átadom,
még a börtönbe is mehetek.

Volt már ez így ezen a földön,
és lehet, hogy lesz is még,
de amíg életemet itt töltöm,
nem eszem semmi hazug mesét.

Egyenes vonalban?

Kanyar volt?
Vagy én kanyarodtam el?
Egy erő húzott,
vagy a tehetetlenség vitt tovább?
Élő a holt?
A kérdésre nem felelt
senki, ha túlzott
is, hogy én voltam ostobább.

Nem tartott a drót,
lazult a kötés?
Megszűnt a centripetális erő?
Csak rozsda folt,
vagy fejlövés?
Erkölcsileg ez leverő?

Vajon egyenes vonalú a pálya,
vagy második rendű a görbülete,
ahogyan a vízen úszik a gálya,
ha egy forgószél fújja vitorláit tele?

Az ívből lett egyenes,
vagy egyenesből az ív?
Ez itt most a nagy talány.
Hátra még a fekete leves,
de a görbe hív.
Mindegy, hogy mi lesz azután.

Kanyar volt,
vagy te kanyarodtál el?
És ha egyenesen mész tovább,
élő holt,
vagy hús-vér ember leszel?
Élsz, vagy játszol szende ostobát?

Kard ki, kard!

Kard ki, kard! - szól a hős lovag,
majd elveszít mindent: fejet, lovat;
hogyha meglátja ellenfelét,
elszórja mind a fegyverét.

Mintha félne, a szíve dobog,
reszket a láb, a száj dadog,
az ellenfél előtt térdére hull,
kezében kard helyett rózsa virul.

- Kard ki, kard! - S már belé is dől,
eszét veszti a szerelemtől.
- Hölgyem, ha nem vár ránk az ágy,
lába előtt végez velem a vágy!

Unikornis

Nem hívtalak, csak elém kínált az élet.
Sírásod rezonált új dallamot bennem;
hiszen régen volt, amikor szerettem,
nem hajtotta senki szívemről a rémet.

Sírásom hallottad az ezredik hajnalon,
mikor szarvam porát űzték vadászok,
és nem volt már barlang, ahová bemászok,
utamra ültél a hideg harmaton.

Engem be nem foghat oly vadász soha,
akinek szíve gonosz vagy mostoha;
hálója elől kitér a bölcs vad.

De ha utamba ülsz egy alkonyon,
és szarvas fejem öledbe hajthatom,
attól kezdve már parancsolóm vagy.



A vers Hídvégi Andrea képe mellett jelenik meg a LirArt Művészeti csoport Evokációk 3 című kötetében.

Terror

Robbanás döreje tépte föl a csendet,
visszhangja még a fülemben csengett.
Ahogy' ránéztem a volt szatyorra,
azonnal tudtam. Hiszen már láttam róla.

Álló helyében csak füst és korom.
Én ilyenkor nem gondolkodom;
oldala hiányzott, hogyha már
mást is magával vitt a szamár.

A döbbent csend és a kábulat
eloszlott egy pillanat alatt.
Fék csikordult, valami csattant,
jajt veszékelt egyre hangosabban
néhány összezúzott, megtépett tetem.

Azóta folyton csak dolgomat teszem,
és félve várom ismét azt az órát,
hogy termit bűz lengi át majd illatod,
amikor majd széttépi a menórát,
félholdat,  vagy szivárvány-csillagot,
egy elhivatott, dicső robbanás.

Ha egy nem öl, majd gyilkol valaki más.

A nyereg, a tér, a ház.

A nyereg.
Ahol a hegy gerince egykor megtörött.
Az ég most
itt szitál le ránk ónos esőt és ködöt.
A fákról halkan hull a földre életük.
Ha nem vagy itt, hát egymás nélkül szenvedünk.

A tér.
Szürke volt már minden ott, mert jött az este.
A köd.
Átderengett rajta még a templom teste.
A kocsmaajtón kidőlt a fény, a lárma,
eszembe jött: megyek, úgysem látlak már ma.

A ház.
Amelynek ablakából a térre látni.
Jártam ott.
És már akár történhetne vélem bármi,
nem felejthetem már úgysem azt az estét.
Ölelkezéseinket kémények lesték.

Hajnali ima

Itt ülök a villamoson,
bűneim súlyát hordozom.
Hosszabbodnak már az esték,
majd lepereg mind a festék,
amely a képet borítja.
Mikor leszek beszorítva
egy sarokba, mint az állat?
Szűkölök én még utánad.

Hűvösödnek a reggelek.
Sötét van már, mikor kelek.
Vajon hogyha jön az éjjel,
eltelünk még szenvedéllyel?
Vagy létünk romjai hátán
jár táncot egy patás ártány?

Még világos fenn az égbolt.
Nem úgy van most, ahogy rég volt:
kínjaim között vergődve
nem üvöltök hegytetőkre.

Ajánlottam sok-sok kincsem
kapni érte, amim nincsen,
és ahogy megkaptam végre,
rettegve nézek az égre:

Uram! M'ért olyan a világ,
megfeszíti minden fiát?
Ha vagy, látod tiszta lelkem:
meg nem bánom, amit tettem.

Siva

Három szemű Siva isten
teremts káoszt, ahol nincsen!
Vess véget a világnak,
ahol már nem imádnak!

Sok-sok karú Siva isten,
teremts mindent! Semmi nincsen.
Zúgjon Gangesz habos árja
lábad a szent táncot járja!

Három szemű üdvözítőnk!
derekad, akár a farönk.
Széles vállad erejével
tartsd világunk! Így nem vész el.

Lélektükör

Vihar tépte, jég csupázta
komor vidék a hazája.
Az égen nem ragyog a Hold,
a világa komor és mord.

Száraz, szikár minden ága,
madár soha nem száll rája.
Tövis sebezné a lábát,
hiába hívná a párját.

Levelei mind lehulltak,
szomszédai kipusztultak,
egymagában állva szenved.
Ránézel, és elmegy kedved.

Mi tette őt ily kopárrá?
Kertje miért vált elhagyottá?
Madár miért nem dalol rajta?
Mily átok, ami sújtotta?

Hegedül a kedves

Hosszú haja szerteszáll,
mikor szélben muzsikál.
Ha pengeti hangszerét,
eső veri ütemét.

Ha a vonó siklik rajta,
megzendül a húrnak hangja,
zene szárnyal fel az égbe,
hét színű híd lesz belőle.

Virág hullik, szirma potyog,
zenét hallva boldog vagyok.
Ha kedvesem hegedül,
a bánat elmenekül.

Arc a Marson

Évmilliók pusztították,
homokvihar csiszolta
a Marson azt az arc formát
oválisra, csinosra.
Szája vonala is látszik,
két szemében árny időz,
homlokán csak homok játszik,
s nem futkároz' szelíd őz.

Magasságát, hogyha mérnéd,
a szintvonalak kusza
halmazát adja sok érték.
Mint Gionconda mosolya,
évezredek bölcsessége
bújik homloka mögött.
Ne változtass nézőszöget!
Belé gonosz költözött.

Kertészdal

Megágyaztál nékem, mint magnak gazdag föld,
ha várja tavasszal a szántóvetőt.
Virágod mind kinyílt, kis kertem csuda zöld,
szívem ünnepel most minden létezőt.

Megágyaztam benned, mint kertet, ha ásnék.
Jó terméssé nőjön elvetett magom,
Süssön rá a napfény, borítsa be árnyék,
létét óvjuk együtt, édes angyalom!

Beléd gyökereztem, mint talajba vessző.
Gyümölcsünk beérik, dolgoztam nagyon.
Míg zsenge hajtásunk az égig felnő,
kiszáradni földed soha nem hagyom.

Lopakodó ősz

Könnyű lábú lépteivel
tovasuhant a nyár.
Lenge ruhája színeit el
lágy szellő sodorja már.

Rozsdavörösen, rezes ízűn
óvakodik az ősz,
az aranyló, nyári bűn
a lombokon még elidőz.

Köddel, vágy- s álomtelivel
szigorodnak az esték.
Még néhányat reggelizel,
útra kelnek a fecskék,
és könnyű lábú lépteivel
messzire suhan a nyár.

Elmaradt a mennybevitel:
ránk a sötét tél vár.