Nakonxipáni Karácsony

Nakonxipánban most van karácsony.
Az égből a hó szitál.
Túltekintve száz gonosz varázson,
lelkem most odatalál.

Nakonxipán volt az életem.
Csak elmenni még oda!
Ott el nem fogyhat az élelem,
s a szerelem nem mostoha.

Nakonxipánban most hull a hó,
és az ablakokon át
behallani az andalító
kinti, lágy muzsikát.

Az utcákon puhán lépkedett,
és megérkezett a tél;
s meleg szobákból a képzelet
most ott is útra kél,

de Nakonxipánban Karácsony tájt
öröm van és szeretet,
gyermekzsivajgás járja át,
az utcákat és tereket,

és Nakoxipánban a meleg szobában
még lehetne szerelem,
ott együtt néznéd az ablaknál állva
a hóesést velem.

Elvonási tünetek

Akárcsak egy nagy endorfin-löket,
úgy száguldott keresztül testeden;
pontosabban le sem is festhetem,
mikor megérintette bőrödet.

Belenőtt a metabolikádba.
Elvonási szindrómában égve
nem találod az utat a fényre.
Keresed, de most minden hiába.

Nem marad már más, csak a pótszerek:
írhatod ám sorra a verseket,
az, meg a zene összes gyógyszered.
Nem szövögetheted a terveket,
csődöt mondtak az egyéb módszerek.
Csak számlálod az évezredeket.

Piros elefánt

A piros elefántra gondolni nem szabad.
Így nagyon nehéz lesz az élet.
Elmémben még számtalan gesztusa marad,
de mára már attól félek,
nem lesz több előadás a porondon,
a cirkusz most majd bezár,
hiszen akkor is így van, ha nem mondom:
itt mindenki csak a piros elefántra vár.

A piros elefántra gondolni nem szabad,
pedig oly szépen trombitált.
A karaván most majd továbbhalad,
a helyet, ahol egy időre megállt,
gaz veri fel újra, benövi a tüskés cserje.
Egy idő múlva aztán dönteni sem tud az ember,
még egyszer elhinni vajon merje:
az ő trombitája szól, nem a tenger?

A piros elefántra gondolni sem szabad,
hát még beszélni róla!
Pedig, ha már minden kötél szakad,
újra felcsendül majd a nóta,
amit ő játszott a fűrészporban
lent a porond közepén,
a délután hogy a kis sátorban
egymáséi lettünk: te meg én.

Vízkereszt

(A zelóta)

Hideg vízből merültem föl a fényre,
hajam még csapzottan a vállamra lóg.
A Jordánba merített a demagóg,
hiszen a szívemet már a bűn tépte.

Hagytam. Már annyit hallottam felőle,
hogy a folyó vizében tisztára mos,
pedig ő is csak egy vacak, átlagos
álpróféta. Még várunk az időre.

Én biztos várok híven: megérkezik.
Üvöltve hirdetik most a dervisek,
hogy "itt van!", a szanhedrin ülésezik,
kordont húznak bősz államvédelmisek,
künn a népük hallgat, csendben éhezik.
Én várok. Rám nem hatnak áltézisek.

Sötét madár

Bal vállamon sötét madár ül.
Csipked: "Szívéből vajon egyek?
Nem lesz az éteknek keserű?"
Jaj, ne hagyd, hogy egyedül legyek!

Ha itt marad, majd széjjeltépnek
nagy, mindent zabáló ordasok,
szemükben izzó lángok égnek,
csorgó nyáluktól elborzadok.

Űzd a madarat messze végleg!
Vállamra soha vissza ne hozd!
Életem már ne fúrják férgek,
csomóimat mindet kibogozd!
Mosdasd szívem fehérre, kérlek;
tisztítsd ki belőle a gonoszt!

Érintés

Az érintés. Az hiányzik csupán.
A fehér bohóc álarca mögött,
amelyre fekete könnycseppet festettél egy délután,
már senki sincsen. Az ember elköltözött.

Másutt jár a lélek, ezer határon túl,
meg az "Ober Entzen",
ott a pörge, kurta farkú is túr,
és az égen idegen a csillagrendszer,
ahol a bíbor tükörszobák falán
tündöklőn csillámlik csillárok gyertyafénye,
és mégis (vagy inkább mégse?),
átlátok a szitán,
és a semmi tekint csak vissza rám,
nem egy boldogabb élet reménye.

Az érintés csupán,
"sem emlék, sem varázslat"
nem számít, csak bután
vonyít a szív utánad,
mert híd kell
a "lélektől lélekig" a semmi fölött.

Ha ebben sem hiszel,
az űr
már a festék mögé is beköltözött.

Mosdatás

Kényelmes és nem is kemény a fekhely.
Fehér a csend, amit átleng bent az idő.
Lábamról a cipőket először,
majd a harisnyát húzza le tüstént.
Megszabadít a kabátomtól, meg az ingtől,
gombos a nadrág, gyorsan a földre kerül.

Fényes a tér, de nem vakító.
Abban a helyzetben sem szégyellem magamat,
ahogyan az alsót húzza le rólam,
és testem immár elfogadóan
fekszik előtte meztelenül.

Ősz lehet kívül, tán a tavasz már?
Most olyan mindegy is az:
erre járnak a varjak télen-nyáron,
károgásukat hallani folyton
a kinyitott ablakon át.

Langyos a víz, amit használ.
Puha szivaccsal dörgöli át a testem.
Nem kapkod, mert tudja a dolgát:
még korai az idő, de már megmerevedtem.

Egészen átjár majd a merevség,
mire gyolcsba beburkol, délre.

Amikor a temető harangja kondul.

Nincsen macskám

Nekem sosem volt még háziállatom,
és kis szobámban nincsen még kályha sem.
Döntéseimet rendszerint vállalom,
ha sebeznek is életveszélyesen.

Messzire elkerülnek az örömök,
és csakis azért ráng bent a szívizom,
mert én akkor is Istennel pörölök,
amikor a számat szóra sem nyitom.

Karácsony elmúlt, s mintha Húsvét lenne,
bár Nagypéntek napja ma még messze van,
de a szögek beverve már a keresztbe.
Mint életem, az is olyan céltalan.

Ugyanazon a vágányon

Ugyanazon az úton járok
évek óta,
akárhová is megyek.
Fülembe zeng ugyanaz az átok;
és egy komor-bús nóta.
Ezt visszhangozzák a hegyek.

Egyszer utat kellene téveszteni már,
régóta tudom,
hisz ez nem visz sehova sem;
ennek a végén nem vár, csak a halál,
s míg köreimet futom,
velük fut el az életem.

Ugyanazon dolgot rágom
évek óta,
mint a csontszáraz rágógumit.
Ugyanazon a vágányon
csattogok, mint idióta;
a váltón senki sem taszít.

Váltót kellene állítani már,
régóta tudom,
hisz' ez a sín a semmibe vezet.
Nem vár rám már ezer határ,
s amíg fel nem bukom,
úgysem nyújt majd senki sem kezet.

A víz alól

A víz alól merültem föl egy percre,
ahogyan jó sorsom feldobott.
Levegőt szívtam tüdőmbe repesve,
hogy láthatom még a holnapot.

Levegőm folyton megmérgezte átok:
fojtóvá tette saját szavam,
azóta akárhogyan kiabálok,
nem élhetek, csak boldogtalan.

Lemerülök a víz alá most újra;
itt fönt kivet magából a világ.
Kérlek, ne légy velem goromba, durva,
de mondj el értem egy Ave Máriát!

Utazás

A keze tűnt fel először.
Az a két, nagy, csontos kéz,
ahogyan folyton csak járt,
groteszkül fintorokba
merevedtek bele az ujjak
egy-egy pillanatra
megállva, s újra, meg újra.

Hajlongott az ülésben,
mintha a szellő fújná.
Egy imám ritmusára,
- már ahogy én az imámot
képzeletembe idézem.

Apja állt mellette.
Szénfekete kalapban,
egy újságot olvasva.
Írt a papírra néha,
nem is olvashatóan:
a betűk dülöngéltek,
ahogy' a jármű döccent.

Nem nézett a fiára,
aki egy nótát gajdolt.
Érthetetlen verssel,
ismeretlen nótát,
furcsa, maszatos hangon.

Repeső kézzel ült ott,
egyre csak hadonászva,
pillanatra se' állt le.
Szeme is járt csak körbe,
az ablakon kitekintve.

Egy megállóhoz érve
az ajtóhoz mentek,
leszálltak mind a ketten.
Visszanézve láttam,
kézen fogta az apja
az úton menve az ifjút.

Lassan újra feszül

Én soha sem szívtam még félig szítt cigarettát,
s láger rém-teli földjén sem tapodott sose lábam.
Mégis: most már látni valóban a drót feszülését,
vagy csak a szív játékát érzi az ész a sötétben?

Mit tudom én, hogy m'ért is hoztam előre a költőt,
mert hisz a lét most más, mint egykor, az ő idejében:
nincs már áram a drótokban sem kint, a határon,
és most aknák sem szaggatnak már darabokra.

Ámde a rém még mára se' tűnt tova, s múlt ki egészen:
szobrot dönt a magyar most: költőinknek a szobrát,
és a helyükbe a gyilkos bűnösök képei lépnek.
Nem szól jó szót senki se' itthon a gyűlölet ellen,
és a sötétség terjed mind akadálytalanabbul.

Rémít minden hír, amit ordít fülbe a tévé,
már mit hallani újabb cenzoraink hada enged,
- elszakadásunk újra rugalmas - szól a jelentés.
- Jobban is teljesítünk, mint mások - írja a sajtó,
és csak az ész veszi észre a drót újabb feszülését.

Én nem az utcán alszom még, de a paplanos ágyban,
s álmaimat csak néha zavarják létbeli gondok,
inkább szólnak verseim arról, hogy mi a vágyam,
mégis jól tudom azt, a hiányok nem csak a szívben
léteznek: mert kívül, az utcán sincs ma karácsony.

Eltáv a halálból

Fél év eltáv a halálból.
Az én időm most már lejárt.
A kapu majd újra bezárul,
mert a szolgálat visszavár.

Hetvenöt telén is így volt,
akkor nyertem egy pár napot,
amíg csukódott a sírbolt,
szellemem végleg átfagyott
azon esti óra után.

Vártam még fél évet bután,
levelet sem láttam többet
- addig sem kaptam sokat -,
az emberszív így megtöpped.
Hogyan érint ez másokat,

nem tudom. Nekem már ráncos,
csikorgó, megkövesedett
csomó csak, amelyet átmos
bevon az elmeszesedett
ereken áramló bánat.

Soká nem nyitottam számat,
mégsem panaszra: nincs kinek
Beszélni kellene róla?
Értelme sincsen már: minek?
kit érdekel ilyen nóta?

Harmincnyolc tél telt azóta.
Fél év eltáv a semmiből.
Az idő immáron lejárt.
Egy téves álom összedőlt.
A halál szolgálatra vár.

Karácsony este

Itt voltak lányaim, az imént mentek el;
Karácsony este együtt a család.
A háborúság ilyenkor mindig szünetel:
együtt énekelték az Ave Máriát,
meg Mennyből az angyalt, a pásztorokkal,
anyjukkal. Dicsérték az Urat,
hogy a csillaggal, ok nélkül, vagy okkal
az embernek mindig utat mutat.

Itt voltak lányaim, az imént mentek el.
Egész este vidám volt a ház.
Miért vagyok bús hát, senki nem felel,
az ember másnak hiába is magyaráz,
hogy tudom én: a nagy család, meg minden,
hogy a gyerek és a büszkeség,
a jövőnk, és ők minden kincsem...
És a boldogsághoz mindez tán elég?

Itt voltak lányaim, az imént mentek el.
Mintát ők rólam ne vegyenek!
Mindegy, engem sorsom, bárhogyan ütlegel,
a lényeg: ők boldogok legyenek!
Karácsony este is nagyon jó alkalom,
hogy áttekinthessem az életem:
Hogyan volt, miért. Mindezt vállalom,
bár néha fáj, amire emlékezem.

Itt voltak lányaim, az imént mentek el.
Talán beszélni többet kellene velük.
Hogyha mindent elfed egy jótékony lepel,
attól majd jobb lesz jövőbeli életük?
Ha nem tudják, mi volt, hogyan és miért
- titkolni benne bármit nincsen ok -,
felelősséget tán vállal majd a másikért,
bármelyikük, ha életük  változni fog?

Fájni fog

Tudtad, hogy fájni fog,
megmondta régen,
épp úgy, mint az a fog,
amit húznak épen.

Hiánya még sajog
éveken keresztül,
csak nőnek a bajok,
lelkeden kereszt ül.

Nem volt mit tenni,
te voltál a hibás,
el kellett menni,
nem volt ott senki más.

Komplex a gyötrelem,
ha duplán csaló vagy.
Elment a szerelem
már tegnap, nem holnap.

Tudtad, hogy fájni fog,
jól tudtad régen:
"Éget? Majd ordítok."
Hát most csak égjen!

Az istenek játszóterein

Már nem csak a Himfy utca képe
röhög rám, ha a térképre nézve
megtalálok rajta egy-egy régi helyet,
ahol egykor packáztak velem az istenek.

A sorsnak én mindig játékszere voltam,
sokszor haltam élve, sokat éltem holtan,
és most, amikor tudom, hogy minden hiába,
magamra eszmélten készülök halálra.

Gyászmunka

Őt már meggyűlölted,
mert itt hagyott.
Magad megvetetted,
nincs egy jó napod.
Keresed a hibát
csak magadban egyre,
aztán őt vádolnád,
s még vársz egy kegyre.

Hullámokban tör rád
a magány és gyász,
és a boldog órák
emléke aláz.
Ilyenkor az ember
rejtve sírogat,
nem lát mást semerre:
nyitott sírokat.

"Nem lesz többé soha
olyan életem,
mint volt, amióta
nem vagy már velem.
Túl nem is élhető
ez a veszteség.
Nem lesz már szerető,
nincs még egy feleség."

Azután, ha végre
a kín csendesül,
újra támad: m'ért nem
élek emberül?
Gyötrelem halványul,
a fény feldereng.
Az ember silányul,
és visszamereng:

Ennyi volt az egész?
Csak menni tovább?
Lepje el a penész
azt az éjszakát,
amely már az emlék
mély ködébe vész?
Ez nem becstelenség?

Már nem túl nehéz.

Visszavár a láda

Visszavár a deszkaláda.
Szívemen férgek virága
hajt fehérlő szirmokat.
Feléledtem. Mindhiába:
élve haltam egy hibába.
Meggyötör az iszonyat.

Nem lennék elkeseredve,
élve holtként eltemetve
holtan élni, föld fölött:
énekelnék, ha lehetne,
hogyha tudnám: a szívedbe
szívem visszaköltözött.

Társad híján fény dacára
tör sötétség a világra,
férges szíved meggyötör,
mert hiába vers, szonáta,
ha nyitva a deszkaláda,
s visszavár a sírgödör.

Elembertelenedve

Ebbe bele fogok pusztulni,
persze még nem most, hanem később.
Hajam szinte csomókban hull, mint
akinek állapota végső
fázishoz tart, de én szaggatom:
engem nem a rák emészt belül,
hanem mély, repesztő fájdalom,
hogy nem élhetek már emberül.

Hullámokban jön a rettenet,
és enyhülést nem hozhat nekem,
csak, ha elfelejtem nevedet,
és jéggé fagy bennem életem.

Írásom olvasva a szavak
rendje elhasznált, középszerű.
Mintha ócska, lyukas és vacak,
palást fedné csak pőre testemet.
Nem hiszem, hogy jön még rám derű
elébb, mint sírásóm eltemet.

Maat mérlegén

Kezével Maat mérlegét mutatja
Anubis, vezérlő szellemem.
Háttérben mozdulatlan atyja.
Horusz néz most csak szembe velem.

Thot baloldalt áll, tollával készen,
feljegyezni vallomásomat.
A serpenyőbe rögtön szívem lészen
helyezve, pehelytoll-ellensúly alatt.

Mérlegre tesz most Hórusz mindent,
ami csak volt, és régen elfutott,
Anubis méri meg a kincsem,
amellyel várnék még egy holnapot.

Ha Ib és Hati egyensúlyban vannak,
utam tovább könnyű, és csodás.
Maat mérlege lebillen? Annak
folyománya a végállomás.

Osíris átölel gyengéden,
ha az Írnok jelentése jó,
de én sodródtam csak e földi létben:
testemre már vár az éhes viziló.





2014. február 4.: Rendbe szedtem a szótagszámokat (annak, akinek ez fontos szempont):

Kezével Maat mérlegét mutatja
Anubis, vezérlő szellemem.
Háttérben ott áll mozdulatlan atyja.
Horusz néz most csak szembe velem.

Thot tőlem balra áll, tollával készen,
feljegyezni vallomásomat.
A serpenyőbe rögtön szívem lészen
helyezve toll-ellensúly alatt.

Mérlegre tesz most Hórusz isten mindent,
ami csak volt, s régen elfutott,
Anubis méri meg majd összes kincsem,
amellyel várnék még holnapot.

Ha Ib és Hati egyensúlyban vannak,
utam tovább könnyű, és csodás.
Maat mérlege majd lebillen? Annak
folyománya a végállomás.

Osíris karja átölel gyengéden,
ha az Írnok jelentése jó,
de én sodródtam csak e földi létben:
testemre már vár a viziló.

Falak között

Nekem nem járkál szaruhártyámon bogár.
Bár szakáll nő reggelre kelve arcomon,
magam tükörbe nézve meg sem látom már,
amikor hajnalonta borotválkozom.

Nincs olyan fogam, ami széteshetne még.
Arcomon a pikkelysömör virága hajt
vereslő szirmokat. Komor magány setét
árnyai küldenek az éjben rám kacajt.

Nyelvemet harapnám el bár, minthogy szóljak!
Arcod érinteném, és csak homok pereg.
Átkot mormolok, amelyet énrám szórtak
elátkozott, erős és néma istenek.

Ilyen vagyok. Ostoba, önző förtelem:
kerüljön messze engem mind ki, aki él!
Sívó, kiégett, terméketlen földemen
még egy tavaszt már nem is remélhet a tél.

Magamra zárt ajtóim mögött, az éjben
fal felé fordít fémes, fekete gyötrelem.
Növekszik bennem, és csak hagyom, hogy éljen,
amíg síromba magam nem temetkezem.

Vesszen a tél!

Egy, aki nem fél
és ki meri kiáltani,
hogy megint ott úszik, ni!
a Dunában a dinnyehéj.
(a költő meg csak az égre vonít,
és bánatában iszik pár korty Tandorit).

Masztodon

Ízzé-porrá zúzva mind a kristály,
tükör, kecses váza és pohár.
Semmi meg nem menthető ma itt már,
a terem takarításra vár.

Talpa alatt ott ropog a cserép.
Vér pettyez be porcelán-havat.
Akárhogyan nézzük, bizony derék
munka, másra már nem sok marad.

Boltba soha se engedj masztodont!
Az mind otromba, bunkó kövület!
Alájuk fűrészpor való, porond,
járják azon végtelen körüket!
Mindent szétbarmol az ilyen bolond,
számára nem lehet könyörület.

Ólomkatona

Nem tudom, voltam-e ólomkatona,
de azt hiszem, többé már nem lehetek.
Belém nem törik már a patkány foga,
bár dobáltak eleget az elemek.

Immáron Isten marionettje lettem.
A madzagokat ő rángatja rajtam,
Szenvedtem és eltévelyedtem,
holtan éltem és élve meghaltam.

Jobb a sorsa az ólomkatonának:
róla mesélnek az ágyban este,
míg egy marionett figurának
szerelmét még senki sem kereste.

Én nem lehetek már ólomkatona.
Engem kedvére rángat dróton Isten.
Leszek talán madarak elé szórt gabona:
tápláljam őket, ha jobb sorsom nincsen.

Immáron jogerős

Megszületett az ítélet,
immáron jogerős.
Lehetetlen a kímélet,
tetteiért felelős
mindenki, aki él,
vagy csak ütőere lüktet,
mindegy, mennyire fél,
hogy a sarokban reszket.

Megszületett az ítélet,
nincsen apelláta.
Megjavulsz, hiába ígéred,
már vár a deszkaláda.
Hogy világra jöttél,
bűnös lettél azon nyomban,
halálfélelmednél
csak életed fájhatna jobban.

Megszületett az ítélet,
bírád engesztelhetetlen,
ezzel a bűnnel itt élned
tovább már lehetetlen.

Verset írni

Miért döglesz mindig a heverőn?
Csak rontod itthon a levegőm.
Menj inkább, hozz végre kis suskát,
nem baj, ha megdöntesz pár fruskát.

Ne firkálj folyton csak verseket!
A világ rád néz és jót nevet.
Már minden szomszédunk kiröhög,
nem válaszolnak, ha köszönök.

Csak döglesz, ránk meg vár a nyomor,
minden nap enni kér a gyomor.
Pénzt adj és ennyit ne nyavalyogj,
vagy végre innen eltakarodj!

Tovaszállt már tavaszom

Tovaszállt már szép tavaszom,
hidegebb az éjjel,
de a testünk, úgy akarom,
teljen ma kéjjel.

A ruhánk, mind lenge selyem,
kerevetre vetve,
a kezünkben drága kehely,
óborral telve.

Gyere, rózsám, ülj ide már,
a szerelmünk éljen.
Kandallómnak tüze vár,
nagy lángon égjen!

Négy limerick

Ismertem egyszer egy embert.
Egyedül úszni nem mert.
Nem volt egy asszony,
akivel ússzon,
de sakkban mindenkit megvert.

Ismertem egyszer egy asszonyt.
Nem tudta, hogy hogyan ússzon.
Bárhogy is kalimpált,
a fara égnek állt,
rövid vagy közép hosszon.

Ismertem egyszer egy embert,
sorsjegyet venni már nem mert.
Akárhogy kaparta
szerencsétlen marha,
mindig az állt ott, hogy nem nyert.

Szobámba tévedt egy lepke.
Eleve szar volt a kedve.
Kicsit kergetőzött,
s biztos meglepődött,
hogy tenyerem falra kente.

Kristálylég

Sűrű az éj,
csillag sem néz énrám.
Mint trombitaszó,
úgy szárnyal a lélek,
még nem hull a hó,
én, bevallom, félek
ég-közelben szállni:
ha dermed a szív,
történhet bármi,
a föld már nem hív.
Túl messze szállva
nem vár csak semmi
(Jó lenne néha
vissza se' térve menni).

Én azt hiszem,
többé semmi jóval
nem vár engem
már a földi lét.
Mellkasom töltöm
tiszta jéggel, hóval,
és nem álmodom
már tündérmesét.
Szívpitvaromban
jégkristály tündöklik,
fényét messze szórja
magas égbe, fel.
Egy jégbolygón talán
örömmel üdvözlik,
és válaszuk reám
majd fagyot lehel.

Kristály a lég,
metsz, mint üvegvágó.
Keresztbe vágja
fele életem.
A magas ég
intrikál, mint Jágó.
Egészen áthat
már a félelem:
ennyi volt hát?
Jöhet majd a hó,
és belepheti
roskadt sírhelyem.

Kriptaszökevény

Nincs itt kegyelem, csak fegyelem,
ha kérdeznéd, hát ezt felelem.
Az ítéleted már jogerős,
felmentést vártál? Te eszelős!

Nincs itt kegyelem, most tudd meg hát,
nem hiheted el, hogy majd meglát
valami jót még bírád benned,
és mégsem kell elítéltetned.

Nincs itt kegyelem, te szökevény,
elbújhatsz a világ gyökerén.
Meglesz nélküled is remekül
a világ: tőled megmenekül.

Tükröspuszta

Itt a szekér folyton döcög,
nálunk a kátyú az örök.
Utat javíttatni erre
földesurunknak van mersze.

Amíg meg nem nő a gyerek,
csak döcögnek a szekerek:
majd ha jön a lakodalom,
járhatunk a sima úton.

Aki itt él, kátyúban jár.
Gazos már az egész határ.
Mégis: pénz és munka sincsen,
hátat fordított az Isten.

Magyar marha

Szürke marha, tarka marha,
butítanak készakarva.
Fölfelé nyalsz, le meg rúgsz,
akit csak tudsz, mind besúgsz.

Szürke borjú, tarka marha,
létednek itt nincs alapja.
Tanulj inkább nyelveket!
Itt kivágják nyelvedet.

Kicsi borjú, nagy barom!
Elveszem, ha akarom.
Írok neked olyan törvényt,
el ne kerülhesd az örvényt.

Szürke marha, tarka marha,
országod már teleszarva.
El kell innen messze menni,
máshol talán lesz mit enni.

Közeleg a tél

Csakis egy vén hülye hiszi azt,
hogy sorsa még aztán nyit tavaszt,
amikor az ősz is véget ér,
s dérrel-faggyal közelít a tél.

Csak ha bolond, hiszi valahol,
hogy neki még rigó dala szól:
amit hallhat, az csak károgás.
Varjú hangja lesz, és semmi más.

Amikor az ősz végére jár,
késő tűzifát keresni már.
Nem gyűjtöttél nyáron eleget?
Hiányolod majd a meleget,
és mire a szél vizet fakaszt,
megfagysz. Nem láthatsz többé tavaszt.

Csökkentett gázszámla

Amikor a számla megérkezett,
nem nyújthatott senki segédkezet.
Hatalmas összeg volt arra írva,
ketten is olvastuk, szinte sírva.

De jó, hogy csökkentett a tarifa,
mert nem vagyok bagdadi kalifa.
Kincses kamránk soha nincsen tele,
felém nem fúj a gazdagság szele.

Amikor a számla megérkezett,
nem hiányzott róla az ékezet,
de éktelenül nagy szám volt rajta.
Nem amolyan 4 számjegyű fajta.

Nagy hideg lesz ismét majd télen.
A tavaszi gázszámlát túlélem?

Elmúlt a keserűség

Mára már nem maradt keserűség bennem,
A magánytól szívem többé már nem retten.
Kétségkívül nehéz volt, hogy van a másik.
Az embernek agya ebbe belevásik.
De talán jobb lett így, hogy nem éltem veled,
nem tehettem tönkre az egész életed.
Megmaradt a sosem voltról a szép emlék,
nem tehetek úgy, mint ha egy másik lennék.
Mára már nem maradt keserűség bennem,
de az egészet én sohasem értettem:
ha párját keresné, és mindig hiába,
minek jön az ember erre a világra?

Az agyag teve

Asztalomon áll egy teve.
Soha nem volt neki neve.
Eltörött két első lába,
hogyan jut el így Mekkába?

Cakkos neki mindkét púpja,
Attól lett mélységes búja.
Hátán nem tevegel senki:
minek így Mekkába menni?

Én agyag teve barátom!
Lábadat megreparálom.
Két nap, s ha a gipsz megszárad,
drótlábad Mekkáig vágtat.

Úgy menj, útba essen Burma!
Ott talán olcsóbb a gyurma.
Kisimíthatod a púpod,
könnyen találsz tevetyúkot.

 Ady lóg fenn a falamon.
Úgy néz le rám, mint Salamon,
aki hirdet ítéletet:
nem várhatok kíméletet.

Fülét bántják kínrímeim,
ezért minden este megint.
Igazságot szolgáltatna,
félek tőle, hogy még csak na!

Hát púpodra teszem Adyt,
ő majd verselni megtanít.
Ne lógjon a falon képe!
(Persze neki Gangesz kéne).

Burmából Mekkába menet
Gangesz parton leteheted,
hadd álljon a déli verőn,
ha nem jó pesti levegőn!

Mire eljuttok Mekkába,
tevenődnek feje kába
lesz az adys verseléstől.
(Én meg félek egy veréstől).

Weöres égi csikóján nyargalva

Végre a nyáréj illata száll.
Hol van a télnek zord jege már?
Nézd, a mezőkön mennyi virág,
színözön árad, szép a világ!

Égre tekintget mind, aki él,
titkot igéz szívedre a szél.
Szól a rigó és zöldek a fák,
Ünnepet üljön most a világ!

Nincsen miért

Ahogy' jött, úgy elmehet,
és nincsen "Miért".
A magány marad neked,
ha nincs, aki megért.
Fekete égből nem ragyog
csillagfény se rád:
kit érdekel, hogyan nyitod
sikolyra a szád?

Ahogy' jött, úgy elmehet,
és nincsen "Miért".
Beáldozni életed?
Mindent semmiért?
Tegnap még Nap ragyogott
fénylő égből rád,
reggel néma sikolytól
cserepes a szád.

Napéjegyenlőség után

Már rövidülnek a nappalok, és
hosszabbodnak az éjszakák.
Egyre kevésbé lesz okés,
hogy annyi évet vártam rád.

Fénylő tavaszom véget ért,
elmúlt már a kikelet,
amikor hittem, révbe tért
életem, s boldog lesz veled.

De teltek, múltak az évek, és
a régi tűz ma már halott,
ami egykoron mesés
álom volt, mára szétfagyott.

Nem keseregni kellene
most, átkozni a múltamat,
van a létnek még kelleme,
ha a bánat olykor el is ragad.

Néha jó enne egy nagyot
kiáltani, de csendesen!
Csak eltölthessünk még pár napot,
míg megjön a tél, kedvesem.

December

Nincs menekvés, megérkezett.
Havat hozott, meg a szelet.
Hideg a jég, mint az acél,
dérrel köddel megjött a tél.

Éjjel kemények a fagyok,
a kuckómban magam vagyok.
Ha majd kint hóvihar tombol,
az ember a nyárra gondol:

Madárfüttyös, nyári alkony!
A pacsirtát szinte hallom.
A földből langy meleg áradt,
arcunk barnult, nem volt sápadt.

Karácsony lesz egykettőre,
várunk az új esztendőre.
Pár hét, és jön a kikelet:
megint átéltük a telet.

Szemét

Egy darab szemét.
Banánhéj. Csak csúszik rajt' a láb.
A jövő megélt
a múltban. De adom még alább.

Szélfútta homok,
koptatja az építményeket,
nem szikla, konok,
sár, mely megfojt minden életet.

Rozsdamarta lom.
Egy ócska, lyukas, horpadt fazék.
Mindezt vállalom.
Holnap szemétre vetsz. Vagy ma még?

Kegyelem

Ha rád ragyog a kegyelem,
ne kérdezd, miért!
Szükségtelen a fegyelem,
az ember ennyit ért.

Lehet józan az életed,
vagy léha, gondtalan,
tékozlod, avagy félheted,
ami még hátra van.

Hiába nincsen egyebem,
ha rám ragyog a Nap,
ha felfénylik a hegyeken,
a fényözön lecsap:
ha rá talál a kegyelem,
megszabadul a rab.

Ismét sötét

Ismét sötét és csöndes vagyok.
Most sem ragyog le reám a Nap,
nem hiszem, hogy leszek boldogabb,
árnyékok völgyében ballagok.
Álltam valaha fönn a hegyen,
mégsem talált meg a szerelem;
ismét sötét és csöndes vagyok.

Csak magamba húzódom sokat,
lélek bennem régen nem lobog:
nem ragadtak el az angyalok.
Már nem zavarok meg másokat,
ismét sötét és csöndes vagyok.

Szürkület

A kalapom fekete,
nem szürkül, mint a hajam.
Nem sok, ami hátra van,
talán még a negyede.

A hajam nem fekete,
nem úgy, mint a kalapom.
Szürkésfehér. A napon
kifakult már. Veszed-e?

A kalapom fekete.
Egykor álltam az esőn,
hogy várjam a szeretőm.
Ma élek, mint remete.

A kalapom fekete,
elmúlt már a tavaszom.
Rég nem mondták: "Akarom,
ne maradj kint! Gyere be!"