Belém ette magát a múlt,
és darabokat harap le rólam
a rohanó idő.
Ami volt, mind mély kútba hullt,
és semmi jót nem várhatok
ami azok szemetén kinő.
Minden hit, szerelem, jövő kép
mára már csak őrült módon
sajgó hiány.
Hogyan is hihetnék bármit még:
minden, ami jön, romlott,
amit a gyomor csak kihány?
Az Eszmélet két sora lázad,
az dobol fejemben
folyton.
De kint sincs, és bent sincs magyarázat.
Bizonytalanságomat
magamba fojtom.
Engem már elhagytak a mindenek,
puszta, hamuvá égett sík,
amerre járok.
Mint üres héj, élek, szenvedek,
az élet elmaradt rég.
Előttem csak árok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.