Kis terpeszben áll a szoba közepén, jobb lába előrébb, a bal hátul, hintázik önfeledten. Néha artikulálatlan hangokat ad ki, ismerem őket: jól érzi magát. Bátyja a sámlin kuporog, mesét olvasgat. Most csend van a szobában, nem szól a Stones, Led Zepp, vagy Tull - ezekre a 40 éves kedvenceimre vagy két éve kapott csak rá, addig a Süsü, meg a Kék habos torta ment orrvérzésig, sokszor kétszer is naponta. Mostanában nem kell a zene, magát szórakoztatja - hogy mi zajlik fejében, számomra mindig felfoghatatlan marad.
Szürkül. Kint megeredt az eső, föltámadt a szél. Az egyik oldalon be kell csukni az ablakokat, nehogy megint úgy járjunk, mint három éve: mire odaértem volna a bukóhoz az étkezőben, a kereszt huzat úgy vágta föl, hogy visszaesve kiugrott a sínből, és az asztal sarkán tört darabokra a benne lévő üveg. Még a zsanérjairól is leszakadt, az ablakkeret repedését egy asztalos fogta össze facsavarokkal. Ő vitte el üvegeztetni, pénzt sem kért érte, csak az üvegeztetés árát.
Visszamegyek a szobámba. Kicsit nagyobb, mint az előző lakásban volt. Néha elkap a lelkiismeret-furdalás. Amikor ide költöztünk, úgy volt, hogy csak négyen leszünk, a középső fiú önállósodik, de kútba esett az albérlete, aztán itt is ragadt. Hárman alszanak abban a szobában, kissé használt reggelre a levegő, mint hetvenötben a szakasz körletben volt.
Megnézem, van-e valami olvasni való. A lap-alapító ugyan kímél, de azért húsz-huszonöt írás minden hónapban van, amiről dönteni kell, és közel a hó vége, el kell kezdenem a lapszám összerakását is. Pedig én csak írni szerettem volna. Meg azt, hogy legyen, aki olvassa.
Fél nyolc felé jár. Érdekes. Ő is huszonhárom éves, bátyja harminckettő. Máig korán fekszenek, sosem tiltakozott egyik sem. Kimegyek a fürdőbe, megeresztem a vizet. Látom, feleségem lecsavarta a kézi tust, a napokban már orrán-száján ömlött belőle a víz, gondoltam is rá, hogy hét végén veszek egy újat. Beszólok a szobába, ágyazzanak meg. Jön magától, nem kell noszogatni: elég volt számára a napból, bár úgyis csak éjfél körül alszik el. No igen. Ilyen idősen az egyetemen két végén égettem a gyertyát: heti három próba az együttesben, hét végén táncház végkimerülésig, meg is látszott rajtam. Ma meg... Harminchét év ülő munka.
Meg is látszik az is.
Magától vetkőzik, trikó van rajta, ezt megoldja: nem kell gombolni. Sosem tanulta meg a gombolást, se ki, se be. Széthúzza, aztán vagy a gomb, vagy a gomblyuk szakad. Kimegyek a fürdőszobából, részint valamiféle szemérmességből, aminek semmi értelme, részint meg, mert kicsi: ezeket a beton dobozokat nem két emberre tervezték. El nem tudom képzelni, hogyan vetkőztethetnénk itt egymást feleségemmel fürdéshez. Persze már igen régen nem tudom elképzelni, noha fantáziám az van.
Mire visszamegyek, a vízben ül. Folló - mondja, hideget eresztek hozzá. - Jó lesz? - kérdem fél perc múlva, hogy kezemmel elkevertem a vizet. - Jólesz - válaszolja. - Nem forró? - Nemfolló. - Néha teszek egy ellenpróbát is, és visszakérdezem még egyszer: Forró? - de sok értelme nincs. Az utcán is ritkán dönti el, merre akar menni. Tohuvabohu, többnyire kitapogathatatlan, mi a szándéka, mit szeretne. Attól tartok, mi - a világ - még kiismerhetetlenebbek vagyunk számára.
Visszatekintve alighanem nekem is volt (vagy van is?) némi autisztikus vonásom. Időnként kiismerhetetlen a világ; főként az nem ment soha sem a fejembe, hogyan lehet egy-egy kapcsolatot fölépíteni, aztán csak úgy hipp-hopp megszabadulni tőle, átnyergelni másik lóra, más nőhöz, más valláshoz, más eszméhez, erkölcshöz-erkölcstelenséghez csapódni-társulni, úgy váltogatni véleményünket dolgokról, érzelmeinket, mintha a szívünk belsejében (? agyunk azon részében, ahol ezek a dolgok zajlanak) egy időről - időre mocskossá váló gatyát váltogatnánk - még mocskosabb rongyokra.
Fogom a kislavórt, leöntöm vízzel, majd besamponozom a haját. Egész kis koruktól így csináltam, mindegyikük hozzászokott, hogy visszatartsa a levegőt, emlékszem, amikor két tenyérrel söpörték le arcukról a vizet, ne menjen orrukba-szájukba. Leöblítem - nem használom a kézitust, és most le is van csavarva, mert napok óta orrán-száján folyik belőle a víz, valahol kiszakadt a tömlő, ezek a vackok egyre gyorsabban használódnak el, vagy csak az idő zsugorodik, ahogy öregszem, de máskor is sokszor inkább ráöntöm a vizet. Fölnéz rám vigyorog. Jó a kedve. Szinte mindig. Még szándékosan is nehéz megríkatni. Nincsenek lelki bánatai. Vagy jól titkolja. Hét évesen írt egy levelet - "támogatott írással" írt, a kezét fogta a gyógypedagógus, de azt mondta, nem ő, a gyerek ír -, azt írta, azért nem beszélek, mert nem tudok jól. Akkoriban voltak rossz napjai. Kiskamaszként jött rá, hogy ő más, mint a többiek. Azóta kiegyensúlyozott. Itthon.
Másutt nem. Ahol nem szeretik, felesleges koloncnak tartják, ott ajtókat csapkod, ordít, sikoltozik. Ki nem? Én is ezt teszem évek óta, csak én írásban, ő meg nem tud egyedül írni. Talán el is felejtette a betűket. Mondják, az a képesség, amit nem használnak, elsorvad. Ha nincs kit szeretni, nem is fogunk tudni szeretni, akkor se, ha lenne.
Fölállítom a kádban. Gyönyörű alkatú, izmos, fiatal férfi. A lányok bolondulhatnának érte. Termetéért, ragyogó, csibészes mosolyáért, tökéletes fogaival - szerencsére azokat nem tőlem örökölte -, mintha atletizálna, noha futni sem tud rendesen. Kesze-kusza mozdulatokkal, komikus léptekkel fut pár lépést néha kéz a kézben velem, egy-egy villamoshoz, a HÉV-hez, de ritkán pár lépésnél többet. Mégis; milyen gyönyörű, atlétikus alkat!
Beszappanozom a hasát, hátát, lábait. Ki kell mosni a fenekét is - ugyan végre évek óta szobatiszta, de mosakodni nem tanult meg. Én tisztogatom nemi szervét is. Ha valaki húsz éve ezt mondja... De valakinek ezt is meg kell csinálnia, mert különben begyullad. Semmi libidója nincs. Nem úgy tűnik, mintha hiányoznának neki a lányok, emlékszem, én húsz évesen néha a buszon-villamoson is a kocsi végébe kellett álljak az ablak felé fordulva. Tartottam is tőle, mi lesz vele, ha jön a kamaszkor, de úgy jött és ment, hogy csak a testalkata változásán vettem észre. Én. Lehet, hogy figyelmetlen voltam. Alighanem. Zűrös nekem is ez az utolsó két évtized, az ő teljes élete. Kint is, bent is zűrös, ehhez persze az ő születése is hozzájárult, de nem csak az. Ez alatt futott minden ki a mai semmibe.
Még a fogmosás hátra van. Nemrég kapott egy elektromos fogkefét, és évek óta tanítgatjuk fogat mosni, de ha nem anyjától örökölte volna fogait, hanem tőlem, már katasztrófa lenne.
Bekapcsolva adom oda, húzogatja a fogain, alul is!, mondom neki, megfordítja, majd nyúl a vízért, amit a mosdóra tettem pohárban: jólesz.
Jó lesz, a fenét! Add csak ide! Nyisd ki! - engedelmesen tátja a száját. Alaposan megsikálom, ezzel a rezgő izével nekem is egyszerűbb, miért nem jutott eszébe egyikünknek sem már évekkel ezelőtt?
- Na, most kiöblítheted! - adom a kezébe a poharat. Lehetne tisztább is. Ki kéne dobni, venni egy másik fogmosó poharat, persze ecettel is ki lehetne szedni belőle a vízkövet, de ő megissza a fogmosó öblítőt. Nem volt képes megtanulni köpni. Emberre sem. De ami ennél fontosabb: mindent lenyelne, ami a szájába megy: öblítő szájvíz, csirke csont, halszálka, pálinka - és ami elöl marad pohárban, az innivaló…
Persze, most is megissza.
- Kijöhetsz.
Föláll a kádban, majd lehajol, hogy kihúzza a dugót. Ebben a lakótelepi panelben eredetileg a kád végén egy tekerhető gomb emelte ki, és húzta vissza a dugó korongját, amíg arra nem értem haza, hogy valamelyikük letörte a korongról lefelé nyúló szárat. Dugót meg nem kapok, csak az egész szerkezetet egyben, de meg kéne már oldani ezt is. Mint ahogy azt is, hogy időről-időre "leszakad" a kád. Két bakon áll, el szokott billenni az egyik. Elsőre vissza sem lehetett állítani, nem fért be alá, le kellett vágni a csavarjaiból fél-fél centit. Ennyit tévedett a burkoló a csempézéskor, amikor az előző tulajdonos felújíttatta a fürdőszobát. Mondjuk a kád elbillenő bakokra állítása is valami rettenetes szocialista találmány lehetett, amikor a nyolcvanas években megépült a lakótelep.
Megtörlöm. Tisztában vagyok vele, hogy mindez csak az én hibám, és előbb-utóbb tragédiához, vagy jó esetben csak szenvedés teli kínlódáshoz vezet az életében. Amíg képesek leszünk rá, ellátjuk, utána vagy testvérei egyike veszi magához, ezzel együtt olyan terhet is, amely őt teheti tönkre, vagy valami láger-szerű telepre kerül, és állatként, nyomorultan vegetál haláláig. Ettől a gyilkos magyar társadalomtól semmi jó nem származik neki. De ha nem is ez a posztkommunista csürhe lenne majd, amelyik az erkölcstelenséget diktálja, másutt sem jobb sokkal Főnéniknek kiszolgáltatottan.
Öltözünk. Nadrág kézbe, megfelelő irányba fordítva, majd a felső, ugyanúgy. Négy-öt éves, lassabban fejlődő gyerek öltözködési képessége. A gombokig még nem jutott el, nem is fog. A pizsama bebújós, nincsenek gombok. Készen vagyunk.
- Köszönöm - mondja, furcsán meghosszabbítva az első szótagot.
- Szívesen, nincs mit - válaszolom.
Még nincs nyolc óra. Bemegy a szobájukba, lefekszik. Huszonhárom éves. Majd még kijön tizenegy felé pisilni, meg megiszik egy pohár vizet, ha szólunk neki, de mindig szól valaki.
Aztán tizenegy és fél tizenkettő környékén valamikor elalszik majd.
