Csak egyet nem értek

Lassan úgy olvasom a jó verseket,
mint ki megtapasztalhatott már mindent.
Néha rá gondolok, aki eltemet,
és nem tudom, vajon félem-é Istent.

Lassan egyre ritkábbak a rébuszok,
amelyeket még megfejteni vélek.
A sejtjeimbe zárt anyag még forr, buzog,
de lassan több a pusztulás benne, mint az élet.

Lassan egyre jobban elhagyom magam,
mert minek, hogyha senki sem szeret?
A jövő már előttem úgyis zárva van,
hát nem vetek vihart, hogy arassak szelet.

Lóra már nem ülök fel soha,
nem feszítem íjamat hátra sem,
az élet hozzám nem volt túl mostoha,
csak azt nem értem én, miért könnyes néha még a szem.

Fölébredtem

Azt álmodtam, geológus vagyok.

Az UCLA-n dolgozom,
a kőzettani tanszéket vezetem.
Az én könyvemből tanítják
a magmás kőzetképződést
szerte a világon.

Van egy rémálmom.
Visszatérő.
Geológus vagyok benne Budapesten
(vagy Bukarestben?);
egy fél-diktatorikus,
kelet-európai országban,
egy Csepel nevű városrészben lakom
egy úgynevezett lakótelepen.
Huszonöt éve programozóként dolgozom.
Most egy állami hivatalban.
Amatőr költőnek képzelem magam,
és borzalmas verseket írok
egy kiejthetetlen és érthetetlenül bonyolult nyelven.
Valami Oravecz Imrét,
meg Payert olvasgatok,
és hatvanhoz közel vizsgáztatnak
olyan tananyagokból,
amelyekhez soha semmi közöm nem volt,
és nem lesz.
A rémálomtól mindig rosszul leszek,
annyira,
hogy át kell hívni hozzám barátomat,
amikor fölébredek.

Az utóbbi időben már
minden nap gyötör ez a rémálom.

De aztán fölébredtem.

A puszta lét ökre

Tegnap sem szerettél.
Így múlik tőlem az élet.
Lassan a hideg tél
borít el, attól félek.

Holnap sem szeretsz majd.
Így lesz már örökre.
Mi az, ami még hajt?
A létnek vagyok-e ökre?

Villanás a föld felől

A vízen voltam a reggel.
Épp kivetettem a horgot.
Ma nem jöttek sereggel.
Az ember szinte boldog,
mert nem hull égből bomba,
sem acéleső a tájra,
amelytől agyad tompa:
szürke az is, ami fájna.

Csend volt kint a vízen,
még a szél se rebbent.
Voltunk kint vagy tízen,
talán kevesebben.
Nagy fényesség támadt,
felhő nőtt az égre.
A tenger megáradt.
Készültem a végre.

Azután csönd lett végül.
Jött a halál csendje.
Az ember belekékül,
vagy fehér, mint a csempe.
Most csak fekszem egy ágyon.
Elveszett a csónak.
A halálomat várom.
Nem hiszek semmi szónak.

A vég után

Azután vége lett,
csendben, ahogy' szokott.
A puszta lét felett
hideg Nap ragyogott,
a világ kifakult,
az idő ment tovább,
ami volt, az a múlt.
Feledni mámorát!

Azután vége lett.
Nem kezdődött az új.
A régi elveszett,
ok nem volt, hogy lazulj.
Acélszürke égből
a semmi néz le rád,
jövőd tiszta kékről
feketére vált.

A nyulak oldalán

Én a nyulak oldalán állok,
szemben a farkasokkal.
Van közöttünk egy mély árok,
nem ok nélkül, hanem okkal.

A nyúl répát, füvet legel,
a farkas eszi meg nyulat.
Az ember nem sokat mérlegel,
de farkast lőve sem mulat.

Én döntöttem. Oda állok,
ahol éles fogak marnak,
bár nincsenek bennem álmok:
a vers csak borsó a falnak.

Tűz a sáros égen

Sár színű égen csak
forog, pörög egy tűzgömb.
Szikrája szíven csap,
amíg játékom űzöm.

Fölszakad, mint iszap
bennem a múltnak sara,
amint a tűz kiszab
szívemből. Mennék haza.

Lábam göcsös karó,
köröttem homály páráll.
Minden cseppje maró,
ahogyan alászáll.

A lábam

Egyre elárul a lábam:
vérerek égnek rajta.
Erre azért nem vártam.
Nem-szeretem ez a fajta.

Lassan annyi a sebhely,
nincsen egy foltnyi a vádlin,
hogy tiszta lenne. A lábfej
néha lilul, meg kármin.

Így hagy a lábam cserben.
Rég nem járja a táncot,
pedig püföltem, vertem,
és földhöz sohasem láncolt.

Az Orgonástól az Alfamáig

Jártam én is egyszer az Alfamában,
ott, ahol még nyitva a korcsma éjjel.
Villamossal végigutaztam én ott
hajnalig őket.

Azt hiszem, hogy szinte varázslat épült
ott, a dombon sínbe a villamosnak,
mert hogy elfér oly kicsi utca sarkán
elkanyarodván.

Úgy kapaszkodott föl az Alfamába,
mintha itthon menne a hegytetőre
délután-tájt, mondjuk, az Orgonástól
Széchenyi hegyre.

Kisvárosi nyúlmegszállás

Hajnaltájt, hogy a réteken
már ritkulni kezdett a köd,
nyulak tűntek föl hirtelen
a városszél fái között.

Átugráltak mind az úton.
Beóvakodtak kertekbe;
hogy vízben egy nyúl se ússzon,
a kishídon át jöttek be.

Mindent elleptek a nyulak,
mire a városka ébredt.
Esernyős hölgyek és urak
bámulták a nagy nyúlnépet.

Szőrszőnyegként mozgott az út
az emberek lábai között,
nem járt kocsi, a lóvasút,
a kisváros szörnyülködött:

Mit keres ennyi nyúl nálunk?
Hogyan éljük túl a csapást?
Holnapra nyulakkal hálunk?
Már nem is látunk semmi mást!

És, hogy délre járt az óra,
A nyulak megindultak mind.
Volt, ki a patkányfogóra
emlékezett. A rotaprint

már nyomtatta az új lapot:
Elárasztottak a nyulak
egy kisvárost!  Még egy napot
nem bírnak ki itt az urak!

De a nyulak el nem vittek
sem felnőttet, sem gyereket.
talán azt gondolták, kvittek
lettünk picit most, emberek.

És mire a lap megjelent,
eltűntek már mind a nyulak,
feledték a lényegtelent
a fehérnépek és urak.

Epistola

Ne hidd, hogy nem gyászollak téged ma is.
Ha meg sem ismerlek, talán jobb lett volna,
sok-sok dalom talán másképpen szólna,
nem lenne a világ ily fakó, hamis.

Rég volt, hogy szíveink egymást keresték.
Akkor fény ragyogott éjeim fölött,
mára világom szürkébe öltözött.
Tudom, már elmúltak azok az esték.

Persze, az elme tudja azt, hogy lehet
egyedül is élni, és nem csak veled,
mégis folyton kísér a régi emlék.

E versemben is megköszönöm neked,
hogy átalakítottad életemet:
így vagyok, aki nélküled nem lennék.

Ikertornyok a tóparton

Amint a két templomtorony összehajol,
hogy egyszerre láthassák magukat
a Feneketlen tó vizében,
ott túl a szomorúfűzön,
amelynek földig lelógó ágai alatt ment át
a terméskőből rakott lépcső,
amelyet minden nap
minimum kétszer taposott a cipőm
négy éven át.

Amint a két torony egymáshoz hajol,
és egymás fülébe súgnak valami titkokat.

És amint a város többi tornya és kupolája
kíváncsian ágaskodik,
hogy a Duna túloldaláról - a ferences templom,
a Bazilika és a Belvárosi Plébániatemplom,
a Kálvin-téri református,
innen pedig az újdonatúj Magyar Szentek temploma,
meg a lágymányosi evangélikus templom
hegyezi fülét,
mit is sugdosnak ezek egymásnak?

Lehet, hogy az én régi titkomat őrzik,
amelyet soha nem osztottam meg velük,
és csak a mára eltűnt, öreg fűzfa tudhatott róla,
amíg ki nem adtam végül,
hogy le is mondjak róla végleg.

Talán erről a titokról sugdosnak egymásnak
az öreg ikertornyok.

És jaj, mit tegyünk?

                                              Baranyi Ferenc Hegyibeszéde nyomán

S "jaj, mit tegyünk olyannal",
aki gőgös, akár egy marsall,
pedig szabadságért szájalt hősként,
amikor már leomlott a börtön,
nem volt rajta nyakkendő, sem öltöny,
majd önmagát kinevezve, önként
vette nyakába a terhet,
mert alkata diktátornak termett,
"aki győzelmétől megittasodva"
zárta magát elefántcsont toronyba,
azóta onnan néz le népére,
mert neki mindenki ellenség,
aki arra vár, hogy hatalmát elvennék,
ezért védőrizettel megy a vécére,
és olyanná fajult végül,
mint akiket maga fogadott gyűlölt testvérül?

A csúcson nem ember áll, hanem szobor,
ölébe hullott hatalmát védni oly komor,
megtört és rettegő az ábrázatja,
el már híveit sem kápráztatja,
amikor csak hadovál;
mert a szája soha be nem áll,
és nem mondja már senki sem,
hogy nincsen igaza semmiben,
és mezítelen a király.

Ontotta ő a vérét értünk,
Vagy csak zsebeit tömte tele?
Őrizte azt, amit féltünk,
vagy eljött vele szabadságunk tele?
Nem védi pikkelyes páncélbőr,
hiába a fegyveres testület,
nem lesznek, akik érte testüket
áldoznák. A főpecsétőr,
mert elhullott becstelen,
immáron teljesen meztelen.
Amíg szépszerént lehet, elmehet.

Antihimnusz

Isten! Ne áldd meg ezt a nemzetet,
bús, önpusztító magyart,
amely mindig csak vétkezett,
ha ritkán jót is akart!

Ha bőségben, jó sorban élhet ő,
önmagát rágja szét;
mint beteg tüdőben a levegő,
hiányzik itt a részvét.

Magyar magyart már régen tép,
nem fáj neki a veszteség,
ha másé. Nem dolgozta föl még
bűneit ez a nép.

De mégis: áldd meg népemet,
térjen végre észre!
Fontos-e, aki eltemet?
Vagy élni hagy? És élsz-e?

Magyar magyart újra tép,
és nem fáj a veszteség.
Szóban sem dolgozta föl még
bűneit ez a nép.

Az éhesek ultimátuma

Ha nem lesz kenyér, eszünk kalácsot.
Dőljön le rád a Bastille fala!
Hiába lövetnél ránk kartácsot,
többé nem megyünk innen haza.

Utcakő nincs. Mindenütt aszfalt.
Feltörjük. Megdobálunk vele,
előtte rád borítjuk az asztalt.
Hadd főjön minisztered feje!

Szabadságot kértünk, nem kegyelmet.
Nem volt benne részünk soha.
Ezen a harcon népünk csak nyerhet,
aki nem hiszi, szimplán ostoba.

Nem erre szerződtél, de most már vége.
Nem tűrjük dúlásod csendben tovább.
Nem nézünk többé könyörgőn égre.
Meglátjuk, melyikünk lesz ostobább.

Nemzetépítők

Állványt ácsoltunk folyó szélén,
aztán a kocsmába mentünk.
Ujjunkat próbáltuk fejsze élén,
mire beesteledett felettünk.
Csákányra lapát, lapátra csákány
a talicska földdel volt megrakva.
Ha kürt szólt, üres lett a vágány,
és nem maradt szedetlen barackfa.
Szalonna pirult parázs fölött,
kenyérre csöpögött zsírja,
nem volt közöttünk gyenge, vagy lökött,
aki szólt volna: nem bírja.
Sörre a fröccs és néha a szilva,
mikor milyen volt az idő,
nem nézte senki, be vagy-e szívva,
ha dolgozni tudsz, az a nyerő.
Házak épültek puszta mezőben,
és lettek bányák meg hidak,
csináltuk, míg csak voltunk erőben.
Nem voltunk senkiháziak.
Aztán vége lett. Nem kell a munka.
Ma már csakis a pénz beszél,
szavát sem értjük: brekeg, mint unka,
de hangját majd szertefújja a szél.

Jégkalitkában

Üvegmedve vagyok fehér jégkalitkában,
tiszta gyolccsal kötözöm körbe szívemet,
egyben tartsa,
és ne váljon zavaros-átlátszatlanná,
ha még hozzád szólok.

Lyuk fagyott a levegőbe, ott,
ahol alakodat ölelte körül,
a szál rózsa ugyanolyan friss,
mint amikor ott felejtetted.

Dolgozom és dolgaim után járok,
és "nem tudom, mi van veled",
már régen nem érdeklődtem,
te pedig nem mondtad.

Szétolvadt, elsüllyedt, elmerült,
mint jéghegy trópusokon,
mielőtt ha sarkvidékre hajthatták volna
a divergáló áramlatok.

Szemhéjamon szakadt yetik kriketteznek pingvinlabdákkal,
mert nem hallom gondolatodat.

Nem lehet

Vajon lehet még találkoznom veled?
 - így szólt a kérdés, és jött a felelet:
Nem lehet.

Kőrózsa

A kőmezőkön csak kőrózsa nő
csendesen, kőrakás tövében.
Körötte szürkén porlik a kő,
a kőporból néz ki ő szerényen.

Kőszirmai sohasem hervadnak,
nincsen szüksége nedvességre sem.
Nem ad táplálékot semmi vadnak,
járjon arra bármilyen éhesen.

Ha felizzik fönt a Nap korongja,
s a kőmező lángolva énekel,
a kőrózsa szirmait kibontja.
Megláthatod, ha ekkor érkezel.


Amikor a Nap az éjre készül,
majd a kőrózsa is aludni tér.
A kőmező altatót fúj végül,
míg az álom a kőszirmokhoz ér.

Nyári téli reggel

Most kel a Nap.
A tetők fölött
izzik a rőt korong.
Az ember rab,
ha a szív törött.
Ha ép, akkor bolond.

Törött a szív,
bolond az elme.
A fülbe Berg zenél.
Hogyha mást hív
élted szerelme,
nyáron is itt a tél.

Sötét folyó partján

Hiába kértem,
hogy ne menj még el,
maradj még értem.
A meddő idő
csak halált érlel.

Hiába vártam,
engedve a szónak,
ha tűrök bátran,
mást hoz a holnap.
A parthoz kötve
már ott a csónak.

Már (majdnem) mindegy

Tudod, olyan mindegy most már,
hiszen évek múltak el,
és senki sincs, aki rám vár,
hát miért is érdekel,
hogy mi is történt veled,
hogy merre vitt az utad.
Nyarad van-e most? Teled?
Mi mutat neked utat?

Tudod, olyan mindegy lett már,
hogy mi volt akkor a baj,
hisz' a halál a sarkon vár,
és most már őszül a haj,
és kiesik a fejből
az emlékeknek sora.
De ami marad ebből,
soha nem adnám oda.

Tudod, olyan mindegy is már,
ha én rontottam is el.
Hiszen az ember végigjár
mindent, és el is visel
sokkal többet mindannál,
ami elképzelhető.
Aztán az élet stagnál,
és minden nap leverő.

Tudod, olyan mindegy aztán,
hogy igaz volt-e, vagy nem.
Ha túl vagy a gödör alján,
és fénylik egy ablakszem,
mert új Nap virrad égre,
és felvirrad a hajnal,
te kibékülhetsz végre,
az örömmel és bajjal.

Hamis csődört jelent és elfolyik a jós(ka)

                                                (Petri)

Milyen is a hamis csődör?
Darát szórni zongorára?
Az ember néha begörcsöl,
tudja, vége nemsokára.

Azt gondolja, van valami,
pedig dehogynem! Itt sincsen!
Keresi. Jó ezt hallani?
Nem hittem, de nincsen Isten.

Semmit gyúrnánk egy teknőben.
Szinte kidagad a tészta,
Liszt kalimpál (elmenőben).
Magával viszi az észt az

érzés mind, amit elfojt.
Jó mélyre kaparni földbe!
Az idő, mint szennylé, elfolyt.
Egyre gyűlik a gödörbe.

Hiába is magyaráznád:
Sem M, sem E úgysem értik.
Kisimul az agybarázdád,
míg a hangok egymást tépik.

Hangkavalkád, szinte nyihog,
akárha csak csődör lenne,
de belül egy ördög vihog:
hamis! Nincsen jövő benne!

Mind hiába. Mint a jós is,
úgy elfolyik ez a versem.
Két előnye: nagy a dózis,
és sokféle szeszt kevertem.

Kupi

Kupi van az asztalomon,
soha nincs rend rajta.
Itt, előtte aszalódom,
mert én ilyen fajta
lettem most már évek óta.
Ha teendőm nincsen,
itt cseng fülembe sok nóta,
itt zargat az Isten.

Itt ücsörgök késő estig,
olvasok, vagy írok,
amíg vörösre nem festik
szemem égő pírok.
Ha valaki rendet rakna,
semmit sem találnék,
de nincs senki ilyen marha.
Ez nekem ajándék.
De amikor elkallódnak
bizonyos papírok,
verhetem fejem a falba,
s ordítok, vagy sírok.

Éppen olyan az asztalom,
amilyen az élet:
túl hosszúnak nem tarthatom,
s hirtelen ér véget.
Annyi minden nem férhet rá,
s így lemarad róla!
Van, hogy ezért szól azután
a szomorú nóta.

Én vagyok, egyedül?

Szonettet írtam,
s bús elégiát a távozónak.
Magam becsültem így, vele,
s a távozót.
Megmondom nyíltan:
az ölelés-hiányt, s hiányát a csóknak
megsínyli létemnek tele.
Sötét bozót,
amelybe visz utam.
Csak én vagyok talán, aki tehetne róla,
Uram?

Divergencia

Éjféli hídon

Amely alatt úszik a bárka,
éji híd korlátjánál állva
néz le a víz sötétjére:
ugorjon-e, avagy még ne?
Nem kínozna a sok emlék,
hogyha végre már nem lennék.
Lenn a folyó halkan csobban.
Elmerülni a habokban...
De elmenni még nem késő.
Ma vasárnap, holnap hétfő,
új hét talán új remények.
Az emlékek oly kemények!
tovaúszott már a bárka.
Haza sem tud menni már ma:
pár perc, rögtön itt a holnap.
Adjon egy esélyt a sorsnak?

Csigaházba húzódva

Egészen picire összehúzom magam,
mert engem már régóta senki sem szeret.
Ifjúi bátorságom már messzire van,
csak próbálom egyben tartani szívemet.

Nincsen már mire hősnek, bátornak lennem,
ezért folyton elbújok a világ elől.
A félsz, akár egy mocsár, növekszik bennem,
és kiszorítja tüdőmből a levegőt.

Pedig nem is attól félek, hogy meghalok,
hanem, hogy egyszer majd csak gazember leszek,
más, mint akiről azt hiszem, hogy én vagyok.
Ezen nem segítenek égetett szeszek,
amikor a lélek ily fagyosan vacog.
Nos, erre sajnos akár mérget is veszek.

Indulás

Becsekkolt a forgórácson,
megvette a második kávét.
Míg a gép bútolt, az ácson
merengett: pár percig ráért.

Nem folyt fülébe forró ólom:
a dugókból halk zene áradt.
Még környékezte enyhe álom,
azt érezte, mennyire fáradt.

A gép feléledt. Volt pár perce,
hogy kezdődjön a napi munka.
Addig pár sort írt le versbe.
Csak brekegtek, mint egy unka.

Simavizű folyó partján

A folyóvíz, mint a higany, oly sima.
Gellert kapva pattan róla az ima.
A tükrében ragyognak a csillagok,
persze, azt sem tudhatják, hogy itt vagyok.

Honnan tudnák? Gázbehemót mindenik.
Az égbolton tüzük ragyog reggelig.
Én nem állok hajnalig itt a parton,
mert tönkretett életemre nincs pardon.

A folyó, most, mint az olaj, fut tova,
elindulnék, de lábam még tétova.
Múljon tőlem végre ez a rettenet!
Sima folyó! Fogadd be a testemet!

Selyempaplan

Selyempaplan ég hevert fölöttem,
de álmomban sehova se mennék.
Ami volt, az ma már mind csak emlék,
mi jön majd még, azzal nem törődtem.

Selyempaplan volt a föld alattam.
Pázsit puha zafírfénye csillant,
fölébredtem. Az álom elillant,
amiben voltam, abban maradtam.

Selyempaplan terülne szívemre,
ha még egyszer álmaimban járnék,
és e vers is több lenne, mint játék,
hogy egy jó párt találjak rímemre.

Selyempaplan fedi be testemet,
mielőtt jön majd, aki eltemet.

Arcomat láttad

Bár idézni tudnám, melyik este
volt, arcom láttad szemhéjad mögött!
Az idő bocsátott rá füstködöt,
mert szíved szívemet nem kereste.

Még őrzöm, mint az Ódában a föld,
mondatod, mozdulatod, és szavad.
Bár emlékeznem belül sem szabad,
ha elmerülnék már-már, újratölt.

Széttörtek a szavak, a mondatok,
a hangok szerteszálltak a széllel.
A múltidő csak elmúlást érlel:
nem is beszélek már, csak hallgatok.

Ha tudnám, melyik volt az az este,
nem lenne minden sötétre festve.

Varjú a háztetőn

Hogy szétváltunk régen már, te, meg én,
este a varjú károg a ház tetején.
Egyre a semmi mereszti le rám a szemét,
el nem is űzheti tőlem a példabeszéd.

Zöldek a bokrok, a fák is az ablak előtt,
bár elvitted tőlem a friss levegőt.
Most, ha az ablak nyitva, se süt be a nyár,
nem száll párkányomra a gerlemadár.

Nem dob kéz rám esténként takarót,
nem húztam ki szívemből a karót,
és amiért már szétváltunk, te, meg én,
folyton a varjú károg a ház tetején.

Tűzvész után

Itt, e négy fehér fal között,
a kiégett tarlón egy szalmabábu él,
amely üszökcsomóként kormozza a világot egy kihunyt tűzvész után.
Már tilos, hogy elgondoljalak, kötelességeim vannak,
és te is másfelé járod utad.
Nekem van kenyerem és kerül néha sör is,
és hiába volt halálvágyam, mégsem halok meg korán,
néha olvasom, mi van veled,
de már nem követhetem szárnyalásodat,
mert nem vezet hozzád semmiféle ösvény,
amióta elborították a poklokból előgördülő szavak.
Néha elkap egy-egy örvény,
forgat, nem ereszt, képedbe kapaszkodom,
mert olyan vagy, mint amilyennek mindig is láttalak:
rab madárként is énekes, büszke, független és szabad.