Fát ültetni jó dolog.

Én most arra gondolok,
hogy pár csemetét veszek.
Bár lehet, hogy csak szeszek
zavarták meg a fejem.
Nem találom a helyem
sehol sem a Nap alatt.
Hitemből már nem maradt
mostanra már semmi se,
s nem segít sem szentmise,
sem erős önáltatás.
Nem jön a feloldozás.

Mert bűnös az életem
(nem bűntelen senki sem),
az áldozat én vagyok,
mert a szívem nem ragyog,
mint ahogyan kellene.
A lemondás szelleme
lengi át az életem.
Mert nincs benne szerelem.

Talán, ha fát ültetek,
azzal gazdagabb leszek.
Ha tavaszra kifagyott,
is megtudom, ki vagyok,
és, hogy mivé is leszek.
Nem tartanak meg szeszek,
sem pedig a verssorok,
szélfútta papír lomok.

Más úton nincsen döglégy?

Halál előtt miért nincs élet?
Miért élek a föld alatt,
ahol levegő sem maradt,
s megfulladok, attól félek?

Nyertem volna életet,
hogyha akkor nem félek,
hogy majd másképpen élek,
és azt mondom, ég veled?

Hogyha más úton megyek,
talán élhettem volna,
a vers is másként szólna,
s nem szállnának meg döglegyek?

Vakhitet feladni

Szavát sem hiszem el soha.
Éveken át benne éltem,
hogy visszajön, attól féltem.
Nem vagyok ilyen ostoba.

Pedig ilyen buták vagyunk.
Én is, te is, meg a többi:
egymást is meg tudnánk ölni,
észérvekre mit sem adunk.

Mindig vakhit vezet minket.
Csak csodákban reménykedünk,
majd csak jó lesz egyszer nekünk,
s más hordja a csalán inget.

Szavát sem hittem soha sem.
Még szeme sem áll jól, ha néz.
Ha nem rakunk rendet, hiszem,
tej sem folyik itt, nem csak méz.

Nem lesz egyszerű ez, hiszen
vakhitet feladni nehéz.

Két féltekém között

Hártyás szárnyú légy les
agyam két fele közt.
Zizegése fémes.
Fülembe költözött.

El most még fal zárja:
a csillámló a tudat,
hogy meg ne találja
agyamba az utat.

Tudat alatt zizeg,
bent bontogat engem,
belülről törni meg
fegyelmezett rendem.

Lábait dörzsöli
kiárasztva ködét,
hogy fényemet öli
a fertelmes sötét.

Vékonyodik falam,
csökken a védelem.
Sáncom szorgalmasan
versekkel bélelem.

Ha kitörne, végleg
borítana sötét,
potrohából méreg
fonná rám függönyét.

Nincs védelmem tőle,
csakis a tudatom.
Ha támadna őre,
ígérem, tudatom.

Harcomat folytatom:
építem a falat,
míg ép a tudatom,
azon át nem halad.

De tudom, ellene
nincsen más védelem,
erő, hogy kellene:
csakis a szerelem.

Agyagtábla-töredékek

Papírszemét szennyes szélben,
rajta írott jelsorok.
Számla? Nyilvántartás? Vétlen
számadás: ilyen vagyok?

Ékírásos eposz-részlet?
Száz szerelmi vallomás
eltépve, mielőtt kész lett?
Minek olvassa el más?

Halom szemét. Szerte fújta,
összekeverte a szél.
Aki agyagtáblát olvas,
létet érteni remél?

A völgybe

Meredekebbé vált a lejtő,
hosszabbak a fák árnyékai.
Mire az ember végül felnő,
ereje, hite lesz néhai.

Sarkát még megvetné, ne csússzon;
ágak, szívek után kap keze.
Régen túl van már minden csúcson,
s még előtte van a neheze.

Felüvöltene, értelme nincs,
aki értené, mind elmaradt.
Ami jön: semmi. A volt a kincs;
belátja, bár néha még tagad.

Itt már egyre sűrűbb a bozót,
a fák törzse sima és magas.
Nagy a csönd, a fény is távozó.
A hegy mögött most szól a kakas.

Karácsony

Karácsony van.
Állnak az uccán
sorban az emberek enni.
Százezer kíván
innen végleg máshova menni.

Enyhe az este.
Fényben csillan a templom tornya.
A jólét festve:
úgy teszünk, mintha szegénység nem is volna.

Nőtt a fogyasztás.
Többet költünk borra, dohányra, mint hogy kéne.
Háromszázezer ember asztmás.
Kétszer annyian vannak, mint tíz éve.

Épül a pálya.
Újabb fűtött gyep kerül új stadionba.
A kölcsön drága:
nő a tartozás, akár esőn a gomba.

Pár nap, és Újév.
 Azt hiszem, ez sem lesz új; csak a régi.
Magyarország mára gúnynév.
Lassan olyan ház ez, amely faluvégi.

Cseppkő

Öt milliméter,
egy milliárdnyi vízcsepp
minden száz évben.

Hegyeket nézegetve

Cseng a fülem, szédülök,
majd' a szék mellé ülök.
Elnézem a hegyeket,
kiabálom: vegyetek!

Nem kellettem senkinek,
szívem semmi veszi meg.
Kiürül bent mind a tér,
a világ már belefér.

Hegyre nem megyek soha,
nem vagyok való oda.
Álljon csak más csúcsokon!
Én bányákban bujdosom.

Ezer méter föld alatt
az én szívem lent maradt.
Jöhetnek nyarak, telek,
magamban énekelek.

Fejem forog, zúg agyam,
az élet tőlem messze van.
Amíg végül elmegyek,
elnéztem a hegyeket.

Molylepke decemberben

Most kék az égbolt.
Ragyogó sárgán izzik
a Nap korongja.

A fák ágai
görcsös, fekete ujjak.
Égbe markolnak.

A semmit fogják.
Ujjaik közt átcsorog
az égbolt vize.

A füvön szemét.
A papírfoszlányokat
a szél fújta rá.

A száraz avar,
szeméttel keveredett.
Megromlott turmix.

Lepkeszárny verdes
ablaküvegen belül.
Molylepke lehet.

Ablakot nyitok,
kirepül a hidegbe.
Holnapra megfagy.

Az ég fent még kék,
alja nyugaton szürkül.
Felhő közelít.

Téli hideg van,
bezárom ablakomat.
Most már didergek.

Takaréklángon

Takarékon égettem mindig életem;
hogy hamar ellobban, féltem?
Most csak gyér világot ad fényem,
s már nem melegít fel a télben.

Karácsony este

Agyam facsartam
Karácsony este,
hogy egy versbe
foglaljam magam.

Három gyertya
lobogva leste,
mint száll majd testbe
a gondolat.

A gyertyafüst
bár itt lebeg,
szellememet
egy dísz ezüst
villanása vitte el.
Hívórímemre
válaszrím már nem felel.

Valami démon

Valami démon rángat belsőmnél megfogva.
Érzem, olykor kifordulok,
nincs energiám finomságokra;
olyan vagyok, mint egy őstulok.

Néha reám mered a sötétből az éjjel:
zöldes gyíkszeme irizál,
nem űzöm el imával, vagy kéjjel;
és folyvást zajlik a fesztivál.

Valami láthatatlan erő folyton kerget
végig e ködös létemen.
Kiszív belőlem erőt és verset,
sehol nincs előle védelem.

Ráolvasással próbálom űzni a rémet,
legyen nappalom, éjjelem.
Néha melléfogok. Az ember téved.
És másnak mondja, hogy élj velem.

Embertelen romok között

Néha mintha romvárosban járnék,
vak, kiürült betonvázak között.
Szél sem mozdul. Nincs semmi, csak árnyék,
ami a házakba beköltözött.

Tűz a Nap, vagy fenn, a szürke égen
a fellegek mind mozdulatlanok,
és nem tudni, az esemény régen
volt, vagy tegnap. Egy biztos: meghalok.

Nem azonnal. Van még egy kis idő,
semmi másra, csak szenvedésre jó;
így, egyedül, semmire sincs erő,
és ma vagy holnap elered a hó.
De a nagy csend addig is leverő:
beburkol, mint egy hideg vizű tó.

A tél lehelete

Hideg télbe fordult az élet.
Maholnap már havazik.
Szőke hajam mára déré lett.
Reszkethetnénk tavaszig,
és ha jönne még a kikelet,
kibírható is lenne.
E hidegből, amely kivezet,
nincs út. Maradunk benne.

Mint jég, ha zeng, cseng a fül belül,
vagy maga a fagy zenél,
játszik a fejben kegyetlenül.

Az tavaszt nem is remél,
hisz elé csak jégmező terül,
amelyen süvölt a szél.

Karácsony előtt

Lámpafüzérek ragyognak végig a Duna parton,
csillogó karácsonyfává vált most Budapest.
A hideg sötétben arcomat a szélbe tartom.
Bármi mást tenne az ember, a végén rajta veszt.

Karácsony közeleg, amikor a Földre béke száll majd,
de vannak szívek, amelyekben gyűlik a sötét.
Bár a társ az, akit estére minden szív óhajt,
mégis akad, aki egyedül issza sörét,

lámpafüzér ide-, döglött pulyka oda,
és amíg az éjben a karácsonyi dallam szerte száll,
lesz, akinek ez az éj is csak kaloda,
mert megváltásra szíve már nem vár.

Edna St. Vincent Millay: Az első füge

(fordítás)

Gyertyám két végén égetem;
nem bírja végig majd az éjt;
De, óh, gyűlölőim, szerelmesem -
ragyogva szórja szét a fényt.

First Fig

My candle burns at both ends;
It will not last the night;
But ah, my foes, and oh, my friends--
It gives a lovely light.

Ellen Bryant Voigt: Lecke

(fordítás)

Amikor anyám,
aki kisgyereket tanított negyven éven át,
feltett egy kérdést,
már mindig tudta a választ.
A "szeretnél-e" azt jelentette,
hogy szeretnél. A "lennél-e szíves",
volt a másik, a "nem gondolod" pedig
úgy szólt, ahogyan a "nem gondolod,
hogy már hajat kellene vágatnod?"
kérdésben.

Úgyhogy, amikor abban a fehér szobában,
azon a szigorú ágyon azt mondta,
"szeretnéd-e látni?",
a kezei már a nyakánál jártak,
hogy kioldják a köpenyt,
le sem pillantva oda,
ahol a varratok nyüzsögtek melle helyén,
hanem egyenesen a szemembe nézve.

Azt tettem, amit mindig:
nem zokogtam fel - ő sosem zokogott -
hanem csak arcomat változtattam kedvesen falfehérré,
hogy bármit írhatott rá ismét,
amit csak szeretett volna.


Lesson by Ellen Bryant Voigt

Whenever my mother, who taught
small children forty years,
asked a question, she
already knew the answer.
"Would you like to" meant
you would. "Shall we" was
another, and "Don't you think."
As in "Don't you think
it's time you cut your hair."

So when, in the bare room,
in the strict bed, she said,
"You want to see?" her hands
were busy at her neckline,
untying the robe, not looking
down at it, stitches
bristling where the breast
had been, but straight at me.

I did what I always did:
not weep --she never wept--
and made my face a kindly
whitewashed wall, so she
could write, again, whatever
she wanted there.

Visszatérő pályán

Sípol a fül és zakatol az elme,
csak egy pont körül kering a gondolat;
elküldött magától életed szerelme,
többre becsült nálad másokat.

Rég volt. Talán ezer éve,
amikor leszakadt rád az ég,
azóta lelked, mint széthullott kéve,
minden szél téged fújna szerteszét,

s mert nincs  biztos pont a mindenségben,
csak amely körül folyton léted kering,
másodfokú pályán röpülsz; most éppen
elhagytad, de visszatérsz megint.

Sípol a fül; kívül, vagy belül
nagyobb a nyomás?
Pályádon űz, kerget a semmi.
Várod, érintő mentén mikor repül
lelked távol, majd más,
új, biztos pontok felé menni.

Hogy' éljek már emberül?

Hány olyan ember van a világon,
aki nem kell senkinek?
Értéktelen, selejt. Álom,
de eldobva: minek?

Mennyi érzés mehet kárba
egyetlen perc alatt?
Mennyi lélek lehet árva,
egyedül maradt?

Mennyi embert kínoz holtig
a társas magány,
nő fel benne százezer voltig
kegyetlen hiány,

Hányan mondják, nem kellesz már,
meguntalak rég;
engem már egy új élet vár,
neked meg itt a vég?

Mennyi szív és levegővétel
van, ami elnehezül?
Mennyi agy, amely semmit képzel:
hogy' éljek már emberül?

Mióta elmentél

Mióta elmentél, nincsen bennem élet.
Ha mi erőm volt is, mind a semmié lett.
Izzíthattak nyarak, fagylalhattak telek,
addig erős voltam, míg szerethettelek.

Mióta elmentél, hosszabbak a napok,
nehezebben telnek, mert üresebb vagyok,
de gyorsabb az élet: nem bírom követni,
hogy nem vagy velem, és nem tudlak szeretni.

Mióta elmentél, hidegebb a tél is,
süt még a Nap nyáron, hűvösebb van mégis,
felhő sincs az égen, de szürke a világ,
hogy este vagy nappal nem várhatok terád.

Van kanál?

Vajon van-e kanál?
Néha fölmerül a gondolat;
jön-e majd a halál,
és elviszi-e a gondokat?

Nem csak illúzió
az élet is, mint a szerelem:
nincs benne semmi jó?
Nyitott, vagy hályog van szememen?

Összeáll

Mint aki harcolt, ébredsz fáradtan,
de a jelen gyorsan összeáll.
"Mi vár rám, mi, amit feladtam,
mert nem jön vissza úgysem soha már?"

Talpaddal a padlón, hajnal hűvösében.
Eső veri kintről az ablakredőnyt.
Valamit elértél? Ez nem túl nagy érdem.
S miért szeded nehezen a levegőt?

Alszik még a család. Odakint egy motor
indul. Berreg. Kezdődik a nap.
Csak remél az ember, tervez. Milyen botor!
Napról-napra él, majd a fűbe harap.

Elmennek az évek. Ha tükörbe nézel,
más néz vissza rád. Hát ez vagyok én?
Egyre több epével, és kevesebb mézzel.
Döntöttél. Haraggal? Szívvel? Nehezen? Könnyedén?

Mint a mantrát

Mint a mantrát, mondom a verset,
ritmusosakat, rímeseket.
Vöröset iszom, nem kevertet,
és nem eszem mellé krémeseket.

Rím és ritmus veri el éhem:
kitakarítja a valót.
Versből tudom, nem vagyok vétlen,
s hiába nyelek le olykor karót.

Mint a mantrát, zsolozsmázom
szellemet űzni ritmusomat.
Ha süt a Nap, én versben ázom.
De én vagyok az is, aki elmosogat.

Tervezett bábok

1., Bámulnak bábok,
     oldalvást mászok
     tekintetük elől.

2. Csörrennek fémek,
    fényükben félek:
    élük majd leöl.

3. Ti narancs bábok,
    barnává váltok
    vörösbe keverve.

4., Semmit nem értek:
     minden az érdek.
     Ez Isten terve?

Süketszoba

A szoba, mint kórházakban, fehér.
Csak éjjel jön elő a borzalom.
A szomszéd ágyból - nem létezik -ledér
rémek löködnek végig álmodon.

A hajnal mindig messze, hogy a rémek
a falakba majd eltakarodnak.
Az itt lakók nem bátrak, nem szépek;
itt nyoma marad a rémálmoknak.

A torok még egyben, és a fűrész
sem lebeg fölötte még éjjel.
 A lakó bekattant őrült? Művész?
Leszámolt a szenvedéllyel, kéjjel?

Szibériai medve

A medve hazája Szibéria.
Nagy hideget kell ki9bírnia:
a tél ott hosszú, igen jeges,
a medve aludni vackot keres.

Hogyha már keveset havaz',
nemsokára itt a tavasz.
A medve akkor előbújik,
éhes. Mézről gondolkozik.

Jó lenne egy málnabokor,
de a medve olyankor inkább kotor:
túl hidegek még a reggelek,
maradnak enni a friss gyökerek.

A Zóna korcsmáiban

A Zónában állandóan esik.
A föld a vízzel sárrá egyesül.
Rég múlt az az idő, hogy némelyik
ember a napfényben pirosra sül.

Korcsmákban a légyzümmögés megáll,
hogyha belép a két ismert alak.
Ihat ott lókupec, zsivány, tanár,
retteg: meg ne kérdjék, hol láttalak?

Rejtett irodákban csinovnyikok
bélyegzőt csapkodnak szorgalmasan.
Asztalukon nyilvános a titok,
aki beletekint, mind arctalan.

A főokos előtt a rettegők
feszes vigyázzban rettegnek tovább.
Szemeik fölött mélyek a redők,
bár hiszik, a főnök az ostobább.

És odakint csak esik az eső,
mintha soha véget nem érne már.
Sok tehetetlen alkalomleső
egy el nem jövő alkalomra vár.

A Zónában mindig szürke a lét,
akkor is, hogyha vörös, ha narancs,
de míg a pultnál mérnek még ki lét,
végrehajtható minden parancs.

Ember-állat

A bőr alatti gépházba néztem,
oda, ahol a lélek lobog.
Még máig sem értem meg egészen,
mi is az, amit itt láthatok.

Életemet én majdnem úgy élem,
mint az öntudatlan állatok,
ha az erősebb erejét félem,
a gyengébbre meg rátámadok.

Az én célom: gyengének maradva
élni végig az életemet.
Hadd pattogjon másoknál a labda;
majd akad, aki megszeret,
és ha mégis én leszek a marha,
mást vádolhass, és ne engemet.

Iszony

Kis szobákban félhomály van.
Belülről árad a nyomor,
nem a külső lét komor:
nem úgy éltél, amint vártad.

Nem hiszünk már sok szabályban,
az áradás egyre sodor.
Elmerülsz? Nem marad fodor,
hogy mutatná: erre jártam.

Bűneinkért másban büntetnek minket,
hogyha léteznek, az istenek.
A lélek közben hiába didereg:
mi szőjük, más hordja a csalán inget,


A szobákban félhomály van.
Az iszony csorog a falakon,
s megváltoztatni nem tudom,
ha nem úgy élek, amint vártam.

A visszavert fény melege

A téli hidegben a visszavert fény is
tartalmaz meleget.
Ha elhagyott, hát jó, az a tény is
melegít, hogy most mást szeret.

A fájdalom múlik, az űr marad,
s bár széles a világ,
az űrt kitölti? Ítéld meg magad!
A hideg kirág.

A világ hatalmasaihoz

Ha csak a seggedet tartod a sátánnak,
sem marad a lelked tiszta.
Akik az alkura ráállnak,
nem kapnak semmit vissza.

Egy fenékkel két lovat
még soha sem ült meg ember.
Aki tanítana másokat,
az hazudozni magának sem mer.

Elérkezik majd az ítélet,
de lesz, aki meg se fizet.
A megalkuvóról az élet
se szedi le a keresztvizet.

De ha a seggedet tartod a sátánnak,
a szíved a mocsokba fúl.
A csábítások párállnak,
de a szégyen vár az utadon túl.

Plágium, parafrázis, idézés

Plagiare: gyermeket vagy rabszolgát rabolni

plagiarius: lélekrabló vagy lélekkufár.
Plágiumnak kell tekinteni minden olyan, más szerzőtől átvett tartalmat, amelynek forrását az átvevő nem jelzi egyértelműen. A szerzőt csak abban az esetben nem kell feltüntetni, ha az isemeretlen, de ekkor ennek a tényét kell jelölni.

Idézés:
Idézni azért szoktunk, hogy saját fejtegetésünket alátámasszuk vele, vagy, hogy értelmezzük - vagy cáfoljuk -  az idézett szöveget.

Az idézés lehet szó szerinti, ekkor az idézett szöveget idézőjelek közé kell tenni, és a pontos forrást (akár oldal számmal!) fel kell tüntetni.

Az idézés lehet tartalmi, más néven parafrázis (körülírás, hozzámondás).
A parafrázist általában jegyzetek, kivonatok készítése során használjuk.  Ilyenkor arra kell figyelni, hogy valóban tartalmi legyen az idézés, és részleteiben se forduljon elő szó szerinti ismétlés. Ez utóbbi esetben ugyanis idézőjel és forrásmegjelölés nélkül már plágiumot követünk el.

A parafrázis szűk értelemben az eredeti mű olyan átírása (például más műfajba) értelmezés céljából, amelynek során a mondatok szintjén érvényesül a gondolati párhuzam. Tág értelemben ugyan minden szabad átköltés és fordítás parafrázis (értelmezés), azonban nem parafrázis az eredeti gondolatok kifordítása, ellentétes értelemmel való felruházása. Az eredeti gondolatok cáfolatban való felhasználása során az idézés szabályait kell követni.

Átvételnek minősül a nyilvánosságra hozott szöveg olyan mértékű felhasználása saját műben, amely kb. a fél oldalt meghaladja. Ennek során az idézés szabályait kell alkalmazni: a korrekt idézéshez jegyzetben kell utalni az idézett műre és szerzőjére.

Az idézésnek ezek a szabályai évszázadok óta elfogadottak és állandók.

A semmi verse

A semmi szele süvít a sorokból ismét.
Sorra eltűnnek a fényes csillagok,
várni, hogy fölkap, megcsiszol, vagy elfúj innét,
mielőtt megtudhatnám, hogy ki vagyok.

Hajó az ágy. A tengeren lebeg.
A homokdűnék sora alatta végtelen;
hiába kérdem folyton létem, csak hebeg,
mint hebrefrén. Amit mond, képtelen.

Csak csurran-csöppen a gondolat;
folyton a semmit fejem.
Elhagyom mind az élet-gondokat,
mert nincs mire: kiürült fejem.

Pedig tudom, nem a lét a semmi.
Ez nem az a színtelen közeg,
ez másik szagtalan, oda menni
menekülés magadtól, nem ütközet.

Melyik az ok?

Talán az érzés, vagy az állapot:
évek múlnak, megvénülünk.
Elnyomjuk magunkban az állatot.
Már nincs olyan fontos ügyünk.

A két dolog összefügg talán.
A kor hoz el sivatagot,
a vénséget hozza a semmi rám?
Az csinál emberből romot?

Vizeletvers

Az egyet kéjforrás a vizelés marad
férfinak, nőnek hatvan után.
Igyál sokat, hogy jól érezd magad,
ne szomorkodj szárazon, bután!

Örülj a pisinek, mint egykor
a szerelemnek örültél nagyon,
hogyha végül elér az aggkor.
Hiába mondtad, majd nem hagyom!

Azon a télen

Azon a télen egy nővel éltem
a tó és a hegy lába között.
A jég pattogott a vízen télen,
hogy az enyhülés beköltözött.
A jégtáblák a parti köveken
egymásra torlódtak mind,
már nem volt lehengerlő szövegem,
mert volt, aki folyton leint.

Azon a télen hideg volt nagyon,
és későn jött a tavasz.
Sokat csúszkáltunk kint a fagyon,
bár korcsolyám nem volt klassz.
Azon a télen volt, vagy később,
hogy sokat késett a vonat,
de a hó nem akadályozta még őt,
hogy meghívjon másokat.

Vendégek jártak hozzánk a télen,
és még többen a tavaszon.
Harminc éve volt, nagyon régen.
Együtt futottunk a havon.
Hóembert emeltünk a kilátónál,
bohóc-mód imádtuk őt.
A vonat várt a fagyott váltónál,
amikor hazavittem a nőt.

Egybe csúsznak az idősíkok:
 az akkor és az előbb.
Szaporodnak a szürke csíkok
már ritkul a levegő.
De azon a télen még nem féltem,
hogy milyen lesz életem.
Boldog voltam? Akkor úgy véltem.
Soha nem feledhetem.

Csomók

Galamb gubbaszt a párkány sarkában.
Nem moccan. Talán beteg.
Hideg szél fúj télelő havában.
Én tudom, szerettelek.

Havat hord a szél, veri ablakom.
Szinte rezeg az üveg.
Elmém időz nem látott alakon.
Csak füstölnek a tüzek.

Zümmög a csend, pedig nem zúg darázs.
A fülben csak vér dobol.
Csomókba gyűlt a megrázkódtatás.
Fel nem oldja alkohol.

Időnként

Néha jó volna lefeküdni a járdán,
aztán történjen, aminek történni kell.
Nem verne a szív tovább ilyen árván.
Ami jön még, már nem érdekel.

Időnként jó volna aludni egy nagyot,
és talán föl sem ébredni majd többé,
nem nézni, mi az, amit itt hagyott
az ember, és hogy' válik az egész köddé.

Néha jó lenne hagyni az életet,
hadd folyjon a maga medrében tovább,
azt se mondhatni senkinek, ég veled.
Vajon nem az, aki folytatja, az ostobább?

A sivatag terjedése

Nem lehet leírni a sivatagot.
Hulláma van, mint a tengernek,
de nem érinti madárnak szárnya.
Hiába írod le a mondatot,
az még nem a sivatag maga.

Középpontja nincs, az te vagy, magad.
Bármerre indulsz, befelé haladsz,
előbb durva köveken, majd kavicson, homokon.
Növényzet nincs, vagy alig,
és nem él meg állat sem itt,
talán csak egy-két gyík és bogár.

Ott fehérlik rajta a só
- kiszáradt oázis helye ez? -
pár év és eltűnik, elfedi homok.
A dűnék folyton vándorolnak,
kétszer nem ugyanaz semmi sem.

Lábad alá nézz, mert ha egy kövön
bokád törik, meghalsz, mire bárki
rátalálna csontjaidra, már
fehérre koptak a napon és a homokviharban.
És folyton terjed. Most dél felé.

És ez nem a sivatag leírása mégsem.
Azt, magát nem lehet leírni,
és elmondani sem lehet,
csak átélni, benne eltévedéstől félni,
és érezni hajnalban a pusztító szelet.

Miért nem jó?

Egyre inkább fáraszt az élet,
s, hogy ne éljek, nem tehetem.
Soha nem volt, és attól félek,
nem is jön már a nagy szerelem.

Jól tudom, hogy van pár érdek,
amely ma még itt marasztal,
de lassan új útra térek:
vár a kiterítő asztal.

Miért nem jó nekem az élet,
nem tudom, bár fejem töröm.
Ami egyáltalán nem értek,
miért ilyen kevés az öröm.

Stációk

1. Kés

Fogazott élű kenyérvágó.
Pengéjére kék színű nyelet
préselt műanyagból a gyártó.
Elvágja a nyakat és a belet.

2. Macskadög

A kerti fán akasztott macska lóg.
Csomókban hull a szőr a földre.
A szőrős földön eldobált karók.
Véresek. A dög gerince törve.

3. Semmi

Az éjszakából fülbe bőg a semmi.
Színtelen, nem lélegezhető közeg.
Betép a fejbe, szívbe tanyát ott végleg verni.
A barázdák és erek már kövek. Közömbösek.

4. Ág

Az ág az ablakom előtt
oly száraz, és halott,
mint szarvasdög, amelyet lelőtt
az orvvadász, és ott hagyott.

Koldus-Karácsony

Télikabátban ringat az álom.
Fagy borzongat a bőröm alatt.
Csizmám fönt lóg a száraz faágon,
a régi jólétből ennyi maradt:

ég a tűz, és szárad a csizma.
Szikrát hány a pár fahasáb;
holnap még hidegebb lesz, mint ma.
A koldus hol tömje a hasát?

Télikabátban ringat az álom,
pillám lassan elnehezül.
A jólétet már hiába várom,
úgysem élhetek itt emberül.

Láp-sűrű köd

Piszkos szürke köd
lóg odakint, a fákon.
Megint csepereg.

Sárrá ázott rög
lett az egész világom.
A Lét didereg.

Mint egy bomló dög,
süllyedőn, kint, a lápon,
minden úgy lebeg.

Jövőt homály föd.
Az ösvényt már nem látom.
Én szerettelek.

Tar tengere

(Tar Béláé)

Tar tengere  támadt rám az este,

a szabadság, egy másik világ;

egy percre hittem, nincs minden elveszve,

nem csak síron nőhet még virág.

Éda képe nézett rám a falról:

kínlódó fa, vonagló rügyek.

Reflektor fény világított balról,

mozdultam, hogy árnyékban legyek.

A kép mögött hullámzott a tenger:

a végtelenre nyitott ablakot.

Pillanatra hittem, a sors nem ver,

nem átkoz, hogy most is itt vagyok,

élhetek még, akár, mint az ember,

aki tudja, lesznek holnapok.

A gyászidő után

Keménynek lenni, mint Nelli Némethnél a pusztán,
hogy a házban apja fekszik, nyújtva, asztalon.
A fájdalmat, ha akarnám, se tudnám
elűzni, de nem is akarhatom.

Letelt már a gyászidő is végül.
Kalapomat lecserélhetném.
Az ember bőre szinte belekékül,
hogyha, mint én, marad ilyen vén.

Nyakba hámot, jármot a vállra.
Ostor nincs, de húzd a szekeret!
Más lét többé úgysem fog már hadra,
mint amelyik végül eltemet.

Boldogtalanul

Mélységesen, gyötremesen,
barnán bús, boldogtalan.
"Így élem én az életem,
ami abból még hátra van?"

"Reggel, amikor fölkelek,
a szürke ég tekint le rám.
Vonulnak rajta a fellegek,
és folyton fekete a ruhám."

"Mindig szerdára virradunk,
és a vasárnap olyan messzire már!
Rég elenyészett dalunk,
és ránk csak a szürke semmi vár."

Mélységesen, gyötrelmesen,
barnán bús, boldogtalan.
Elrejtené, fertőző ne legyen,
de így éli meg, ami hátra van?

Íróasztalom

Talán az íróasztalomról kéne írnom,

amint a sok papírszemét rajta elhever.
Az őszi zápor néha már  ablakomra ver,
ha az írásnak adom boldogságom, kínom.

Mint vár, olyan az íróasztalom,
két bástya rajta cédékkel teli,
a ház előtti fán az ág veri,
ha fúj a szél, mellette ablakom.

Nehány dolog szanaszét az asztalon,
trehány vagyok, tudom, de így jó nekem,
míg a fontos dolgokat el nem verem,
a nagy kupit az asztalon meghagyom.

Egy óra rajta, egy félre tett regény,
egy kávés doboz, ez tollakkal teli.
lámpa, ernyős, olvasó: az éjjeli,
halom lemez, kockás kis füzet, szerény.

Egyik redőnye se zárható ma már.
Majd' szétesik oldalán a csapolás;
ütött-kopott ez, nem vadi új, csodás,
annak megfelel, aki ilyen szamár.

Előttem, bizony, már kiszolgálhatott
mást is, talán egy osztályteremben állt,
mögötte a tanár feleletre várt,
vagy rajta hivatalnok számolgatott.

És most szobámban tűri verseim,
amint tollal füzetbe körmölöm,
vagy gépbe kopogtatom. Nagy öröm,
hogy rajta vannak asszisztenseim:

a füzet, tollak, könyvek, nagy halom
cédé, billentyűzet, a monitor,
és, hogy ideülhetek bármikor,
ez nem hagy el, az íróasztalom.

Hatvan után

Fél deci kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
Hátha holnap is lesz,
s valami mást hoz.

Már fullad a hörgő
a bagófüsttől.
A szívhang is zörgő.
Az asszony nyüstöl.

Majdnem lefagy a fül
most a kalapban.
Kapaszkodtam, s végül
alul maradtam.

És most fél kommersz szesz
a vérnyomáshoz.
A holnap is ez lesz,
tudom, nem mást hoz.

Késő őszi estében

Fejem fölött a három szilva ág,
most oly levéltelen, kopár, halott.
Már egyre hosszabbak az éjszakák;
tegnap hajnal-tájt erősen fagyott.

A fák alatt a füvön már zörög a száradó avar;
szél fújja szét,
és reggelente homályos ködök fedik
a sápadt Napnak melegét.

A napkorong hevítene,
talán a lángsugár,
ha bent parázslana a szívben,
másik szívnek oldalán;
a nappal éjbe így nem omlana,
s ha lenne mit, s kinek, s elmondanám,
az esti szél se rám sikoltana.

Mezők fölött az este

Mezők fölött az este érkezik,
az idő majd éjbe fordul.
Az eget csillagok sem fényezik,
felhők komorlanak zordul.

A fűnek zöldje kékké változik,
a fák már feketén zúgnak.
Az ember itt nem első, második,
titka van minden útnak:

folytatásukat a kanyar mögött
elfedik fák és a bokrok.
Bármerre indulsz, talász majd ködöt,
nem látod, leszel-e boldog.

Koldus-erkölcs

Nem erkölcsös a koldus, mert a nyomor öl.
A koldusszívben nem virágzik szeretet.
A koldus-lét szorított ököl,
mérges kígyó. És kilopja szemedet.

A polgári erkölcs nem a nyomoré.
Milliárdot loptál? Azt meggyónhatod.
De ha nem szerzed meg, ami a gyomoré,
nem lesz többé semmi holnapod.

A nyomor nem erkölcsös. A polgár is gaz.
Kívül büdös az egyik, a másik meg belül.
Habár a szar ritkán robban, s ez nagyon igaz,
mégis lesz a koldus-erkölcs egyszer még felül.