Szilveszter

 Szilveszter van, és meghalt az Isten,
vagy sohasem létezett.
Egyik kezem már a kilincsen,
az, amelyik vétkezett.

Kívül még mindig a Nap ragyog,
és kismadár dalol,
én évek óta homályban vagyok,
mert senki sem vár sehol.

A világot lehet jóra, rosszra
élesen felosztani,
de az embert önmagától soha
sem szabad megfosztani.

Szilveszter van, s az Isten meghalt
már évszázadokkal ezelőtt.
Csak az emberség az, ami megtart,
nem az égi mezők.

Ítéletnapon túl

Én szerettelek túl ítéletnapon.
Az ítéletet már meghoztad régen.
Azóta fekszem kint a hideg havon,
zéró alatti fagyban, jeges szélben.

Fejemre hópelyhek hullnak. Hagyom.
Szívem forró, hűlni mellkasom tépem,
de gazdag vagyok: emlékem egy vegyon,
és bármi történik, megőrzöm épen.

Én szerettelek túl ítéletnapon,
azóta tépnek rémek sötét éjben,
botorkálok látástól fosztva, vakon,
a jeges tüzet sem látom a mélyben.

De, mert ismertelek, mindezt nem bánom:
bennem maradsz túl életen, halálon.

Séta kéz-a-kézben

 Véget ért óév,
itt van az új.
Nem esett a hó még,
most szél se fúj.

Séta a parton,
dalt dúdolok.
Ebből, nincsen pardon,
verset faragok.

Elmúlt Karácsony,
év vége közel.
Lassan, bár nem várom,
a semmi ölel.

Nem tudom, másutt mi van,
más délköri fokon,
itt velem sétál a fiam,
a kezét fogom.

Gyermekkor

 Tantonak - Vasszem - neveztek
a Sós Sziklák Völgye után
- milyen gyermeki irónia:
szemüveges indián,
még jó, hogy nem Üvegszem lettél -
és furnér csatabárddal, -pajzzsal,
amelyre a bölényvadász Feketelábúak
bölényfejét ragasztottátok papírból
rohangáltatok a ház melletti prérin.

A lányok még furcsa, másik nép tagjai voltak,
akár csak a felnőttek,
akikkel közös nyelven beszélni
sem igen lehetett.
A közös nyelv kialakulása még évekig várt magára,
noha tudtatok a titokról, amely elválasztja
bölényre vadászó, és egymás között háborúskodó
népeket
az ő fecserésző-sustorgó,
folyton új- és új törzsekbe tömörülő és szétváló
népeiktől.

Tantonak - Vasszem - neveztek szemüveged után
- ki hallott még szemüvefes indiánról!? -,
amíg a bunker építése után saját csapdátokba nem esett
Pida - az Őzlábú - hogy ölben kellett kettőtöknek
a sebészetre cipelniűk.
Ugyancsak ő volt, akit később ismét ketten cipeltetek hazáig,
miután a hinta védőkorlátján egyensúlyozva
kétfelé csúszott a lába, hogy lovagló ülésben esett a korlátra...
Akkor már nem indiánoztatok,
hanem az O Ügynökség ügynökeinek szerepét játszottátok
egy-két hónapig, mire végleg véget nem ért
a gyermekkor.
 

Henry éneke

Képeslapokból kivágott,
fényük-színük fakult fotók
halomba hányva mind
egy szekrény tetején.

Traktor és kalász, megáldott,
Cadillac, kólára tátott szájak, mohók,
poros csomóba gyűjtve és keverve, mint
szürke szívekben a sok-sok te-meg-én.

Levetni kéne

 Le kéne vetni végül az ént,
mint izzadt gúnyát amely bőrünkre fűtt,
nem játszani tovább hiút, se szerényt,
hiszem a Nap már szinte éjre ült.

Letépni kéne, hogy meztelenül
lássunk, és mondhassuk el, ami igaz,
hiszen a lét fényre csak így derül.
Csak így nem esz kosz, fojt meg a gaz.

Le kéne tépni, de vele, jaj,
vérünk hull, valónk darabja szakad,
elvérzünk, fogyunk. Hisszük, ez baj,
pedig enélkül, tudod, mit sem ér szavad.

Zománchiány

A tűzhely sarka megkopott.
Lepattant a zománc.
Kézzel pont ott támaszkodott.
A konyhai románc
amint kezdődött, véget is ért
egy seperc alatt,
mert mindkettőjük kicsit félt,
de emléke megmaradt.

Szétrebbentek. Jött a férj,
vagy a feleség talán,
a szobában hiányzott egy kés,
vagy egy leveses kanál,
folytatódott még a buli
egészen hajnalig,
de nem maradtak egyedül, tuti,
egyetlen pillanatig.

Aztán múltak a napok,
évek percek alatt.
Az életükre csak úgy hatott,
hogy emléke megmaradt,
hogy volt egy percnyi vonzalom,
egy konyhai románc
a tűzhelynél, amelyen, borzalom,
hiányos volt a zománc

A Toronyépítő

Csakis azért vándorlok át a szomszéd toronyba
minden áldott nap, mert megszoktam, hogy melózni kell.
Én nem voltam soha senkihez goromba,
és hogy mások itt hagytak mindent, az sem érdekel.
 
Reggel fölkelek, hogy szemembe világít a Nap,
átmegyek két függőhídon, fölszedem, ami kell,
és kalapál az ember, míg majd a légbe harap,
aztán csak jön valaki aki majd lekicsinyel.
 
A tetőn minden olyan szép, ha nem dühöng a szél,
csak tornyokat látni. A mély rejtelmekről mesél,
hiszen annyi minden csoda lehet odalent!
 
A tornyot folytatni kell. Az ég messze és közel.
Hogy más mindent itt hagyott, már régen nem érdekel;
ami a napokat megszabja, a munkarend.

Benn a farkas

A csahos kutyák ugatnak,
nyájban béget a tömeg.
Más nyoma sincs a farkasnak:
a vadász, aki lövet.

Kinn a bárány, benn a farkas.
Az övé a juh akol.
Aki nem érti meg: „Hallgass!”
előbb-utóbb meglakol.

A baromfit róka viszi.
Rőt bundája fekete.
Aki látja, nem is hiszi,
hogy nem pásztor gyereke.

A kutyák érte ugatnak,
s neked esik mindahány;
az ólban bent ül a farkas.
Hogyan került be? Talány.
 

Főkertészet

 Megnyesték az ablak előtti fámat.
Levágták a fattyú törzseket.
Egy maradt csak. Karcsún, vagy szikáran?
Lány, vagy özvegy asszony lehet,
aki nem szül többé gyermeket?
Világosabb lett a kis szobában,
nem fedi el ág az ablakot.
Látom-e tavasszal még virágban,
pompában, mint menyasszony-alakot?
Fedi lombja még a kék eget,
vihart hozó, szürke felleget?

Warsan Shire: Otthon

2017. március 13.
fordítás: 2021. november 14.

senki sem hagyja el otthonát, hacsak
az otthona nem válik cápafoggal teli szájjá,
csak akkor mész világgá,
amikor azt látod, hogy az egész város ugyanígy menekül

szomszédaid gyorsabban futnak, mint te,
vért köhögnek torkukban,
a fiú, akivel iskolába jártál,
aki a régi lemezgyár-csarnok falánál megcsókolt,
a testénél is nagyobb géppisztolyt hord magával,
csak akkor hagyod el az otthonod,
amikor az otthonod nem engedi meg, hogy maradj

senki sem hagyja el az otthonát, hacsak az el nem üldözi
tüzet rak talpa alá,
forró vért a hasába,
ez nem olyasmi, amire valaki valaha is gondolna,
amíg izzó pengét nem feszítenek
a torkának,
és még ha a himnuszt magaddal is hordozod
a lélegzetvételedben,
mégis széttéped az útleveledet a repülőtéri wc-ben,
minden egyes falásnyi papírra felzokogva,
csak, hogy világos legyen, nem fogsz visszamenni

meg kell értened,
hogy senki nem teszi saját gyerekét egy gumicsónakba,
hacsak a tenger nem biztonságosabb a szárazföldnél
senki sem nyúzza le tenyerét vonatkocsi alján,
a csomagok alatt,
senki sem tölt éjszakákat és napokat egy tankkocsiban,
újságpapírt eszegetve,
hacsak a leutazott kilométerek nem jelentenek többet
mint egy utazás.
senki sem kúszik át szögesdrót kerítések alatt,
senki nem akarja, hogy megverjék,
hogy megvessék, sajnálkozzanak rajta,
nincs, aki menekült táborokba vágyna,
vagy szeretné, hogy úgy megmotozzák,
hogy utána egész teste fájjon,
senki sem kívánkozik azért börtönbe,
mert a börtön is biztonságosabb,
mint egy lángoló város,
és mert egy börtönőr
az éjszakában
még mindig jobb, mint egy egész teherautónyi férfi,
akik mind úgy néznek ki, mint az apja,
ezt senki sem tudja bevenni,
senki nem bírja gyomorral,
ehhez senkinek sincsen elég vastag bőre

a
feketék haza
menekültek
mocskos migránsok
menedékkeresők
szárazra szívják hazánkat
a niggereknek enyves a kezük,
idegenül bűzlenek,
őrültek,
elcseszték saját országukat, és most
a miénket is el akarják cseszni,
ahogyan a szavaik,
mocskos pillantásuk
lefolyik hátadról,
talán azért van, mert a szájmunka lágyabb,
mint egy letépett láb,
vagy a szavak kedvesebbek,
mint negyven férfi
a combjaid között
az inzultusok gyengébbek,
elviselhetőbbek,
mint a verés,
mint a csont
mint gyermek tested
darabokban.
haza akarok menni,
de az otthon egy cápa szája
az otthon egy puskacső torkolata,
senki sem hagyná el az otthonát,
hacsak az otthon nem úzi ki a partra,
hacsak az otthon nem mondja neki
szedd a lábad,
hagyd itt minden holmid,
vergődj át a sivatagon,
kapálózz keresztül a tengeren,
fulladj bele,
menekülj meg,
éhezz,
könyörögj, rimánkodj,
felejtsd el emberi tartásodat,
a túlélésed sokkal fontosabb,
senki nem hagyja el az otthonát, hacsak egy izzadó hang nem súgja fülébe,
menj,
menekülj most innen,
mert nem tudom, mivé váltam,
csak annyit tudok,
bárhol másutt biztonságosabb,
mint itt.


Home
Warsan Shire

Release Date
March 13, 2017
View All Credits
1
170.3K
7
no one leaves home unless
home is the mouth of a shark
you only run for the border
when you see the whole city running as well

your neighbours running faster than you
breath bloody in their throats
the boy you went to school with
who kissed you dizzy behind the old tin factory
is holding a gun bigger than his body
you only leave home
when home won’t let you stay.

no one leaves home unless home chases you
fire under feet
hot blood in your belly
it’s not something you ever thought of doing
until the blade burnt threats into
your neck
and even then you carried the anthem under
your breath
only tearing up your passport in an airport toilets
sobbing as each mouthful of paper
made it clear that you would not be going back.

you have to understand,
that no one would put their children in a boat
unless the sea is safer than the land
no one burns their palms
under trains
beneath carriages
no one spends days and nights in the stomach of a truck
feeding on newspaper unless the miles travelled
means something more than journey.
no one crawls under fences
wants to be beaten
wants to be pitied
no one chooses refugee camps
or strip searches where your
body is left aching
or prison,
because prison is safer
than a city of fire
and one prison guard
in the night
is better than a truckload
of men who look like your father
no one could take it
no one could stomach it
no one's skin would be tough enough

the
go home blacks
refugees
dirty immigrants
asylum seekers
sucking our country dry
niggers with their hands out
they smell strange
savage
messed up their country and now they want
to mess ours up
how do the words
the dirty looks
roll off your backs
maybe it's because the blow is softer
than a limb torn off
or the words are more tender
than fourteen men between
your legs
or the insults are easier
to swallow
than rubble
than bone
than your child body
in pieces.
i want to go home,
but home is the mouth of a shark
home is the barrel of the gun
and no one would leave home
unless home chased you to the shore
unless home told you
to quicken your legs
leave your clothes behind
crawl through the desert
wade through the oceans
drown
save
be hungry
beg
forget pride
your survival is more important
no one leaves home unless home is a sweaty voice in your ear
saying-
leave,
run away from me now
i dont know what i’ve become
but i know that anywhere
is safer than here

Kabátról és szívlapátról

 S mentem haza én is az este,
kurva hideg volt már odakint,
Attilát, Parti Nagyot kereste
szemem, hátha majd csak odaint
egyikük, mint egy ismerősnek,
noha tudom, ez hiú remény,
ők verssel voltak viselősek,
bár az élőnek ez túl kemény,
de mit tegyek, hogyha a ritmus
másként nem stimmel, de Parti él,
persze a másik meg, mint Krisztus,
újra éled, míg ember remél.

Szóval, mentem, haza az este,
már késő volt, és kurva hideg,
kezem a zsebemet kereste,
én magam pedig tiszta ideg
voltam, mikor érek már haza;
megvallom, fáztam nagyon,
hátra volt versem egy szakasza
még, gondoltam, fenébe hagyom,
közben majdnem, hogy rátapostam:
egy kabát szuszogott a fal tövén.
mi a fenét kezdhetnék mostan,
bár más fekszik ott, és nem én.

Ilyenből lesz a népbetegség,
a gyakori csecsemőhalál,
azt el nem fedi semmi festék,
ha a holnap itt holtat talál.
Gondoltam rá, hogy kaput nyitok,
a mobilt vettem volna elő
aztán, hogy majd egy mentőt hívok,
de egyszerre megfagy a velő
az emberben, amikor rájön,
a mentő nem segít a bajon,
el nem viszi, még ha ki is jön,
eszembe ötlött: á, otthagyom.

Nem volt rajta zizzenő jogging,
nem verte pofán egy szívlapát,
galérja kilátszott: egy jó ing,
pulóver és egy vastag kabát,
az enyém is, és már didergek.
Milyen lehet a földön? Hideg.
A megoldhatatlanság kerget,
az ember most már tiszta ideg.
Nem tudja senki - és még ő sem,
hogy észrevettem a fal tövén,
nem rója fel utódom, ősöm,
hogy szívlapát van szívem helyén.

És nincs megoldás: vagyis nekem.
Hiába hozok meleg levest,
meg kéne osztani fedelem.
De miért legyek majd pont én,
aki kabátom kettészakítom?
Senki sem lát. Pénzt teszek mellé.
És elsomfordálok utamon.

Magas kultúrában mosdani

Amíg le nem szivárog hozzám a "magas kultúra",
én is saját szabályok szerint alkotok.
Mit nekem Biblia, Talmud vagy Tóra,
amíg fölöttem égnek csillagok.

Elég csak plafonra néznem szobámban,
fölötte égen, ha a Hold ragyog,
elveszem tegnapban, holnapban, a mában,
bizton tudom, hogy ember vagyok.

Én hagyom a "magas kultúrát" másra,
amikor tollat ragad a kezem,
mindenkit magammal viszek a padlásra,
aki jön velem, ha írással vétkezem.

Soraim kuszák, vagy mint a metronom,
verik a taktust gépiesen,
a gondolatok burjánzanak, mint karcinom
daganatok verseimben kéjesen.

Szivárogjon a "magas"-nak nevezett
nemzethy és a pátoszos!
Én ebben nem mosakszom. Ehelyett
maradok hibás, emberi és koszos.

Variációk Kenneth Koch témájára William Carlos Williamssal kapcsolatban

 Olvastam azt a versnek nevezett izét,
amellyel Kenneth Koch William Carlos Williams
szellemes "talált versét" figurázza ki.
Az ilyen túlhajtott szellemesség
számomra már az ízléstelenség határát
súrolja, ezért, bocsi,
de azonnal kivágtam a kukába.
Ugyan jót röhögtem a viccen,
de valójában ez csak olyan röhögés volt,
mint amikor azon nevetünk,
mennyire képtelen valaki megragadni
egy dolog mondanivalóját,
és milyen hülyén veszi ki magát,
hogy valamit félreértve kifiguráz,
ezzel ő maga válik nevetségessé.
No és akkor ez az írásom vers lenne?
Nem hinném.

Új dalok Nakonxipánból

 1.
Nakonxipánban csendben hull a hó most
tompítva sírást, zajt és éneket.
Feledjünk esőt, a szürkét, ónost,
fehéren éljük végig az életet.

2.
Sötét tollú, fehér madarak jönnek.
Szárnyuk éj, de szívük szín fehér.
Ne öljétek egymást, urak, hölgyek!
Egy életbe a jóság is befér.

3.
Vízalatti termein, ha átnéz,
halrajok lebegnek színesen,
tengeristen arca pergetett méz.
Csarnokában fogad szívesen.

4.
A víz alatt liliomok dalolnak
arany színű, édes éneket,
bár a fénye napnak, sápadt holdnak
nem deríti fel az életet.

5.
Nakonxipánban hó hull víz alatt is.
Csendesen: nem fújja azt a szél.
Kinézni rá egy ablakon, katharzis:
hogyha látod, még tavaszt remélsz.

Nakonxipán, a vízalatti város.
Ott a hó csak emlékekben hull.
Várfala a semmivel határos,
hogy ragyogott, rég volt az a múlt.

 

Verőlegények

Jöttek.
Bakancsban, feketén. Borotvált fejjel.
Jönnek holnap is, ha Rádiót, kukát gyújtogatni kell.
Buzit vetni. Cigányt megfélemlíteni.
Hívjatok, ha kellünk! Jövünk
szavazót elrettenteni.
Benzint viszünk palackban. Autót törünk.
Kirakat esik szilánkokra szét.
Hívjon!
Csak fizet,azonnal jövünk. Miénk az erő,
akit verünk, azé a rettegés.

Jöttek bakancsban. Zsidókat ölni.
Kettőt egy golyóval, Dunába bele.
Csekista kell vagy akasztó forradalmi hős?
Mindegy, jövünk. Majd lóg
az áldozat bele.


Jöttek. Bakancsban, feketén. Számtalanszor.
Barnának, vörösnek, narancsnak,
aki megfizet.
Pénzed van elég e hadnak?
Bármikor találsz belőlük tizet.

És jönnek holnap is,
ha hívja őket megint a pénz.
Lesz rettegés, karambol,
gyilok, golyó, mi kell?
A szívük éjsötét.
De nem hamis.

A semmi történt

Azóta nem történt semmi,
azaz a semmi történt,
hogy el kellett végül menni,
hát elmentem én önként.

Nem, nem volt az semmi,
amit elhagytam akkor.
Nem hittem, hogy még lesz ennyi,
mielőtt elér az aggkor.

Azóta itt van a semmi.
Itt áll, nem megy el tőlem.
Zsákban kellene elvinni,
fedi a jövőt előlem.

És a szél

Az ég.
A fű, a tó, folyó,
a víz, a fák,
igaz beszéd.
A lét
susog, nyerít,
dörög le rád,
semmit ne félj!
Hisz része vagy
te is a létnek,
amely magadban ébred
magára minden reggel,
és ha véget ér az ének,
kihunynak mind a fények,
eggyé is leszel vele.

Az ég,
a fű, a tó, folyó,
a víz, a fák, kövek leszel,

és a szél.

Felbukkanni

 Képtelen vagyok a szavak óceánjának mélyére merülni.
Holmi holtsúlyok hajómat folyton felszínre dobják.
A lét hordaléka ilyenkor buborékként bomlik ki gondolataimból,
egyenesen embóliát okozva zárja el azok áramlásának útját;
fuldoklom, mint víz alatti élőlények a ritka levegőn.

Postumus Henry: Poétikai rangadó

 Henrynk poéta rangadóra ment,
bár tudta ő, rangja nincsen semmi,
nem érdemes rangadóra menni,
belőle nem lesz költő, annyi szent.

Tömeg figyelte a lelátón fent,
vajon szonettet tud-e lekenni
időre, amely csupán egy percnyi.
A zsűri éles késeket is fent.

Jött a jel. A rímek eldördültek,
a verssorok a fejből kirepültek,
s maradt helyükben csak a puszta űr.

Időnk lejárt, szólt a zsűri tagja,
a koszorút a legjobb vers kapja,
és Henry még üres papírral ül.

Hiánycikk

Ha kapni lehetne,
bizony, vennék egyet a sarki fűszeresnél,
bár lehet,
túl drága lenne nekem,
de talán találnék életre szólót.

Megyek, meg is kérdezem
a fűszeresnét,
hogy kapható-e,
miért számítja,
és mit gondol róla,
alkalmas lenne-e nekem,
és mennyi időre?
 
Mert hiányzik életemből
régen.

Változás

 Körülbelül a tavalyi év szeptemberéig (ezt a bejegyzést valójában 2022. februárjában írom visszamenőleg) tulajdonképpen minden írásomat megjelentettem ezen a blogon. Tavaly ősz óta azonban csak ritkán jelennek meg itt írásaim. Ennek oka részben a hanyagság, lustaság, de van olyan oka is, hogy előbb-utóbb publikálni is szeretnék - olyan verseket, amelyek nem olvashatók másutt még. Ezért egyrészt felhagytam azzal, hogy ide felrakjam az írásaimat, másrészt különböző, régebben már itt megjelent írásokat levettem innen. 

Most egyrészt visszamenőleg megjelentetek itt olyanokat egy csokorban, amelyek különböző egyéb fórumokon, így a facebookon, vagy az aHetedik számaiban már olvashatók, másrészt nagyjából a továbbiakban is ezt a gyakorlatot követem majd: szemelvények jelennek meg, (ezek egyenként teljes művek), de az eddigiektől eltérően nem minden írásom.

Ezt a bejegyzést antedatálom 2021. októberére, hogy a továbbiakhoz megfelelő információt adjon.

Őszelő

Ablakom előtt levelek esnek
sűrűn, akár ha zápor hull.
Ennyi kezdet elég egy versnek?
Ragyog a Nap, bár az ég borult.

Reggel korán már megeredt,
de most rés nyílt a felhőzeten.
Ami volt, mind a múltba veszett.
Némán pergetem életem.

Itt ülök kora reggeltől estig,
még nyitom, csukom az ablakom;
de a dolgok értelmüket vesztik
már akkor is, ha nem akarom.

Akár levelüket most a fák,
a lényeget én is úgy vesztem el.
Ami még marad, a törzs, az ág.
És az vajon még áttelel?

Járvány van

nem foglalkozol vele,
mondják, hogy fertőzés, meg minden,
és ismét szaporodik majd az esetszám,
de olyan szépen süt a nap,
az az öreg ott a hátizsákkal,
egy szál farmerben, zöld, rövid újjú trikóban
is nyugodtan sétál a napsütésben,
maszk sincsen rajta,
te is nyitott ablaknál ücsörögsz,
home office-ból bámulsz az utcára,
a zöld trikós öregre,
aki talán fiatalabb, mint te vagy,
de az is lehet, hogy egy évvel idősebb,
vajon túrázni ballag-e,
vagy csak céltalanul sétálgat,
de akkor minek a hátizsák,
talán bevásárolni volt,
és most a hátán viszi haza, amit vett,
elegánsabb ez, mint a banyatank,
bár azt csak húzni kell,
kivéve, ha a lépcsőn kell fölrángatni
a harmadik emeletig, vagy a negyedikig,
följebb nem kell, itt a lakótelepen
nincsenek magasabb házak,
ellenben lift sincsen ezért bennük.

Járvány van, megint szigorítás,
így marad ez már a választásokig,
időnkénti kijárási tilalommal
és gyülekezési tilalommal,
majd megjelennek a járőrök is az utcán,
akik a sötétedés után mindenkit igazoltatnak,
és napközben is igazoltatják,
és figyelmeztetik azokat,
akik maszk nélkül járnak az utcán,
persze arcmaszk nélkül,
mert ők mind megkapták a
védőoltások második adagját is,
amelyek teljes védettséget biztosítanak,
kivéve, akinek nem, ezért
a harmadik adagot is ajánlatos
regisztrálni, az előforduló
szövődmények ellenére,
vajon hogyan vezetik rá ezt a harmadikat
arra a plasztik kártyára,
amelyen védett vagy,
és védettséged kezdete
az első oltás beadásának időpontja?
Mindegy, majd ezt bevonják,
csinálnak új kártyát,
a kártyások mindig jól járnak,
vagy veszítenek a játékon,
kivéve, ha állami
megbízásból kell ismét
legyártani hárommillió
kártyát, amelyen persze
a DiPerTe, a kanyaró és a
többi betegség ellen az elmúlthatvan (sic!)
évben megkapott oltásaid
nem szerepelnek, azok egy
papírronggyá foszló
könyvecskében vannak bepecsételve,
de ki törődik más oltásokkal, amikor
járvány van?
 

Minek?

 Fekete billentyűk. Betűk rajtuk
fehérrel gravírozva, pengő
dübörgés a fülben, basszus,
áthallatszik...hagyjuk?..oké:
a billentyűk zörgése. Rezgő
ablaküveg, nem hallani a rezgető
zajt, elnyomja a klarinét, szembe
világít az éjjeli lámpa, nyitott a
könyv, lapján fehér
háttéren feketén nyomtatott
betűk kergetik egymást tömött
sorokban a végtelenből érkezve, és
a végtelenbe tartva, soha
ki nem fogyóan, árnyékot vet rájuk
a fej, amely eltakarja a
lámpát - ezért az árnyék -, a másik
szobában tévé mondja, csak mondja
a magáét, a híradó mehet valahova
a fejekbe a képernyőről, nem
mindegy, mivel kábítja magát az
ember vagy asszony, a készülékből
áradó agymosó szöveggel,
fülhallgatóból ömlő, modern
vagy klasszikus zene áradatával, vagy a fehér
lapon sorokban vonuló fekete
betűkből fölsejlő, valóságon
túli valósággal, dehogynem, csak valahogyan
túlélni a következő éjszakát
is.

A madár

Tudja, egyedül vagyok. Ritkán látom
a fiamat is, vagy a lányaimat;
folyton csak azt hallgatom, hogy az ágon
az ablak előtt a madár kit sirat.

Mert sirat valakit, bár az nem divat,
de ki tudja, hogy a madaraknál ott
a levegőben néha kit is itat
könnyel a szem, ha huzatban megfázott?

Ez is úgy jön ide most már naponta,
mintha hazajárna; ül, bekukucskál
az ablakon keresztül a szobámba,
és mintha köszönne is, úgy cserren rám;
látom, öregember, megvan még a fán
az ág. De ide ne süssön a lámpa!

Azt mondják

Azt mondják, a fejem koppant,
lefutott arcomból a vér.
Nem emlékszem, mi történt ott,
de életem semmit nem ér.

Elárasztott az izzadtság.
Verejték csöppent államon.
a fejem hordóra dagadt,
bármi történt, nem vállalom.

Százhúszat ver ha gondolok,
szívem, most is, a dolgokra,
amelyek serege rám ront,
és földre dönt azok csokra.

Azt mondják, elfehéredtem,
de erről semmit sem tudok.
Mielőtt agyam feléled,
fekete minden, mint szurok.

Berryman: 30

 (fordítás)

 Csontokat összevetni vágytam.
Henry jó lehetett volna abban is.
Nekem nem volt meg az ő hozzáértése.
Kisfiúként folyton azt képzeltem,
archaeológus vagyok; ki is lehetne
annál jobban elismerten békés és komoly?

A pokol beszélt agyamban, hogy felébresszen.
Elhitette, véget érnek a kínok
& fogtam egy ceruzát, mint ez itt,
amelyhez ragaszkodom, ez jel,
amely visszahavazna rám, rám.

 Egy kínai fog! Egy afrikai állkapocs!
Nyáladzz! mondja az idegrendszer,
hogy élvezd a behelyettesítést. A hőség elpárologtatja a ködöt.

A jegesedések (Mindel-Würm) között
népem egyike megjelölte: „meleg”.

Mit mond?

 Mit mond nekem ma már e táj,
amelyben minden idegen?
Kinézni rá ma szinte fáj,
mert visszanéz rám hidegen.

Mit mond nekem ma már e hon,
amely másoknak hona?
Szinte hálójába fon
a gyűlölet és intrika.

S mit ad nekem ma már e lét?
Talán, ha újabb verseket.
Nem élhetem, mint szép mesét.
A holnap úgyis eltemet.

S mit adok én, te, olvasóm,
életedhez? Ecetet?
Vagy talán csipetnyi só,
amit versem nyújt neked?

Mit mond nekem ma már e nép,
amelyről úgy hírlik, magyar,
mint festett falvédőn a kép?
Szaggatja vaddisznó agyar.

Mit mond nekem ma már e rög?
Hogy nem tulajdonos kapál?
Legyűrte kapzsiság, a gőg.
Tivornya van és maszkabál.

Jóéjt! Puszi!

Jaj nekem, én katolikus, emberhívő istentagadó,
mert szent küldetéseteknek tartjátok,
elvenni még azt a kis demokráciát is
tőlem, amelyet fosztóképzőjével már
úgy kiheréltetek, mint a vágásra hizlalt bikaborjút
a Gazda görbe miskároló késével
tagadó előtagotokkal, így aztán
sikerült annyira szétverni népeteket,
hogy nyugodtan hazudozhassátok,
kiiratkozott a magyarságból,
így aztán nyugodtan feloszthatjátok
családotok és kollégiumi haverjaitok között
az ország területét!
Jaj nektek, akik fennen hirdetitek,
nektek mindennél fontosabb a nemzet,
de ebbe nem tartoznak bele a
kiiratkozottak, az utcán, az erdőben,
bokrok alatt alvók, az idegenszívűek,
az éltüket másként elgondolók,
egyszóval senki, aki undorodik
farizeusságotoktól és a termelt
mocsoktól, amit eszmének neveztek!
Jaj nektek ti farizeusok, és tudatlanok,
akik semmit sem értetek meg az emberek
és útjaik sokszínűségéből,
nem értitek, hogy az ember csak a másban
lehet képes önmagát megszeretni,
ezért folyton fekete gyűlölséggel mételyeztek
mindent, ami körülvesz titeket!
Jaj nektek, akik valamely isten bárányainak
képzelve magatokat, büszkén valljátok,
hogy a mindenség a ti szolgáló lányotoknak teremtetett,
ezért ott becstelenítitek meg, ahol csak
elképzelni tudjátok, és azt, aki csendesen
szót emelne, károgó vészmadárnak nevezitek!
Jaj nektek, és haj fiaitoknak, lányaitoknak,
és jaj unokáitoknak, hogy azt a fosztóképzős
mocskot hagyjátok rájuk, amelyben
nem mehetnek le a tópartra, mert az a tiétek,
nem hallgathatják a fülemüle füttyét,
mert az egyetlen, amely megmaradt,
a ti bírótoknak, és nem Istennek fütyül,
és jaj nektek, amikor a ragályt és járványt
Isten csapásának tartjátok, amelybe a mások
pusztulnak bele előbb!
Jaj nektek, akik saját Istenetek parancsára
sem fogadjátok házatokba a menekülőt,
a száműzöttet, de fennen hirdetitek,
hogy aki a ti rombolásotok és pusztításotok
elől menekült világgá, azt is kebletekre ölelitek!
Jaj nektek, mert fél millió elmenekült magyart
magyarnak tartotok, de négy milliót,
aki itthon próbál élni, legszívesebben átnevelnétek,
amint azt apáitok és nagyapáitok tették,
mielőtt ti jöttetek volna!
És jaj nekem, írástudatlannak,.
és jaj skizofrén fiamnak, és jaj autista fiamnak,
mert minden álszentségetek ellenére addig élnek
halálom után a földön, amíg én vagy más gyerekeim
adnak nekik kenyeret, mert még az ő ellátásukra
teremtett intézményeikben sincsen helyük.
Mert kiiratkoztak magyarságukból és az emberiségből
másságukkal, már az anyjuk méhében,
még mielőtt megszülettek volna!
No, jóéjt, puszi!

 

(A vers egyfajta válaszként született Lackfi János: Jaj nektek, farizeusok és írástudók " c. versére.)

Home office

 Egy ember ül a széken.
Csak néz előre. Figyel.
Meg se mozdul. Mint képen.

Mit nézhet? Mire ügyel?
Egy gép előtte. Rajta
feliratok futnak el.

Olyan semmilyen fajta.
A gép. Amire ügyel.
Nem iroda. S nem pajta.

Ágy mögötte. Vetetlen.
Senki se fekszik rajta.
Az élet jó? Kegyetlen?

Fehér a csend. Mint télen.
Szép szoba. Vagy kietlen?
Járt máshova. Már régen.

Ajtó bezárva. Nincs vész.
Ezt is átélni épen:
amíg majd a munka kész.

Míg a gép forog, figyel.
Nem pihen. Előre néz.
Ha kell, megmozdul a kéz.
Olyankor hibát egyel.

Mark twain!

 Sekély a víz.
Zátony várható.
Beljebb fordul
itt minden hajó.

Az ón nem merül,
csak második csomó.
A sodor nem itt van,
széles a folyó.

Nem irodalom

"A közepes emberek közepes pillanatainak közepes leírása nem irodalom."
                                                                                                                  Vörös István

Repedt az aszfalt. Tétován
szandál pár ballag rajta Budán.
Megáll. Egy hangya elszalad.
Álmot cipel? Vagy magvakat?

A szandál sarka már megkopott.
Gazdáját fixálja egy kokott.
Elfordul. Bizniszt nem remél:
ez a pasas semmit sem ér.

Kapar a torka, hát köhög,
egy strici hangosan felröhög:
ott megy egy trottyos, vén faszi.
Beszarás, olyan igazi!

A villamos sárgán beüget.
Az ég acélkék és süket,
üres, mint raktár, ha elhagyott,
bár álmokkal telve volt. Elfogyott.

A sárga odébb megint megáll.
A két szandál indulásra vár.
Egy ajtó integet felé,
teraszon padok ácsolva elé.

Belép. Tétován becsoszog.
Itt sem várják az angyalok:
ismeretlen a társaság,
de a korsóban hűvös a sárgaság.

Repedt az aszfalt talpa alatt,
az ég izzó acél maradt.
A sörhab eloszlik. Igen hamar.
A garatba megint gyomorsav mar.

Úton

- Talán ha volna kedves kissé félreállni!
- Jöhet ma bármi, de maradok.
- Szeretném önt végre a saját lábán állni látni:
ha itt marad, a fűbe harapok,

Uram! A lába. A lábamon van.
Nem jó helyen, én úgy hiszem.
- Oppardon! Hölgyem, ezer bocsánat!
Majd megfogom és fölveszem.

Látja, így megy ez. Az egyik kézben lábbal.
A másikban, ha lenne itt, a kapaszkodó.
- Az ember ez úton jobban árnyal.
- Elesni? Itt nem lehet. Na jó!

Talán ha helyet cserélnénk...
Mankó, műláb... nehéz lett volna
felmászni, hát feldobtak ide.
- Udvariasak, fessek, erősek voltak.

Én azt hiszem, nem tart már soká utunk.
- Remélem, hölgyem, kissé kényelmesebb.
- Tudja, kíváncsivá tesz, hová jutunk.
Csak ne csaholt volna indulásnál annyi eb!

Tudja, félek a kutyáktól.
Ön hogy van velük? Jóban, uram?
- A lábam... engem a futásban gátol,
hát sokszor vitt agárfuttatásra utam.

- Ne mondja! Sosem láttam még!
De ez a szag... szinte túl erős.
És a kis ablakon: milyen komor az ég!
Itt már a táj sem ismerős.

Nincs szalmazsák sem, csak mocsok.
És már a kübli is teli.
Vajon mosdani mikor fogok?
A fürdőjük, mondják, isteni.

 

Folyópart

Víz felé dőlő fák a parton.
Megannyi Dunába lőtt zsidó.

Tudatosság:

                     viselkedésforma.
Agy terméke, de nem az agyé.
Állatok között is ez a norma:
előre lejátszott a balhé.
Elvárásaink részei ennek:
vajon mi lesz a kimenetel?
Ha támadok, talán felöklelnek?
Fának csap, ha jobban fúj a szél?
Minden állat játszik, mint az ember.
Próbálgat, keresi az utat.
Ha odajut, hol dönteni nem mer,
néha visszaút után kutat.
Előre játsszuk, ami nem történt.
Végigfutunk mind az ágakon.
Mérlegelünk, megtesszük ezt önként:
Hova jutok, ha ezt vállalom?
Második realitást építünk.
Létet modellezünk, ahogy tudunk.
Beszélünk, szimbólumokkal élünk,
tudatosan építjük utunk.

Feledni való

Olvasni kéne,
csakhogy az olvasás már túl fárasztó.
Írnom is kéne,
Különben gyorsan ellep bennem mindent a hó.
Mindez minek kell?
Megtudni, hogy az élet mire való.

Táncolni kéne,
de a tánc ócska lábaimnak már nem oly jó.
Csókolni kéne,
de közel-távol nincsen, aki csókolható.
Mindez minek kell?
Hiszen az életem semmire se jó.

Még inni kéne,
mert ez a két feles elfogadható,
de folytatni kéne,
amíg imbolyogni nem kezd a padló.
Mindez minek kell?
Mert ez az élet oly feledni való.

Tisztességes ember

 A tisztességes ember zsidó.A tisztességes ember a kiirtott indián, talán egy kicsit homoszexuális (legalábbis itt és most), de mindenképpen feminista. A tisztességes ember nem feltétlenül szegény, de szinte biztosan nem dúsgazdag. A tisztességes ember nem mindig tartja be a törvényt, csak, hogy tisztességes maradhasson. A tisztességes ember néger a rasszisták, zsidó az antiszemiták, kommunista az antikommunisták és polgár a bolsevikok, a nácik vagy fasiszták között. A tisztességes ember hívő a hitetlenek között, és hitetlen a hittel visszaélők között.
A tisztességes ember nem lop, még úgy sem, ha eltitkolhatja, de hazudik ha ártatlant védhet vele.
A tisztességes ember nem kérkedik tisztességével, nem jut általa előnyhöz.
A tisztességes ember nem tisztességtelen, ezért nem akar tisztességesnek látszani, tehát nem fizet le senkit azért, hogy jó hírét keltse. Nem kell. Mert nincs rossz híre. Vagy ha van, azt tisztességtelenek keltik.

Tárgyversek

Tárgyverseket írunk egy tárgyasztalról
egy tárgylencse alatti pár dologról.
Hogy majd az a vers miről is szól,
megtudható egy olvasótól.

Bokorban hever majd az összes rím,
mai költőnek olvasni is kín.
Ha esik,legyen csak vonat a cím:
esőben tompábban csillog a sín.

Tárgyverset írjunk tárgyiasan.
Ettől talán végül lefagy agyam.
Tompán koppan benne minden szavam,
és elrejtve lesz ott csak az alany.

Tudod a rosszat és a jót

Írni csak a tényekrõl kell talán,
Semmi ritmus, rím, vagy diszítõ szó;
legyen áttekinthetõ a gondolat,
mint amely tûzbetûkkel állt a terem falán!
Tudod mihez kell, és mérted magad.
Tudod, hogy mi a rossz. És mi jó.

Lecsóvers

Ha a krumpli a lecsóban
nagyon elfő, puha lesz.
Ha erőlködsz, tuti, szóval
le nem írod. Ilyen ez.

Kell belé kis keserédes
hagyma, és sok paprika,
két tojással, gyere, édes,
még ma menjünk lagziba!

Amit főztél, jól kifőzted,
hát most aztán mind megedd!
Hosszú távon nincs, ki győzhet,
a győzelem nem jár neked.

Bár a hullám a fejedben
tornyosul, s az égig ér,
a lecsódat oda ne add
senkinek sem semmiért!

Ha omlik a várad

Ha a várad fala omlik,
bár léted a szivárvány,
ha nem írsz úgy, mint Ottlik,
sose lesz sírod márvány.

Ha a térded csikorog és
másnál már merevebb,
csuklódon ne fenj kést!
Nem lettél kevesebb.

Ha a várad fala omlik,
az eged meg szürke,
maradsz egy pontig
még átlagos ürge.

Évtizedek savasodása

 Torkom mar, és savat köpök
évek óta minden reggel.
A fülzúgás immár örök,
a külvilág meg csak hergel.

Nem járok ki a Dunához.
Mit zavar, mit visz magában!
Az külvilág engem átkoz
az évnek minden havában.

Összedől, amihez nyúlok,
munka, házasság, vagy ember,
bámulnak rám tátott sírok.
Számosságuk mint a tenger.

Zúg a fej, inog világom
ébredéskor minden reggel.
Olykor látom lógva ágon
magam: Isten bottal nem ver.

Bűnös vagyok bűntelenként.
Jól tudom, hogy mi a bűnöm,
inkább vinnék föl-le szekrényt
lépcsőn, mint hogy mindezt tűröm.

Tűrni kell. Ez lett keresztem.
Ezt cipelem, amíg élek,
összedőlhet minden tervem.
El nem veszi tőlem érdek.

Elballagott fejem fölött
jóval több, mint fél évszázad.
Ha nem lennék ilyen lökött,
mondanám: ne tátsd a szádat.

De csak sav van a torokban.
Azt köpöm ki minden reggel,
és felidézem komoran:
ha van Isten, bottal nem ver.

Honnan hoztam, mi marad?

Nem tudom én, hogy miért vagyok itt,
és mit tehetek, hogy értsem.
S nem tudom azt sem, mit hagyok itt,
ha elmegyek egyszer innen.

Nem tudom azt sem, miért vagyok én,
hiszen más is lehettem volna.
Élnék szebben, jobban, okén,
s ez a vers is másként szólna.

Nem tudom én, hogy miért vagyok én,
de nem leszek úgysem másik;
látván itt majd mit hagyok én
az elmém is belevásik.

A növekedés határa

Kétezer negyven. Nyolcvanas leszek.
Éhínség lesz a Földön.
Semmi sem marad, mire elmegyek.
Soraimat is a légbe öltöm.

Hatvan éve tudjuk már,
hogy növekedésünk véges,
és hogy az ég lenne csak a határ,
az enyhén szólva is kétes.

Kétezer negyven. Vagy harminchét.
Mire nyolcvan, itt lehet a vége,
ha nem építünk egy újabb mesét,
amiről nem tudjuk, szép-e.

Nyolcvanas leszek. Nyolcvanhárom.
Ha megérem azt az évet.
Mit mondjak? Nem nagyon várom.
Nem szeretem a véget.

Újra csend

Fehérlő csendben
légy zümmög, amint röpköd
faltól ablakig.
Most elhallgatott. Leszállt.
Sötét folt fehéren.

Már tovább is fordult

 Még ezt is ki kellene próbálni egyszer,
a gazpachót, vagy annak egy Bloody Marybe
átmenő változatát; egyszerűnek tűnik
elkészíteni; és még mennyi mindent
ki kellene próbálni, de olyan ez,
mintha egy óriási, gyorsan változó
kaleidoszkóp egy-egy különböző színű-alakú fragmentumán
akadna meg szemed különböző időpontokban,
és mire szemügyre vennéd, már tovább is fordult az egész
szerkezet.

A zabos algebratanár

Egyszer volt egy zebra.
Rákapott a zabra,
beült az iskolapadba,

de nem ment az algebra.

Zabos lett a tanár,

és rászólt, hogy ne már!

A türelmem lejár,

zebra légy, ne szamár!

 

Mérges lett a zebra:

ez itt nem megy babra!

Rákapott a zabra,

és fejestől leharapta.

 

Ha beülne pár zebra

hozzád az iskolapadba,

jól ügyelj a zabra,

ha nem megy nekik az algebra!

A tolvaj szarka

Túl sokat akar a szarka,
de nem bírja a farka.
Cserreg és ugrálgat,
nyomja a dumákat,
ki az, aki le nem szarja?

Csak lop a rohadék.
Nem lesz az soha elég.
Mindent, ami fénylik,
hajnaltól éjfélig,
szakadjon rá az ég!

Övé az ország fele.
A másik is kellene.
Egyszer volt kiszista,
mára már fasiszta,
hogy lógjon ki a bele!

Hazaút

Bármi hitem van, az tév-:
nem jön a csepeli HÉV.
Nem tudom, mi lenne más,
felsővezeték-szakadás.

Mire a busz begörög,
odafenn az ég dörög,
mire elérjük házunk,
a gatyánkig elázunk.

Gollam!

Drágaságomat elveszítettem,
vagy elrabolta valaki tőlem.
Szívem a sötét jövőtől retten;
nem bízom a megtartó erőben.

Azt keresem, kutatom csak egyre,
makacsul, amíg meg nem találom.
Mély barlangba szállok, mászom hegyre:
a lét nélküle lidérces álom.

Ujjamról lecsúszott valahogyan;
amíg volt, nem becsültem eléggé,
és most életem sötétbe rohan.
Hogyan is tehetném újra széppé?

Az összes szavak elfogynak lassan,
ami megmarad: a "Drágaszágom".
Agyamban valami néha kattan,
"Gollam!", ilyenkor ezt kiabálom.

A lépcső alján

A lépcsõ mindig ott marad,
hiába porladt el a láb.
Az emlékektõl védd magad,
ha rálépni muszáj.

Miért hiányzik a hópehely?
Ha már nem értenéd,
jó úton jársz. De ennyi, hej!
még nem lesz elég.

Ha a korlát hûlt helye
sem lesz már ismerõs,
mondhatod, hogy ég vele.
Addig maradj erõs!

Mihályi Péter és Szelényi Iván Lopták vagy kapták

Mihályi Péter és Szelényi Iván Lopták vagy kapták? című, az Élet és Irodalom 2021.júliusi számában megjelent cikkükben kb. három hasábon keresztül remekül áttekinti a patrimoniális és prebendális vagyonjuttatás történelmi és közel-történelmi különbségeit, majd fejtegetésük konklúziójaként megállapítja, hogy a narancsbolsevik (náluk FIDESZ) párt jelenlegi patrónusként viselkedő kormányfőjétől annak hűbéreseinek hűbérbirtokba kapott vagyoni javakkal kapcsolatos privilegizált helyzete "nem abból adódott, hogy nekik volt szabad lopni, hanem abból, hogy a kormány a jogszabályokat, a közbeszerzési pályázatokat,az ingyenes EU pénzek szétosztását és a kormányközeli bankok által nyújtott hitelek konstrukcióit is úgy alakította, hogy ők nyerjenek". 

Nos amennyiben ez az állítás igaz, az új vagyonos réteg nem tolvaj, csak orgazda, az osztogató patrinomiális kormány pedig bűnözők bandája, amely más - nevezetesen az állampolgárok közösségének - vagyonát osztogatja az orgazdák rétegének.

Ezzel akár egyet is lehet érteni. Elegendő tehát megállapítani a kormány törvényellenes működését, nem kell egyenként foglalkozni kegyeltjei bűnösségének bizonyításával: automatikusan orgazdává válnak, mihelyt bebizonyosodik, hogy a köztulajdon ingyen illetve áron alul történő átjátszását szolgáló jogszabály-halmaz megalkotása a hűtlen kezelés bűntettének szándékos megvalósítása a nemzeti vagyonnal szemben. Ezt pedig nem túl nehéz bizonyítani.

Talán a sör

Talán a sör teszi.
Vagy annak hiánya.
Vagy a levél a három mázsás disznóról,
vagy inkább a többinek hiánya,
vagy hogy a másodiknak sem kellettem,
a harmadik meg nem kellett nekem,
a negyediket soha nem feledtem,
közben elment az életem.

Talán a sör teszi.
Vagy egy vers, egy "szöveg",
vagy, hogy az ember észreveszi:
már megint felfeslett a szövet,
és a rugó kilátszik.
Lejáróban van nagyon.

Az ablakon túl lágy szellő játszik.
Azt hiszem, ezt most abbahagyom.

Savasodás

 Sav marja torkodat,
tüdőd olykor hörög,
bánt egypár gondolat.
A Hold rajtad röhög.

Irány a kocsmapult!
Egy sör talán segít.
A józanság a múlt,
berúgsz, az Istenit!

Ide még egy feles!
Tisztul az orrod is.
Kóvályogsz. Ne nevess
rajtam, te kis hamis!

A kéz csak rálegyint:
a sav úgyis marad,
nem mindegy, majd megint,
mi marja torkodat?

Gyomor? Vagy külvilág?
Mindegy, honnan ered:
a torok, szív, ha fáj,
fejed pultra vered.

Arcodba új savat
fröccsent a holnap is.
Jól ismered magad:
ezt éled már csakis.

Reggel van újra már.
Két zöld ág bólogat.
Most is hörögsz, szamár!
Sav marja torkodat.

Sötétlő ágak

Pár zöld ág bólogat,
rajtuk ringlószemek.
A kis fa nőtt. Sokat.
Lengetik lágy szelek.

Hát, újból este lett,
indigó fenn az ég.
Hogy léted elfeledd,
olvasol egy mesét.

Úgy érzed, mintha itt
nem lenne már haza.
Az Isten sem segít,
s közel az éjszaka.

Néha egy ötlet

Néha beröppen még a szívembe,
ránézek a volt szeretőmre.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
nincs szeretőm már, csak volt.

Néha beröppen még a fejembe,
táncba igyekszem még az este.
Csakhogy az ötleten ott van a folt:
táncos lábam már csak volt.

Néha beröppen egy eszme fejembe,
írok egy jó kis verset az este.
Csakhogy az eszmén nagy folt van:
költő még soha nem voltam.

Reggel

Aztán a reggel annyira más,
mégis folytonos. És marad
a szívszaggatás,
a csengő is süvít.

Csóka szól a kertben
a zöld fák között,
a hetes haranggal a hőség már beköltözött
a lehunyt pillájú, kitárt
ablakok mögé.
A gitárt
már régen nem vette kézbe senki.
Sosem tudott,
jól játszani, a gyakorlás meg elmaradt.

És a reggel más
ugyan, de
önmagával mégis azonos:
nincs várni semmit,
a csengő folyton szól
a fejben, és itt marad
már talán örökre
a szívszaggatás.

A soha meg nem valósult jövő

Talán az volt az utolsó igazi kaland,
amikor a fennsíkra érve elkapott a vihar.
Én vittem magammal esőkabátot,
de túl melegnek bizonyult,
és mindegy volt, hogy fölveszem,
mert alatta ugyanúgy vizes lettem.

Mire visszaértünk,
a vihar elment, a Nap sütött,
a sátrak bokáig vízben álltak,
csak pálinka segíthetett a helyzeten.

Mint korábban, októberi, ködös hajnalokon,
Szatmárban, katonaként,
indító keverékként az almásládák előtt.

De akkor már megkaptam
az utolsó levelet,
amelyet asztalfiókban őrizgettem,
amíg egy költözés során talán
végleg elveszett.

Újraéli néha az ember a múltat,
hiszen
abban még benne rejlett
a soha meg nem valósult jövö.

Végre eső

Tört híd alatt esőben.
Egy apokalipszis után talán.
Az égszakadás már elmenőben,
most víz folyik a volt őrház falán.

Nagy, álmos erdő most a város,
ember sehol, csak vadak szerteszét,
alig, ami a Földre káros,
és szinte senki, aki értene mesét.

A boltokban még ott a Mars szelet,
noha üvege nincs egyiknek sem;
a kirakatok nem bírták a nagy szelet,
a csoki ott maradt. Furán, édesen.

És most végre eső.
A Geiger-Müller nem ketyeg,
hát egy ép edényt keres ő,
mert most van víz. "Holnap szomjas leszek".

Többé nem lobog

Kövek közé kevertem égő szívem:
párom lesz, aki megtalálja majd,
mondtam, én mindig véle tartok híven,
kerülve mind a gondot, és a bajt.

Nem ásta ki senki azt kövek közül,
hogy éke lenne, szívén dobogna.
Hát nincs is, aki jöttömnek úgy örül,
legszívesebben pillangót fogna.

Kövek közé kevertem égő szívem.
Már megkövült. Szürke, nem is dobog.
Majd homokká válik, elporlad szépen.
Többé nem gyullad lángra, nem lobog.

Az ifjak inkább

 Az ifjak inkább a halálról írnak,
a véneké a szex és szerelem,
noha már egy menetet sem bírnak,
"A múlton", mondják, "majd leverem".

Az ifjak inkább a halálról írnak,
távol van még. Jövő ködébe vész.
Az öregek nem idéznek, hívnak
halált. Majd jön. Nem kell ahhoz ész.

Az ifjak inkább a halálról írnak,
és én írok mindkettőről is.
Múltjaim, és a jövőm is. Hívnak.
Hiszem, amit írok, mind hamis.

Egy csomó dolog

Csomó dolgot tőled tanultam:
szeretni akkor is kell, hogyha fáj,
ha keserűbb sokkal, mint édes a múltam,
vagy öregen lóg rajtam a háj.

Csomó dolgot tanultam tőled.
Szenvedés verte belém.
Ki nem moshatja senki belőlem,
legyen okos vagy kretén.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
hogy szerethető is vagyok,
ha gödörbe kerülök mástól vagy érted,
onnan is kimászhatok.

Egy csomó dolgot tanultam tőled,
bár volt, amit tudtam jól:
egyedül leszek, amíg csak földet
nem szórnak rám, és harang szól.

Egy csomó dolgot tanultam tőled:
habár már viszeres a láb,
ne téveszd szem elől soha a felhőket!
Mássz! Ne add alább!

Senki

Semmi voltam, senki lettem,
egy kudarc az életem.
Semmit hiszek csak felettem,
ezért az ég sincs velem.

Senki vagyok, semmi leszek,
a szél fújja szerteszét
porom, róla nem mesélnek
senkinek sem szép mesét.

Árnyak a szívben

Szívben ködből formált árnyak.
Súlyuk lehúz. Hogyan álljak
egyenesen, mint az Isten,
ha levegőm semmi sincsen?

Nincs szabadság, csak a kényszer,
megjársz minden utat kétszer,
le nem térhetsz sosem róla,
amíg el nem fogy a kvóta.

És az árnyak bent a szívben.
Kétrét görnyedsz tőlük ívben,
folyton eláll minden szavad.
Csak nélkülük lehetsz szabad.

Légritka való

Fuldoklom folyton,
mint hal, hálóba akadva
a valóság-levegőn.
Terítő, rojtjától
végleg elszakadva,
számlálom napjaim leverőn.

Cikk a verskritikáról

Cikket írtam a verskritikáról,
s azt se' tudom még, hogy mi a vers.
Tőlem e terület annyira távol,
mint kritikustól a lét, ami nyers.

Ó, tudom én, mert olvastam, hogy a
"vers az amit" csak "mondani kell",
ha ott a szavakban bent a csoda,
s ha hallod, a szíved énekel.

Hogyha nem ér ki a lap széléig,
vers, amit írtál, bármi szöveg,
és ha fejedben zsong fél évig,
s bárhova lennél, újra követ.

Cikket is írtam a verskritikáról,
mert hisz' a verseket érteni kell,
de bármi lehet vers: véd vagy vádol,
a földre lesújt, vagy az égbe emel.

Hadd ragyogjon!

Jung voltam, és európai.
És még nem vadított el az áradat.
Ez a gondolat már biztos nem mai:
ma már nem védelmezed váradat.
Elmossa eső, árvíz és gyalázat,
folyton megbecstelenítik törökök,
akiknek szívében nincs semmi alázat.
Csak a bírvágy benne az örök.

Mann és Mihály szerettem volna lenni.
Meg Goethe. Nem is ismerem.
Egész életem egy semmi,
és nekem is olyan üres a fejem,
mint a törököknek, akik semmit sem tudnak,
csak annyit, hogy habzsolni kell,
elvesznek erővel, zabálnak, dugnak.
A szellem? Az senkit nem érdekel.

De akad olykor egy mozi, egy könyv,
amely elgondolkodtató,
hogy szíved szakad, szemedet a könny
önti el, ráébredsz, mi a való,
hogy volt egy regény, bohóckodó, egy scifi.
Vicces írója volt, és magyar.
"Nyakig a szarban ülve fejjel az eget verni".
Ez a mondat belőle, ami zavar:

Mert én Jung voltam. Meg Babits és Lukács
Engels is voltam egykoron.
És olykor én voltam a názáreti ács,
máskor meg sötét, mint a fekete korom,
meg mint az a hely, amely felé
egyre gyorsulva ballagok.
De nem sietek nagyon. Ne jöjjön még elém!
Hadd ragyogjanak még rám a csillagok!

Minek?

Hatvannégy évesen minek írjak verset?
Az én életem nem versírásra termett.
Mire termett volna? Nem tudja azt senki.
Embertelenségben kell embernek lenni.

Hatvannégy év elment. Semmire nem vittem,
hogy éltem, mutatná bármi is, az nincsen.
Egy napról másikra, a mókuskerékben
hajtottam rendesen. Nem érdekel régen.

Volt nő, hogy szerettem. Nem szeretett vissza,
piszkos lettem, pedig volt a szívem tiszta,
s hiába mosdatom írásban az arcom,
lassan elfáradok. Feladom a harcom.

Hatvannégy évesen? Most már kinek írjak,
amikor az árnyak maguk közé hívnak?
Életem nem kellett, ne kelljen halálom.
Azt a hét láb földet talán megszolgálom.

Hatvannégy múltam

 Hatvannégy elmúltam,
nem lettem, csak senki.
Csak tudnék senkiként
teljes szívvel lenni!

El tán sosem hulltam,
Mindig tudtam menni,
nem sötét a múltam.
Vár reám a semmi.

Imru Al-Quays: A farkas

Hányszor indultam útnak
meggörbült háttal
egy vizes tömlőt vállamra vetve?
Mennyi olyan völgyön keltem át,
amely kopár volt, mint a szamár hasa,
és amelyben csak farkas üvöltött az éhségtől?
Egyszer üvöltését hallván
így válaszoltam:
"Mindketten nehézségek között vagyunk,
testvérek a nélkülözésben.
Bármit is megfognánk,
hamarosan elúszik tőlünk.
Mindig szűk esztendők jáznak azokra,
akik ide-oda vetődnek, mint mi.

Klasszikus arabról angolra Kareem James Abu-Zeid fordította. Angolról saját fordítás

Imru Al-Quays a legjelentősebb iszlám előtti arab költő, az Arábiai félszigeten született a VI. században.
Kareem James Abu-Zeid az egész arab világban ismert műfordító.
Fordítása a Poetry magazin májusi számában jelent meg 2021-ben.

Nincs bizodalmam

Fejemmel felhőkbe vágyom,
visszahúz a létem.
Éjjel, hogyha fekszem ágyon,
félek a sötétben.

Vergődöm, mint hal a horgon.
Tüdőm átszakítva,
szívemet papíron hordom,
kamra, pitvar nyitva:

versekbe szakad e félszem.
Vagy mindez póz lenne?
Bár gyakran hiszem, hogy érzem,
nem bízhatom benne.

Majd megítél

 Viselem magányomat
- porban kúszó féreg -
mögöttem itt a lenyomat.
Utamról le nem térek,
bár fordul jobbra, balra is,
hisz' nincsen merre menni,
szívem, hiszem, nem hamis.
Majd megítél a semmi.

Almafa

Ködben áll az almafa,
mintha már meghalna ma.
Virágzása már a múlt,
a gyümölcs is mind lehullt,

Ha jönnek fagyos szelek,
dideregve szendereg,
s ha a fagy hosszan marad,
kemény törzse meghasad.

Mire madár csicsereg,
az élete lepereg,
mire zöldül a világ,
nem lesz rajta új virág.

Vén akác

Magányomat viselem bátortalan,
akár öreg akác a homokon.
Levelemnek, ágamnak már híja van,
és csak a vadrózsa a rokonom.

Nem rágja kecske kérgem, leveleim,
madár nem fészkel ágaim között,
Vándor nem alattam méláz tervein,
hiszen lényem tüskébe öltözött.

De tavasszal, május végének táján,
ha évente egyszer nyílik virág,
és méhraj kering, zizeg zümmög kábán,
körbeleng a mézédes illatár,
állok szinte szédülten ismét ifjan.
Mintha ott lennék végre álmaimban.