A sánta kovács

A kovácsműhelyben egykor
dolgozott Hektor.
Nem volt neki sok hibája:
bicegős lába.

Nem volt mindig sánta Hektor,
nagyszerűen táncolt egykor,
De megesett a baleset,
így a kovácsból sánta lett.

Hogy a vasat kalapálta,
ott sétált Sára,
így aztán nem ügyelt másra:
Sára farára.

Ahogyan a lányra nézett,
szíve már vérzett,
Nem látott más fehérnépet:
még ilyen szépet.

Így esett a kalapácsa
rá a lábára.
Ettől lett a kovács lába
örökre sánta.

Azóta is jár a táncba.
Bicegve járja,
de mert mindig ott van Sára,
soha se' bánja.

Hogyha véle táncol Sára,
bár Hektor biccen,
mert a lába most is sánta,
gond ebből nincsen.

Tóth Ilona

Másra se' koncentráltam a héten: Tóth Ilonára*.
Szétrobbantja a szívem az érzés: vágyom utána.
Elfog a légszomj, döbben a szív, és érzem a vesztem:
megszédültem a lépcsőn, és már féltem az éltem.
Nem megy a versírás sem most, mert döccen a ritmus:
rá kell koncentrálnom, mert tele véle a lelkem.

A Daktilusok átírva hexameterre.

És, hogy a ritmus valóban döccenjen benne:

Nem megy a vers írása sem most, mert döccen a ritmus:

In flagranti

Volt, hogy egyszer más mezején bolyongtam.
Rajtakaptak, hát hamar elszaladtam.
Szétvetette szinte fejét a méreg
férje urának.

Feldühödvén lőtt a söréttel, ámde
nem talált el, bárhogyan is dühöngött.
Életemben még sohasem futottam
ennyire gyorsan.

Úgy röhögtem, szinte meg is szakadtam.
Elmeséltem, bár csakis lopva, halkan:
úrinő volt, s bár a kegyelmet adta,
férje is ember.

Virágos kertet ne szólj!

Virágos kertet, dalos pacsirtát
ne szólj, dalom!
Rigónak füttyét, méhek zúgását
nem akarom.
Szóljon, ha reccsen, és ha csikordul
láda vason.
Szakad az izom, a váll kifordul,
dől a haszon.

Dehogyis dől az! Elmúlt régen
az az idő.
Semmit nem ér már e vidéken
a puszta erő.
Semmi a kert is, semmi a virág,
a pénz az úr.
Acsargó véreb, a külvilág
támad vadul.

Virágos kertet, dalos pacsirtát
ne szólj, dalom!
Bankó zizzenést, érmék hullását
nem akarom.
Ha szív zenél, a dallamát
zengje a dal!
Boldog lennél, ha hallanád,
mit is akar.

Tudnom kéne

Tudnom kéne, holnapután legyek-e?
Ebédet és vacsorát még vegyek-e?
Outletből vásároljam a Pumát,
vagy bokor alatt sumázzam a nunát?
Mehetek-e a kocsmába tíz előtt,
ki tudom-e fizetni a tüzelőt?
Lesz-e pénzem cserélni a palackot,
ehetek még jövő nyáron barackot?
Ki hajtja ki a tehenet legelni,
és ki álljon a sarokra strichelni?

Polgár vagyok, hogyha nincs négy kerekem,
és kevesebb a szobám, mint gyerekem?
Átfessem a nemzeti színt narancsra,
vagy várjak még az isteni parancsra?
Hazafi vagyok-é, avagy renegát,
meghurkoljam kötéllel a gerendát?
Magyar vagyok, ha a nadrágom balos,
vagy már piros vérrel élni is bajos?
Kreálnak-e ellenemre menetet,
vagy rám adják az utolsó kenetet?

Lesz-e munkahely újabb egymillió,
vagy elsöpör mindent a ribillió?
Ki szaggatja emelvényen a száját,
ki mocskolta külföldön a hazáját?
Bálteremben ki járjon pávatáncot,
ki tépje le a testéről a láncot?
Félelmemben magam alá eresszek,
mert hátamra eresztik a keresztet?
Vehetek-e még e földön levegőt,
vagy fejemre húzzák majd a lepedőt?

Mérges disztichonok

Vinné innen az ördög a gépet már a pokolba!
Várom a választ immár órák óta bomolva,
csak sok bamba, süket, kósza elektron üget.
Hogyha a háló ennyire lassú máma se' volna,
nem lennék vele akkor tán majd durva, mogorva.
Böngészési szünet: durván lassul a net.

Pitypangos réten

Faluvégi réten
pitypang pelyhe száll.
Egy felhő a szélben
lassan összeáll.

Habár heverészve
az eget lesem,
földi tünemények
vonzzák a szemem.

Faluvégi réten
patak folyik át,
oda viszik éppen
mosni a ruhát.

Falubéli lányok,
és a szerelem:
akire én várok,
közöttük lelem.

Faluvégi réten
pitypang pelyhe száll.
A szívem helyében
fénylő napsugár.

A táncos

(újra írva )

Húsz éves volt, a lelkét kitáncolta.
Egy estén néha két kilót is fogyott.
Mikor felállt, a prímás neki húzta:
mindig kicsapta a pontos zárlatot.

Nem is volt párja, aki jobban járta,
vagy akár versenybe szállhatott vele.
Ha lába mozdult, már minden száj tátva:
volt a tánc, és ő volt a tánc istene.

A lány, akit fölkért, akárki lánya,
akár előre is boldog lehetett:
a páros táncban majd nem akad lába;
a legény mindig biztosan vezetett.

Ha a förgetegben mások kidőltek,
párja mindig legutolsónak maradt,
a zene gyorsult, a lélek kicsordult:
szinte már szálltak a mennyezet alatt.

Amikor véget ért a táncos este,
és elhúzták a Rákóczi Indulót,
kapta kabátját, búcsút integetve,
szépen és csendesen hazaballagott.

Habzó felhőt

Dúlnak zordon, téli szelek
odakint, a havat hordják.
Teli szájjal üvöltenek,
mint megveszett farkas hordák.

Az ajtókulcs ritmusra leng,
mint a ruha a kötélen.
Ez merev most, fagyos hideg,
amabból volt kettő. Régen.

Dermedt, sötét a szoba is,
elfogyott már törött széke.
Ez az egész élet hamis.
Talán sosem volt értéke:

Szabadságot ígért, tavaszt,
az égbolton habzó felhőt,
forrást, melyet tél sem fagyaszt,
a szerelmet, melyen felnőtt.

Négy kopár fal, ágy, meg láda.
Megdolgozott nagyon érte.
Messze futott, aki látta.
Itt maradni sose kérte.

Ritmust leng az ajtó kulcsa,
mint a ruha a kötélen.
A kályhán meg, milyen furcsa!
Macskát látott egész télen.

Jöjj, szerelem!

Jöjj, szerelem! Nem tehetem, hogy nélküled éljek,
s rozsdavörös hajnalokon majd egyedül féljek.
Jöjj, szerelem! Légy Te velem, s bár fogynak a fények,
messzire űzd rémeimet, mert dadog a lélek!
Jöjj, szerelem, s elviselem, hogy mérged az élet
élvezetét dúlja, de csak zengjen a víg ének!

R.I.P. multiply.com

Volt egy közösségi oldal,a multiply.com, ahol jó társaság jött létre. Verseimet eredetileg erre a közösségi oldalra tettem föl először, ennek a közösségnek magyar tagjai voltak, akik először olvasták és véleményezték írásaimat. Az oldal most bezárt, de ottani látogatóim - akiknek hozzászólásait jó részt ebbe a blogba is átmentettem - hozzászólásai nélkül alighanem régen felhagytam volna az írással. Itt is köszönöm nekik érdeklődésüket.

Gagliarda

Soha nem lesz már félelem
ebben a szívben.
Soha nem szól már énekem
keserű rímben.
Föltámadt életem,
mert itt vagy énvelem,
soha el nem hagysz engemet,
szerelmesem.

Ami múlt, régen véget ért,
homályba vesszen!
A jövőbeni évekért
küzdjünk meg ketten!
Életem élvezem,
mert itt vagy énvelem
velem van már a szép remény,
szerelmesem.

Vérrögök

A vérrögök a szívben
mind betokosodott időcsomók,
vagy törések egy sínen;
csonttá összeszáradt pecsétnyomók.

A vonatok már mind elrobogtak,
és a múlt, mint a korom
rakódott le mind a pitvarokban,
amelyekben álmodom.

Miért szól folyton a sikoly?
Minden lélek sebes valahol,
és a nedvedző, nyílt sipoly
a szívüreg mélyéig hatol.

Minden csomó kibontható,
ha másként nem, hát kardél vágja el,
kérdésekre a ronda tó,
az aszfaltláp asszonya sem felel.

Az út a röghöz is a szívből vezet,
de más fel nem oldhatja azt, csak az ölelés;
hogyha nincsen, aki nyújtana kezet,
az ítéletre kerül a hetedik pecsét.

Láz

Rózsák nyíltak ki sápadt arcomon,
szinte már zokogtam a láztól.
Elkeseredtem meddő harcomon:
úgysem lesz, aki majd meggyászol.

Priznicbe tekerték bele testem,
úgy izzott az, akár a parázs.
El is ájultam azon az esten.
fejemben zúgott ezer darázs.

Egy kérdés zakatolt benne folyton:
miért születtem, ha meghalok?
Zokogásom bár párnámba fojtom,
mégsem jönnek értem angyalok.
Vártam, életem semmibe folyjon,
ahogyan időm elandalog.

Fűzfasípot fújva

Fűzfasípot fújva élném életem,
ha egyszer patakparton élnék.
Messzire kerülne minden félelem,
mert többé semmitől se' félnék:

Fűzfasípom minden áldott éjjelen
elűzne tőlünk minden árnyat.
Nem lehetne nálunk túl nagy kényelem,
de síp szava hozná a vágyat.

Fűzfavessző felénk sehol sem terem.
Ahhoz pataknál kéne élni.
Így azután dalaim csak verselem,
hogy sose kelljen éjjel félni.

Tavaszi névsorolvasás

Hej Ilona, Ilona!
Elnyílt már az ibolya.
Rigófüttytől hangos kint
a parkban a fakorona.

Haj, Katalin, Katalin!
Nyílik már a kankalin.
Szívünk szerelembe szédül
a tavasz illatain.

Ágnes, Lujza, Ildikó!
Fütyül a fán a rigó.
Barackvirágos tavaszban
azt dalolja: élni jó.

Irén, Írisz és Sudár!
Itt az első fecskepár.
Sziromhulló május után
nemsokára itt a nyár.

Nyúlvadászat

Egy zsák esett le a porba,
utána egy géppisztoly.
Aztán leugrott Szerjozsa,
rögtön ránk kiáltott: "Sztoj!"

- Jeszty u tyebjá kicsi vodka?
- Nyet - hangzott a felelet.
- Mü búgyem vadászni nyúlra.
Igyí szo mnoj, gyerekek!

Hetvenötöt írtunk akkor,
vagy ötvenöt volt talán?
Távolban morgott egy traktor:
szép tavaszi délután.

- Ja pasol - mondta Szerjozsa,
s betárazta fegyverét.
Sárgán izzott a Napocska,
ragyogó kék volt az ég.

Csak álltunk, bámultunk maflán:
két magyar újonc gyerek.
A lőtéren, túl a tanyán
ropogtak a fegyverek.

Tehervonatok

Tehervonatok a pályán.
(Már régen nincsenek.)
Magukkal vitték vagonszám
az összes kincsemet.

Emlékszem gyermekkoromra,
- ott húztak el az ablakunk alatt -,
a mozdonyfüstre és koromra.
Az emlékekből csak ennyi maradt.

Várakozó tehervagonok
- mellettük a "szebb jövő" robogott -,
a bocipullmannban utazók
többé nem vártak másik holnapot.

Az utolsó előadás

Egy szakadt papírhold,
a fejünk fölött lafog.
Idétlen, sárga folt,
körötte műcsillagok.

A függöny fölment már
a gárda már készen áll.
Minden szem reánk vár,
a magnó már muzsikál.

Lehárt énekelünk,
meg Gershwin melódiát.
Új számunk nincs nekünk,
utána Isten hozzád!

Nem is jött néző már,
és nem szól a tapsvihar.
Ez a pár jómadár
a deszkán mit is akar?

Ez lesz az utolsó,
ez a végső állomás:
a függöny legördül,
nem lesz több előadás.

Egy szakadt papírhold,
a fejünk fölött lafog.
Idétlen, sárga folt,
körötte műcsillagok.

A függöny fölment már
a gárda készen áll,
és hogyha legördül,
ránk majd a feledés vár.

Az évek száma

Az évek száma nem csekély,
a becsvágy már nem hajt,
és úgysem jön estre kéj,
hát kerülöd a bajt.

Nem sikerült úgy életed,
mint eltervezted azt,
meddőnek érzed, s képtelen
vagy meríteni vigaszt.

Nem segíthet gyermeked
- jó, ha ő megél -
a szíved sosem nevet,
s közelít a tél.

Hát élvezd csak az életet,
már ameddig tart,
szaporítsd az éveket,
és kerüld a bajt!

És ha egyszer véget ér,
a tiéd lesz az érem,
de a kérdés is elér:
és minek is éltem?

Meteoreső

Földdöngető, égi szikladarabok.
Mesékben már soká meg nem maradok:
a dajkamesék egyike sem örök.
Már a szívbe tartanak a vérrögök.

Égről lerohanó meteoritok.
A világzengésbe beleordítok:
"Ha létezel, miért tetted ezt velem?
Pusztasággá vált már egész életem."

Égről leszaladó hullócsillagok.
Nyár-éji lázak, csókok és pofonok.
Szikrazáport szórnak ránk az ördögök.
Csak a szívbe tartó vérrög az örök.

Március 15-ére

Melegen süt most odakint a ragyogó napfény.
Kisöpör majd innen a nép minden hazug önkényt.
Tereken és az utakon,  kint a fény már árad,
menekül majd mind a lator, ha a nép feltámad.

Olvad a jég odakint, már vége a télnek.
Ellenforradalomról szól mégis az ének.
Letöri a jegeket a napfény a szívről.
Menekül még mind a lator erről a színről.

Sohasem volt tél, amire tavasz ne jönne,
felszárad még minden nyomorultnak könnye.
Hogyha a nép megmozdul, nem állhat ellen
az erőszak, az önkény: el kell, hogy vesszen!

Március 15.

Megint talpra kéne állni,
szabadságunk megpróbálni.
lerázni sok sápadt arcot,
és nem adni föl a harcot.

Nem azért küzdöttünk érte,
hogy zsarnok üljön a népre.
Éltünk ilyen negyven évet,
nem találtunk benne szépet.

Ismét fúnak hideg szelek,
szabadságunk most didereg:
márciusi fagyban, hóban
alkotmányunk már csak szólam.

Álnok, mint ki teremtette:
olyan színű, mint a lelke.
Nem ad néked szabadságot,
a keresztet bárhogy hányod.

Visszatér a jobbágyvilág,
földünkön majd nem nő virág.
Hiába nem vagyunk rabok,
ha nem lehetünk szabadok.

Szabad élet, szabad madár,
a kalitkaajtó bezár.
Szükségünk lesz kalapácsra,
erős kézre, meg kovácsra.

Le kell törni minden láncot,
hogy járhassunk magyar táncot.
Ne parancsolhasson nekünk
néhány senkiházi ebünk.

Ott van helyük asztal alatt,
egyék ami tőlünk maradt,
és ha nem tetszik, majd végre
elmehetnek a fenébe!

Egy az akol

Birka béget. Puszta térben
jár a lába, egyre körbe.
Pásztorsípra füvet tépdes.
Rég nem nézett már tükörbe.

Egyre beljebb, jobbra lépdel:
közel van már az akol.
Hogyha balra menne, rétre,
előbb-utóbb meglakol.

Nyájban ballag, fej leszegve.
A gyapjú mind hófehér.
A fekete kirekesztve.
Az akolba be nem fér.

A kerítéspalánk magas,
birka rajta át nem lát,
odakint sok ordas farkas
keres birka-vacsorát.

Legalábbis erről szól az
akolban a birkanép,
amikor a baríkáknak
mesélgetnek rémmesét.

"Soha ne menj balra, rétre
- ezt mondja a Nagy Juhász -,
hogyha vágysz a hosszú létre!"
Birkapapa magyaráz.

"Egy a nyájunk, egy az akol.
Minket egy kolomp vezet.
Minden birka együtt dalol.
Menetünk Birkamenet."

"Néha nagy ollóval jönnek,
a gyapjunkat megnyesik,
de nem kellenek a könnyek:
megyünk birka-mennyekig."

Origami

Papírlapból madár készül,
róka, meg virág.
Az ég papundeklin kékül:
festett a világ.

A négyzetet félbe hajtom
sarkán keresztül,
majd még egyszer, hogy a lapon
átlós kereszt ül.

Az oldalát behorpasztva
csúcsra, alulra
fül lesz abból, vagy szarvacska?
Most még ki tudja?

Lehajtok egy papírlábat:
Így már megjárja.
Papírszív az izzó vágyat
félve csodálja:

Hajtogatott kartonszívbe
nem jut érzelem.
Szürkésfehér papírívbe
tűnik életem.

Kartonszívem mozdulatlan.
Nem szól dobogás,
tűz sem gerjed, gondolatban
sincsen lobogás:

Sohase gyújts lángot vágynak
kartonszívemen!
Rózsám, rókám visszavárnak
sima íveken.

Monokróm

Színtelen szerzet ez.
Bár színt is szeretne,
csak szürke szerzetes
egy színre szerelve.

Alapja nyolc bites:
szikár szürkék árnya.
Bár szürkében HiRes,
szivárványra vágyna.

Bővítés kellene:
tizenhat bit kettőn
lehetne szelleme.
Múlott a Teremtőn.

Véget ér a bús magány

Tűz éget, mégis reszketek,
akár egy lázas kisgyerek.
Rózsa virul ki arcomon,
amikor elmémen átoson:
holnap ilyenkor, délután
vendéget fogadhat kis szobám.

Minden bútorom tudja már,
a kép a falon is arra vár,
hogy rá is esik majd végre fény,
mert visszatér a jó remény,
a színes jövőn majd elmereng,
ahogy a hajnal feldereng.

Ablakot nyitok most, jó dolog,
hogy a hidegbe bámulok;
lehűti forró homlokom,
ahogyan arról ábrándozom:
holnap ilyenkor, délután
véget ér talán a bús magány.

Múlt idő

Egyfolytában úgy érzem, hogy múlt idő vagyok,
és jövőmet tervezgetni nincsen semmi ok.
Másképpen szól az ajkakról ma már mind a dal;
hogyha énekelek, egyre többeket zavar.

Idejét múlt nézeteimnek rabja vagyok,
az igazság, hogy változni már nem akarok.
Mást jelent számomra jó pár bevált fogalom,
átértelmezésüket nehezen fogadom.

Úgy hiszem, például, élni munkából lehet,
de hitemre rácáfolnak a "nagy" emberek.
Azt gondolom, kimondott szó mindig kötelez,
és nem az vagyok, aki más rovásán szerez.

Azt is vélem, hogy tenni kell mindenkiért,
s nem jó, hogyha látszólag mindenki egyetért.
Kisemmizte ezt a népet már sok hatalom,
bármit hazudik egy Vezér, szívem nem adom.

Papírfolyók

Szőnyegre dobott papírszalagok,
krepp papírból kanyargón kivágva,
fölöttük bürük, hidak, árnyalakok,
megannyi sétára invitálva
minden embert, aki csak arra jár,
és olyan parányivá megy össze,
hogy meghallhassa: párja kiabál
a papír házból: hát enni jössz-e?

Szőnyegre dobott papírszalagok,
mindkét partjuk végig bolyhos mező;
amíg a mesékben bent maradok,
virágos rét, vagy tehénlegelő,
burgonyaföld, amelyet megművel
aprócska traktorunk és az eke.
Parkett-tengeren túl vadon figyel:
felfedezni útnak indulok-e.

Szőnyegre dobott papírszalagok;
leszakadt a girland fejünk felől.
Meséinkben meg nem maradhatok,
a meseváros végül mind ledől,
de fölépül minden csoda újra,
lesz még a szőnyeg ismét tarka rét,
ha unokám unszol, hozzám bújva:
Papa!Mondj nekem csak még egy mesét!

Az ifjak a halálról írnak

Ifjak. Folyton a halálról írnak.
Az öreg szerelemről regél.
Mert emberek. Magukkal nem bírnak
(főleg, hogyha közelít a tél).

Szerencsétlen ifjú, kinek szívét
vágy emészti lelkét dúlva föl,
fájdalmából, vérrel írja rímét:
fedné már el őt az anyaföld!

De az öreg - bár nem bölcsebb ő sem -,
arról dalol - nem is túl bután -,
mi jó lenne vágyódni az őszben
egy szépséges leányarc után.

Néha persze teljesülnek vágyak:
ifjú hal meg a szerelemért,
átizzanak nyekergő, vén ágyak,
ha pár lázas este belefért.

Verseimben a halálról írok.
Talán jelzi: ifjú vagyok még,
mert amíg az izzó vággyal bírok,
inkább itt a Földön ragyognék.

Még egy létrafok

Ez lett számomra lényeg: verset írni.
Anyámról, vagy másról. Egyre szebbeket,
amíg el nem jön majd, aki eltemet,
hisz' másként nem lehet e létet bírni.

Nem érdekel, hogy megismerjék nevem,
vagy ismeretlenül halok, mint éltem,
ha verset írok, szóról-szóra, szépen,
én úgy gondolom, csak dolgomat teszem.

Nem rágom körmömet az izgalomtól,
lesz-e majd, aki felismer az utcán,
nem szólok érces hangon mikrofonból,
nem osztok észt a stúdiókból hét szám,
de ha kész a versem, az új soroktól
világom léphet egy fokot a létrán.

Egy este veled

Egy este kellett volna csak veled.
Én nem kívántam mást soha,
csak elmondhassam azt neked,
agyam miért ily ostoba,
de jobb lett így talán a sorsom,
hogy nem kötöttem tiédhez azt,
csak képzeletben érzem folyton,
hogy' hullott volna a malaszt.

Most ismét este van, mint akkor,
én ugyanúgy távol vagyok,
és egyre távolít már a kor,
és nincsenek az égben angyalok,
hogy hozzák-vigyék, bogozzák a szálat,
amely két embert összeköt,
és amelynek végét nem találtam Nálad.
De a vágy maradt örök.

Csak az az este kellett volna véled.
Ha akkor ott maradtam volna,
és nem szólít el mellőled a képzelet,
talán-talán ma másként szólna
a rím és ritmus néhány verssoron,
amelyeket most meg sem írnék,
hiszen nap mint nap beoson
agyamba már a kínzó kétség.

Most ismét itt az esti óra,
és a gép előtt ülök,
hiába várok már a szóra,
a csönd marad örök;
csak ritmusok és rímek zakatolnak
- no meg a gép zúg szüntelen -,
és ahogyan a sorok gyarapodnak,
egyre fogy velük az életem.

Nem vagyok hajlandó

Nem vagyok én hajlandó verseket írni virágról.
Nem vagyok hajlandó hattyúkat etetni a tóban,
nem tudok színben gazdag rímeket írni a Holdról,
s nem tudok álmodozón danolászva merengeni: jól van.

Bennem minden vers csakis arról szól, ami fájhat,
s hogyha a rímekben feketére festem a tájat,
nem csoda az, hiszen úgy ül már szívemre a bánat,
mint akiben már rég elmúltak az emberi vágyak.

Nem túl szimpatikus ez a nézet, jól tudom én azt.
Sokkal jobb is lenne talán, ha a versben az élet
dallama zengene tollam alól, és ritmusa táncot
lejtene tiszta papíron; hisz nem túl jó így, de kibírom.

S én soha nem voltam rég sem derüs emberi fajta,
hát ne csodáld, hogy verseimet nem öröm tüze hajtja,
és noha eddig az életben sose nyúztak a gondok,
mégsem mondhatod éppen rám, hogy "az élete boldog".

Tűzifa kis tételben

Járda szélén szégyen-fára várva
az arc merev, mint tavalyi lárva.
Többe van a fa kiszállítása,
mint amennyi az öt mázsa ára.

Ez lesz most a hűségemnek bére,
hogy rászánta magát e kevésre,
csak minekünk idefuvarozza
ezt a keveset mára kihozza.

Harminc éve dolgozom meg érte,
s erre telik a munkámnak bére.
Hogyha még megy kicsit föl az ára,
ősszel már nem telik tűzifára.

Jövőtlenül

A nappalnak vége, eljött az alkony.
Kis szobám szürke, sötét.
A füzetet még a kis fénybe tartom,
hogy lássam "o"-im körét.

Pár perc, és lámpát kell ismét gyújtsak,
legyen, mi világot ád.
Eszembe ötlik jelen, és múlt, s csak
rovom versem sorát.

Nincsen már semmi, ami megtart.
Elvágva minden kötél.
Becsvágy vagy kéjvágy többé már nem hajt,
közelít lassan a tél.

Homály a nappal, sötét az est
Folyton felhős az ég.
Bár zsibbad az agy és fárad a test,
de köt a kötelesség.

Eldobható

Mind eldobhatók vagyunk.
Becserélhető csavar.
Bár egyedi az agyunk,
jó, ha ez nem is zavar.

Állj változásra készen,
nem fontos, amit csinálsz,
hiszen egy alkatrészen
nem alapulhat a ház.

Eldobható az ember
nincsen ebben meglepő,
tompul, akár a fegyver,
öregszik, mint szerető;
aztán annyira sem kell,
mint légmellbe levegő.

Hazatérés

A bor pohárba töltve már,
a gyertya csak gyufára vár.
Gyümölcskosár az asztalon,
ma este telve nem hagyom.

Érett füge, datolya,
alma, körte, mind csoda,
csengő szőlő és dió,
szemnek, orrnak, enni jó.

A kandallóban tűz ropog,
jöttére szívem feldobog:
Ajtó nyílik, kulcs zörög,
már várnak ránk az örömök.

A sült is tálalásra kész,
még hideg a kesztyűben a kéz,
de oly sok éve várom ám,
hogy hazajössz végre, jó apám.

Gyüttment

Gyüttment vagyok,
szemem színe kékes.
Magas homlok,
haj ezüsttel fényes.

Nem vagyok én
"echte" magyar fajta,
de már jó rég'
dolgozgatok rajta.

Inkább legyen
a jövőm pár menő,
mint gyermekem
jövője elmenő.

Akárhányszor
megtagadtam múltam,
mindannyiszor
a pokolra hulltam.

Ha tipornak
"nemzetesek" sárba,
én maradok
magamnak pógára.

Gyüttment vagyok,
sehol nincsen helyem.
Megtagadtok,
de nem ezt érdemlem.

Hiszen magyar
szív dobog mellemben,
ha pár agyar
ki nem kezdi lelkem.

Gyüttment vagyok.
Mindig is az vótam.
Most maradok,
kiterítve hótan.

A pusztulatban

A gyártelepről száll a por.
A munka népe mily komor!
A gyárkapuk bezárva már,
a csarnokokba macska jár,
bár egér meg patkány rég elmaradt,
hisz' morzsa sincs a padok alatt.

A munkacsarnok oly sötét,
csak szél fújja szerteszét
a pár papírt, amit itt hagyott
a társaság, amely futott
más országokba nagyobb profitért.
Itt semmit nem kapsz már semmiért.

Az ablakon huzat fütyül,
a vastraverzre bagoly ül,
estére kelve ott huhog.
A tetőlyukon csillagok
fénye dereng át a csarnokokon,
amikor a sötét beoson.

Nem jó ez így, tudjuk mi mind.
A tőke vigyora ránk kacsint,
mindegy, magyar, külföldi az,
néked egyik sem nyújt vigaszt.
Nem lesz itt élet többé már soha,
menekülj innen, te ostoba!