Az égen varjak ránganak,
tolluk, mint ólom, úgy potyog.
A fákon izzik az aranyeső,
és az égen valami rettentő
epe-lilás szín háborog.
Egy nagy hídon állok, magam;
a túlsó vége még messze van,
s a láng már bennem nem lobog:
süvöltenek jeges szelek,
talán az egész való beteg,
vagy csak az elmém háborog.
Egy sikoltás, akár a szél,
hosszan, hangosan fülembe száll,
de lehet, hogy csak cseng fülem.
A távolban ünnepel a tömeg,
a vesztét. Ezt is ki érti meg?
Csak a sikoltó anyag van velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.