Nagy László
Egyedül halsz majd meg, mint mocsárban állat.
Senki nem lesz, aki vonítson utánad.
Némán süllyedsz végleg el a nyúló sárban
- Ó, jaj, mit csináltam, jaj, mit is csináltam! -,
ezt hajtja agyad, mint imamalmot egyre,
- soha többé nem jutok föl magas hegyre -,
vagy vándorláskor egy rossz kőre lépve
zuhansz el, és löknek ki az út szélére;
lábad törik reccsenve, és te nyihogva
terülsz ki ott bénán, az úton, a porba.
Felfeslik, szétszakad majd lábadnak bőre,
és nem lesz senki sem, aki fejbe lőne.
Elvonul az élet, akárcsak egy álom,
és mint érett gyümölcs, csüngsz majd fönn egy ágon,
maroknyi rézpénzed csöndülve szétgurul,
az ég sem dördül meg, még csak be sem borul.
Meg nem békülsz soha semmi litánián;
elmédre vet árnyat szúrós, tüskés lián,
kapaszkodik beléd, szívja életnedved,
amíg nem jön, aki föld alá temethet.
Rád zárul az ajtó, fénytelen az éjjel,
démonokkal támad, nem a szenvedéllyel;
csak a vér sípol majd két süket füledben:
ó, jaj, mivé lettem, miért is születtem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.