Kihajózás

Minél tovább vagyunk egyedül,
annál nagyobbra nő bennünk a halál.
Olyan ez, mint hajóval távolodni a parttól
szürkületben a ködbe vesző tenger felé.
Egyre halkul a zsivaj, lárma,
amit a nyüzsgő kikötőből még
felénk sodor a szél,
de már foszlik minden,
érthetetlenné válnak a szándékok, törekvések,
értelmét veszíti a nyüzsgés maga,
csak a hullámok csobogása hallik egyre hangosabban,
és az lassan már saját gondolatainkat is elfedi.

Már abban is kételkedünk,
megfordítható lenne-e még a hajó,
hogy az orra part felé mutasson,
de nem is törekszünk rá.
Valami mély fájdalom jár át bennünket,
mert tudjuk, elhagytuk a földet,
és egyre mélyebbre hatolunk a magány óceánjába,
amíg hajónk az eseményhorizonton
apró ponttá nem zsugorodik,
majd szerte nem foszlik velünk együtt
véglegesen.