Hiába álmodna májust a szívem,
amikor az égből jég zuhog.
Hiába idézne napfényt rímem,
amikor sötét ködben vagyok.
Ezernyi dal éri fülemet folyton,
benne mégis csak a csönd sípol,
fantáziám már inkább elfojtom,
hiszen nem várnak már sehol.
Én vagyok, csak én az, aki téved.
A dér, a zúzmara csak bennem él,
jégvirágos ablakon át réved
múltba a szívem, és nem remél.
Én tudom csak, miért az önkínzó ének,
miért hoz fagyot rám újra a tél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.