Mindig másról írni

Én sosem arról írok, amiről kéne,
bár körülöttem egyre nő a sötét;
és életem úgy hull szét, mint kéve,
amelynek elszakították összefogó övét.

Én mindig csak mellé lövök a versben,
bár a ganaj már lassan a szájamig ér.
Ennyi elég lesz, hogy bárki megvessen,
akinek több kell, mint egy fix havibér.

Én sose voltam vállalkozó szellem.
Ha vállalkoztam, mindig a kudarcba fúlt.
De talán seggbe sohasem dugtam a nyelvem,
akkor sem, ha a jövő a múltba hullt.

Én sose leszek már koszorús költő,
és boldog ember sem leszek már sohasem.
Nincsen orkán versemben süvöltő,
és nem vagyok az, aki pár sort odaken.

Hogy nem hagytam már a picsába régen mindent,
ez felróható lesz talán bűnömül,
de nekem is lenne jogom vádolni Istent,
mert úgy tűnik, a nyomorúságnak örül.

Tárgyias verseket kellene most már írnom:
az ország asztala itt van, ott meg a trón.
Vajon hány évig kell még kibírnom,
hogy úgy bánnak velem, mintha én lennék a drón?

De sohasem arról írok, amiről kéne,
bár úgyis kevesen olvasnak verseket.
Csak azt írom, hogy széthullunk, mint a kéve,
kicsiben, nagyban, ha nincsen aki szeret.