Látod, kedves, sosem mondtam néked,
milyen jó, hogy vagy te énnekem.
Így, hogy életed nem velem éled,
gyászos minden napom, éjjelem.
Látod, kedves, másképpen képzeltem
fiatalon ezt az életet;
álmaimból régen felébredtem,
s csak fúvom a gyászos éneket.
Ej, de miért is bánkódom folyton?
Van házam és sok szép gyermekem,
vágyaimat mégis versbe fojtom:
hát semmi sem lesz elég nekem?
Látod, kedves, szebb lehetett volna
talán mindkettőnknek ez a lét,
hogyha beállunk a szürke sorba,
és nem várjuk a tündérmesét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.