Rémek éje

Világos éjjel: fönn a Hold az égen,
az Állatöv ma mégis oly sötétben izzik,
mint az elhamvadó parázs szikrái
fekete bársony leplen
ha lyukakat égetnek.

Látszik az árnyék: az árnyak járnak a kertben.
Világos éjben felizzik most a Kos,
Bika és a Mérleg. Végleg elveszítettelek
téged. A csendben
valahol békák brekegnek.

Ökrök

Ökrökről ma már nem lehet semmit sem írni,
hiszen talán már nincsenek is ökrök többé.
Hogy ekét húztak, abban érdekes nem volt semmi,
alakjuk mára lassan szétoszlott köddé.

Nincs ma már paraszt sem, aki ökrökkel szántat;
nem elég hatékony ma ez a termelési mód.
Az az ökör talán, aki a haladás ellen lázad,
megtagadva magától, de főleg mástól a földi jót.

Ökrökről ma már nem lehet írni semmit.
Ez a kiherélt, lassú eszű, de erős igavonó barom
a múlté. De esze, ereje képes emberben megjelenni:
találkozom ember-ökörrel akkor is, ha nem akarom.

Én nyomorultként

Én, nyomorultként keveset voltam boldog.
Ezek oly dolgok, amelyek efemernek bizonyultak.
Hadd kiáltsam szét tüdőmet is szakítva,
még alig szerettem.

Ajkaidról szállt ide lágy varázslat,
nem nekem szól már, az enyém se néked.
Könnyű intéssel ujjaid messze tőled
küldtek el engem.

Most vörös bor áll a pohárban előttem.
Rózsacsokor csak fejemben a mennybolt.
Állatövnek csillagai az égen
zúgva pörögnek.

Sötét a Zodiákus jegye énfölöttem.
Kő alól rám gyík villás nyelve szisszen,
de túljutok még a pokoli tűzvarázson,
a mélybe' derengőn.

Lelkemen szökken patás ördögöknek képe.
Agyagba engem mélyen beletapostak
fűre, bogárra rothadást, halált árasztva,
de én leszek újra.

Hová ragad el a szél?

I.

Meredek sziklafalon szökellek,
mint hegyi kecske,
úttalan úton járva,
halálos biztonsággal ugrálva kőről-kőre,
patával tapogatva
a számomra egyetlenné vált,
lehetséges utat.
Vonz a magasság,
és félem a mélységet,
ha lezuhannék,
hogy halálomat leljem
az alanti kemény köveken.
Izgalomtól pezseg vérem,
minden ízemben érzem,
élek,
mindegy,
mi lesz a vége az útnak.

II.

Sűrű, sötét erdőben járok
bolyongva-tévelyegve.
Kénköves miazmát lélegez testem,
koporsóban,
elföldelve fekszem,
mint élő halottak valami filmben,
tántorgok céltalan.
A magassági mámor elmúlt,
messze van,
a sötétség mélyül, és végtelen.
Nem lesz feltámadás.
A sötétben csak égő vörös
lávaszem derengése mutat utat;
egyre mélyebbre vezet.
Tövis szaggatja, farkas mardossa
szívemet, amelynek páncélja régen elkopott,
nem védi már szeretet
semmi.
Mégis tovább,
talán az örök halálba
kell folyton csak menni.

III.

Hegyi patakhoz hasalok,
mint szarvas, hogyha szomjas.
Futhat délre, vagy északra akár
csillámló köveken szökellve,
mit sem számít. Szomjamat,
amely szükségletem jelzi,
bár oltja a víz,
de nem található meg benne
a másik,
ugyanilyen kínzó szükségletre gyógyír;
szomjazom rá,
mint szarvas,
amelyet famardosó farkasok űznek
tüskebokrokon keresztül,
a hegyi patak vízére.

IV.

Homokos-köves,
puszta tájon járok,
amely régen elmúlt kataklizmák nyomát viseli.
Út nincsen rajta, kitaposott,
élő lélekre nem találok,
az ég acélszürke,
hallgatag és isteni.
Milyen csapás tarolta le e tájat,
miféle pusztító, emberi átok, isteni ige?
Miért, hogy üressége a szívben így fájhat,
és vajon valaha még feltelhet-e?
Lépteimre a levegőbe szürke por repül,
hátam mögött lábnyomomba ül.

Süketek és vakok

Össze-vissza csak írogatok,
ha pendül a ritmus a szóban.
A múlt században bentragadok.
Ott születtem, jól van.

Én folyton csak írogatok,
mintha kényszeres lennék,
máskülönben süketek, vakok,
ahogyan telnek az esték.

Ha időm van, írogatok.
Nincsen semmi célja,
de vannak okok, és okozatok.
Rozsdás szívem acélja.

Az író? Vagy a rendező?

A rendezés dilettáns, ócska,
mégis darab ez a javából.
Itt szereplő rendezőt vádol,
s recseg-ropog a színpadocska.

Fölmegy a függöny, évek mocska
még nincs rajta, csak később fázol,
és van, hogy mégis elvarázsol
a szerelem, vagy a borocska.

Nem követhető a történet,
ir- és szürreális a csavar,
amely gyakran bele is kavar:
egy óriást hoz, vagy törpéket.

Néző nélkül, nincs semmi kétség,
minek rendezni úgy, hogy értsék?

Elcsitul

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a lélegzés alapállapotban
nyugszik el végül, soha sem rohan már
szívbe a méreg.

Évek eltelnek, mire véget ér majd,
és a rejtelmek sora ködbe vész el,
újra alhatsz, már sose hánykolódva,
semmire várva.

Szilánkra tört

Szilánkokká, mint a tükröt,
gyepált össze-vissza,
innen-onnan fragmenteket
tükrözök csak a képből vissza,
bár talán már narratíva
nem is létezik teljes, semmi.
Átmeneti kor. A díva
nyer. Másnak csak ködben menni
adatik meg. Kóvályogni,
tévelyegve.
Nem ismerni már az utat.
Hiszen nincsen tábla erre,
olyan, amely irányt mutat.

Nem forognak birodalmak.
Fejem fölött egész század
rohan múltba. Irodalmak
vesztik el a fényes mázat,
egy maradna csak, az ember.
De ki is az? Én se, ő se,
változás támad, mint tenger,
beleveszik minden őse.

Szeles éjszakákon

Kint a sötétben a szélkerekek még őrlik a semmit.
Fellegeket kerget most fenn az égen a szél.
Koppan a mennyezeten; padlóra esett valami odafönt.
Csönd a szoba. Csak a fülben sípol a vér.

Lámpa dereng még szemben a házban itt-ott.
Messze az alkony, a hajnal már közelít.
Megszámlálta a csipketerítőn mind a rojtot.
Megmoccan a kép, amit elméje a falra vetít.

Még szuszogás se hallik az ágyban, senki
nincs a szobában régen rajta kívül.
Így van ez éjjel immár kettő évtized óta.
A csendes ürességre csak a hajnal meddő fénye derül.

Terméskő lábazat

Elnézem a terméskő lábazatot:
vértes harcosok vívják párbajukat rajta.
Vértjeik páncéldarabjain megcsillan a fény.
Csapásuk megrepeszti az acélt, eltöri
a csontot.

Csontjaikon alapozódik a ház;
mélyen visszagyökerezett a földbe,
pincéje üregeiben a történelem kóborol.
A vértek csatlakozását a fugák rajzolják ki
a lábazaton.

Feledni, vagy megőrizni?

Folyton a halállal viaskodik a kis szobában,
ha lekapcsolta a villanyt, csendesen;
nem hisz már többé holnapban, sem mában:
régen szólították úgy, hogy kedvesem.

Régi ösvényeket jár újra a bozótosokban,
az elágazásokat latolgatja;
vajon minden alkalommal helyesen választottam?
Úgysem lett volna semmi foganatja.

Az órák lassan telnek, éjfél, hogy álomba zuhan,
hogy álmában viaskodhasson tovább.
A hajnali vekker csörgése az ébresztő zuhany.
Feledni, vagy megőrizni ostobább?

Novemberi vitorlás

Hullámok hátán fehér vitorla
feszül a szélben. Szinte száll.
Arcodat elém véletlen sodorta?
Jaj, miért múlt el már az a nyár?

Hidegen fröccsen cseppje a tónak.
Lassan beáll rajta majd a jég,
partra kell húzni, mert befagy a csónak.
Indulni kell, pedig maradnék még.

Maradni. Minek? Semmi nem tart itt.
Semmi sincs, amit itt hagyok.
Szürke ködöt majd csak a jég tarkít.
Egyre nő a hideg. Itt megfagyok.

Ne kapcsold le!

Ez a "lekapcsolom az arcodba" unalmas.
Előbb-utóbb talán feledhető.
Én tudom, hogy a nevem csak hallgass,
de nem vár ma még rám a temető.

Tudom, hogy régen voltál már belém szerelmes,
de néha-nap figyelhetnél reám,
fejem fölé sötétet ne terelgess
míg itt ülök és kortyolom teám!

Huszonöt éven át

Huszonöt éven át
rendszeresen jártam el
házatok mellett,
titkon abban reménykedve,
hogy egyszer csak
szembe jössz velem.

Soha többé nem láttalak,
amióta átadtam neked
azt a nagy orgona csokrot,
amelyet pár órával korábban
lopkodtam össze a hegyen
katona ruhában
fenyítést kockáztatva érte.

Megköszönted, és egy másik
katonához fordultál
folytatni a félbemaradt beszélgetést.
Akkor már tudtam,
soha többé nem kapok
másik levelet tőled.

Huszonöt éven át
rendszeresen jártam el
házatok mellett,
ha kellett, ha nem.
Ma már csak nagyon ritkán
megyek arrafelé.

Csak szemét

Darab szar.
Értéktelen szemét, az utca rongya.
Nincs tovább a lét, leáldozott,
ha senki sem szeret;
az ember folyton a magáét mondja,
jeges telet hozott,
bár nem vetett szelet.

Semmiség.
Pár év, egy évtized úgy elrepül,
akár az élet csöndesen,
csak a sípolás dühöng a fejben.
A Nap már egykettőre alkonyra ül.
Még úgy vergődöl tévesen,
akár a légy tehénszaron a tejben.

Csak szemét.
Értéktelen, hiszen még trágya sem lehet,
csak, ha szétszórják majd hamvait a szélben.
Talán ígért,
de nem tavszt hozott, hanem telet,
és a lélek jéggé dermed a folytonos télben.

Depressziós,
hiszen nem hegyre már, de völgybe tart az élet
és csúcs, magas, nincsen mögötte sem.
Nem kell a jós,
mert látja már az alját, attól félek,
izzó vörösben rátekint abból a szem.

November végén

Így, november végén
a fák kopáran állnak.

Semmi nem maradt a
tavaszi világból.

A kert végén lebegnek
holmi ködfoszlányok.

Kutyaugatás tör
csak szilánkra csendet.

Hajnal dere olykor
megmarad az ágon.

Reggel, este sötét
van november végén.

Magában beszél

Folyton magamban beszélek, mint a vén,
idióta barmok, akiknek meggyen-
gült az önkontrolljuk; pedig ők egyen-
lőnek képzelik magukat más, sovén,
fiatalabb barmokkal, noha már
tudják jól, nem lesznek velük soha. Kár.

Csakis annyi a különbség közöttem,
hogy az én motyogásom hallhatatlan,
olvasható, bár nem lesz halhatatlan,
ettől egy cseppet sem tarthatok, hiszem.

A sehonnanból, a semmiből jöttem,
semmi nem volt cél, amit megfogadtam;
már benne vagyok, nem vár rám a katlan,
Csak a rotyogás marad itt mögöttem.

De addig még beszélek magamban,
noha régen a múltba ragadtam.

A hó elfedi majd

Ritmus és a rímek elfeledve,
nincs jelen, bizony, a lüktetés.
De napra-nap sok új szöveg születne,
s szeretne válni verssé nem kevés.

Az eszközök ma már a múltba mentek.
Megszemélyesítés? Szinekdoché?
Nem alkotói ezek talán a versnek?
A költő kérdi: hát az mi az izé?

A vers lehet ma már akár halandzsa,
hálón sokszorozott szabad szöveg.
Úszhat rajta, vízben kis halacska,
verhet fejedbe olykor vasszöget:

Oké, ez vers. De hol van benne mondat?
Ki mit csinál vagy mond? Nem érthető.
Kancsal rím vesz le válladról gondot,
Nincs alap. Hogyan épül rá tető?

A ritmus egészen el van feledve,
s mily németes, megerőszakolt ez a szó!
De mindegy. Belefér ez is a keretbe,
hiszen úgyis eltemeti majd a hó.

Csak sikoltozom

Én csak sikoltozom,
s ti azt hiszitek, röhögök.
Ülök egy falovon,
de benne ülnek a görögök.
Szárnya nincsen,
hangosan csattog a pata;
ez nem a Kincsem,
pokolba visz, nem haza.

Kétrét görnyedek,
azt hiszitek, bukfencet hányok.
Kíntól könnyezek,
mert tengeri cetlányok
helyett engem talál el
minden szakállas szigony.
Jó, ha a seb áttelel.
Ha felenged, az maga iszony.

Mozdulatodban az esték

Mozdulatodban az esték
fénye remeg, de a festék
elfeketült a szádon.
Már csak az álmot várom.

Ajkad, a lágy varázslat
már nem igézi a vágyat.
Csókolt szenvedéllyel,
most hidegebb az éjjel.

Két kezed volt az érték,
mások is többen kérték.
Kevés maradt már hátra,
nem borít hajad sátra.

Hó hull kint a télben,
magam is lejtőre tértem.
Csúszom is le a hegyről.
Nem dalolok az egyről.

Henry öltözik

Barna zakóhoz kék színű inget!
Ennek nincsen is ízlése semmi!
Hogy engedi utcára kimenni
így felesége, annak sincs szeme?
Hogy enné meg a fekete fene,
aki ilyen módon aláz minket,
mint itt ez a senkiházi Henry!
Nem lehetne valamit már tenni?

Szólhatna neki végre valaki,
hogy öltözzön fel normálisabban,
hogy senkinek szemét ne szúrja ki!
És mintha mindent egy second handban
túrkált volna kilóra magának.
Hogy néz ki!? Elmehetne tanárnak!

Csak mondja

Csak mondja a magáét, be nem áll a
szája, noha soha senki nem hallgat
rá, ő pedig nem egy nyomulós alkat,
és tőle le nem esik senki álla.

Nem volt gyapja, nem lett övé a tál a
lencsével, még eleget hallhat
miatta az életében. De hajlat
nem lesz derekában, s nem roskad válla,

és mondja a magáét, így bünteti
valamiért talán folyton az Isten,
hiszen úgy tűnik, semmi esze sincsen;
társaságba sem jár: akár egy jeti.
Leépítette magát minden szinten:
lassan már nincs benne semmi emberi.

Van értéke?

Mint Collins* egere, tekergek a falak között.
A sajt még átkozott messze van,
ha el nem hagytam. Bennem összeütközött
a múlt, jövő, topológia, vegytan,
és mindaz, ami valaha volt, és még lehet.
A semmi kavarog tudatomban,
a káosz, az Ősköd maga.
Ha végem lenne ezen nyomban,
annak sem lenne vonzata.

Mint labirintusban az egér,
és nincsen arany fonál.
Pedig az élet ennyit megér.
Ha nincs kinek telefonálj,
minek nálad folyton az apparát?
Mit ér így a lét? Van két karát?

*Bill Collins

Az én nevem nem Henry

Hogy engem Henrynek? Még mit nem képzel
el magáról ez az eszement barom?
Csak mondja! Mindkét szemét kikaparom,
aztán vakon tapogatózhat kézzel.
Ne mondd, hogy még te is Henrynek nézel,
csak, mert folyton össze-vissza dadogom,
amit más simán mesél! Az udvaron
nem volt kavics, még nem pótoltam pénzzel,
talán már lehetne arra is gondom,
de a pénz az ma mind hamis, én mondom,
azzal nem lehet a folyón átmenni.

Már megint összekevertetek minket!
Én nem veszek fel másra szabott inget.
Hányszor mondjam? Az én nevem nem Henry!

Gazember

Ez egy gazember, én csak annyit mondok,
nem több, nem egyéb, és nem is kevesebb;
ha vele kapcsolatba lépsz, telve seb-
bel szabadulsz, és maradnak a gondok.

Ha szabadulsz. Most még nem olyan undok,
színlelni megtanult, szemből édesebb
tud lenni, mint a méz, rettenetesebb,
hogy áskálódik, akár egy vakondok.

Ha rám hallgatnál, szakítanál vele
rögtön; én már örülök, hogy itt hagyott;
fakanállal verném fejébe bele,
hogy én nem vagyok az az elmerogyott,
mint akinek lefestett engem neked.
Kerek-perec mondanám: húzd a beled!

Nincs megoldás

Folyton csak hebeg, dadog, és
akármit kérdezel, nincsen rá válasz.
Fejed töröd rajta? Magadnak ártasz;
jobb, ha néha pár dolgot csak elnagyol
az ember és képlékenyen vagy ol-
dott állapotban hagyja. Úgysem támasz.
Nincs megoldás, sem egy, sem több, hogy válassz,
ahogy volt, most is ugyanolyan távol:

meg nem oldható, akárhogy igyekszel,
nincsen varázslat vagy egy csodás vegyszer,
hogy bekend vele, vagy rálöttyintsd a létre,
és nincs, ami támogatna. Magad vagy,
semmi kétséget nem támaszt, nem hagy
történeted. Megérthetnéd már végre.

Életfogytiglan

Huszonkét év asszony nélkül, akár, ha
életfogytos lenne az ember, nem mer
már gondolni sem a szabadulásra,
azon jár esze, Isten bottal nem ver,
ellenben folyton megver minden mással,
akkor beugrik, miért is rá terhel
mindent egy nem létező alakra,
amikor mindent csak magának termelt?

Vajon mások ugyanígy vannak vele,
hogy az embernek kilóg már a bele,
de csak elszáll az élet boldogtalan,
és bármennyit kapálózol ellene,
csak egyre mélyebbre süllyedsz el bele,
és a szabadulás még messzire van?

Ködös a környék,

és a ködben csak kóvályog a fej,
mintha ülne egy körhintán szegény,
és csak forgás van, nincs semmi remény,
hogy kitisztul holnapra, de hej,
így is élsz! Bár lassan, akár a tej,
megcsomósodol, s ha nem ér a fény,
elalszol végleg. Tetszik vagy nem, tény
marad, bár nem tudod, jövőd mit rejt.

Úgy zökög, és kattog csak folytonost,
s jobbra-balra dülöngél veled;
játszhatnád még tovább a nagyokost,
de megérkezett utolsó teled.
Készítheted előre a torost,
mindegy, fejed a falba hogy vered.

Sátídrof

Fellobban majd a tűz,
és összeáll a test.
Megnyugszanak majd a kedélyek.
Felhízom a kórházban,
visszateszik mind belém ott
az összes daganatomat.

Elteszik a szikét
a fertőtlenítés után,
hordágyon betolnak a
mentőautóba.
Utcára dobnak belőle,
ott heverek a járdán,
míg elteszi telefonját
egy megrémült özvegyasszony.

Részeg! - szól rám egy úr,
gondosan visszalép rajtam,
fölállok támolyogva,
és elmegyek a munkahelyemre.
Telnek- múlnak az évek,
egyre fogynak a versek,
elfogy minden lapszám
a Hetedikből is.

Összeülünk megvitatni,
kellene egy jó online lap
amatőr írók számára.
Lassan elkap a depresszió,
egyre mélyebbé válik,
mert trauma ér utána.

El sem hiszem,
hogy megtörtént.
Sokáig várok még rá,
közben beüt a válság,
el kell adni a lakást,
hogy lerobbantba költözhessünk.

Nem lesz pénzünk a felújításra,
és tönkre megy végleg a házasságom.
Olcsóbb lesz az élet,
megszületik a legkisebb gyerek,
eltemetjük anyámat,
aki egyre jobban lesz majd
a műtétje előtt.

Jönnek a nagyobbak sorban,
és egyre csak összemennek.
Eltűnik mind a szürke
világos szőke hajamból,
visszaköltözünk aztán
egy évtizedre a Balatonhoz.

Rendszerváltás közeleg:
az összes antikommunista
belép az MSZMP-be,
a legantikommunistább
KISZ titkár hazajön
Soros ösztöndíjáról.

Én geológusként dolgozom,
elfelejtek mindent,
amit a programokról tudtam.
Megismerem feleségem,
miután megnősülök.
Lediplomázom,
táncolni járok,
leszerelek a katonaságtól
az egyetem előtt.

Megszerzem az érettségit,
elvégzem a középiskolát,
csalódom fél tucat lányban.
Az általános iskola elején
Lágymányosra költözünk.

Megszületek végül,
anyámék épp költöznek
nagy hassal át Budapesten.
Most éppen nem lőnek.
Bejöttek az oroszok,
davaj gitáros, usankás alak
felügyeli, amíg
a kismama a fal mellé
leguggol pisilni.

Posztószív

Egy posztó szív, egy szakadozott levél,
amelyeket Berryman Tynerrel
együtt idézett a HÉV-en ülve fel,
egy pillanatra megint arról mesél,
hogy bármilyen közel is lehet a tél,
az ember akárhány évet áttelel,
szívébe néha újra tavaszt lehel,
akár egy faágon rezgő falavél.

A nyár persze régen elmúlt azóta,
egészen más hangnemben szól a nóta,
nem futnak vágyakozó arpeggiók.

Többnyire kiüresedett a lélek,
Ilyenkor mindig olyasmitől félek,
nem vagyok, csak egy poros, üres fiók.

A sarkán megégett

Egy kép. A kék ruhádat hordod rajta.
A póz, amelyben állsz, nem túl kihívó,
kicsit kacér, bár nem vagy olyan fajta.
Mögötted árnyék, zöld, tavasz, már nincs hó,
a háttér egy csűr, vagy talán egy pajta,
szandál van kezedben, és látni való,
meztelen a talpad, fű nő alatta.

Színes, és ez is jól sikerült fotó,
a percet a fényképész jól elkapta:
visszafordulsz, és a lencsébe nézel;
akkor a lét még lábad előtt térdel,
kerek és pattog, akár egy strandlabda.

A kép egyik sarkán kicsit megégett,
még nem tudod, ki nem felejt el téged.

Mindet hívjátok hozzám!

Mind hívjátok ide, akit szerettem
valaha, még ha ő nem is szeretett!
Álljanak csak mind őrségben felettem,
játsszák el ezt az utolsó szerepet!

Ebben az őrszolgálati keretben
lehet, van olyan, aki már temetett,
látott ilyet; a szeme meg se rebben.
Jöjjön el, ha nincs is benne szeretet!

Senki se hozza el haragját hozzám!
Nem akarok érezni gyűlöletet.
Aki jelen lesz, mind úgy figyeljen rám,
vigye el magával tekintetemet!
Álljátok körül halálos ágyam
ti mind, akikre életemben vártam!

Kard? Eke? Kályhacső?

Tulajdonképpen mindent megírtak már,
egy dolgot nem is egyszer, hanem százszor.
ez a tudat a versírásban gátol,
így egy újabb verssel erőlködni kár.

Csakhogy versek nélkül fülig ér a sár.
Ha az ember izzik, akár a hámor,
belül erjed mint hordóban a jó bor,
előbb-utóbb a megcsapolásra vár.

És soha sem tudhatjuk már előre,
hogy egy vaskohó mit olvaszt magában,
részegítő bor erjed ki, vagy lőre,
ecet folyik a csapolás havában;
az olvadt ércből majd pendül nemes kard,
eke, vagy kályhacső lesz? Megtudjuk majd.

Nem ismétlődnek a mesék

A nyáron találkoztam végül vele,
szakított rám időt, összejött neki,
mesélhetnék is róla akár, de ki
lenne, az, aki elhinné ezt nekem?

Szinte kábulatban pörgött már fejem
hetek óta, az ember nem hiheti,
hogy még akadhat, aki megszereti,
és hogy még egy pár jó hónapja legyen.

Nos lett végül, de erről ennyi elég,
nem ismétlődnek meg sosem a mesék,
amikor egyszer már befejeződtek.
Amikor már régen véget ért a nyár,
múltát fájlalni fölösleges, és kár,
hiszen jövődnek az istenek lőttek.

Nem kell írni

A verset nem kell megírni,
szennyezni vele az étert,
ha anélkül lehet bírni,
és elűzni minden kételyt.

Nem kell megírni a verset,
ha odakint napfény ragyog.
Egy szonáta, vagy egy tercett
is lefesti: boldog vagyok.

De ha forr a világ belül,
és csak kóvályog a lélek,
mert mindenre árnyék vetül,
csak a vers fény, attól félek.

Ha esik, vagy Nap süt éppen,
nem kell hogy azt te mondjad el,
de míg ember él e létben,
új verseknek születni kell.

Appendix

Zsákutca. Szennye gyűlik itt a létnek,
lerakódik, mint maró vörösiszap,
feltelvén lelkeket sebezni kicsap,
míg odafönt a csillagok zenélnek.

Egyikre jön a másik, újabb réteg,
nyomást növel és présel, sorsot kiszab,
és nincs erő, amely alóla kikap,
a fénybe elragad elérni Téged.

Csak egy izzón fájó gyulladás a lét.
A lázat benne nem csitítja semmi,
vonyítva, kúszva kell pokolra menni,
ha meg nem élheted az ígért mesét.

A féregnyúlvány régen feltelt félig.
Feladod? Kitartón taposol végig?

Lenni kellene

Acél traverzek,
szétszakadó időszövedék,
komputerizált menedék.
Semmibe vivő versek,
bár az életből nem elég:
lenni kellene még.

Vonat dübörög,
remeg a lét is fejünk felett.
Úgy élünk, akár remeték.
Semmi sem örök,
a holnapnak ma vége lehet.
Lenni kellene még.

Létezünk?

Létezünk? Egyre mormolom magamban,
nem létezel: csak semmi várt az úton
csomóba sűrűsödve; meddig húzom
magam után?, hiszen szinte belaktam
már, hittem is, hogy az a fény. Tagadtam
amíg csak lehet, hogy egyazon húron
nem pendülhetek veled. Én jól tudom,
hosszú az út, amíg eljön a hatvan.

Nem létezem. Fény teszi a létezőt,
s csak sötéten látva járom én utam.
Nem vezérel engem szellemem, uram,
már egész céltalan baktatok mezőn.

De amíg verset ír fejem, két kezem,
emlékezem, és jól tudom, létezem.

Folyton idealizálunk

Huszonkét éves legény, lába, mint a
metronom, az ő ütemére húzzák,
csakis neki a zenészek, húsz zsák
volt az adag ma, nincsen olyan hinta,
amelybe beleültethetnék, mintha
betonból lenne öntve; erre kurvák
sincsenek, akikhez pénzét hordhatná,
már, ha lenne. Szeme akár a tinta.

Folyton idealizáljuk a múltat,
hátra tekintünk és nem előre,
hiába, nem kapunk többé erőre;
szívünk hangosan ver, a tüdőnk fújtat,
és hülyeségeken jár egyre agyunk.
Többé ma már nem fiatalok vagyunk.

Kártyajátékok

Ha a pikk királynő a szívedet szúrja át,
mindegy lesz, hogy eszel-e vacsorát;
az éhség megmarad,
gondold csak át magad,
ha olyan vagy, akár egy szakadt,
székre vetett kabát.

Ha a kőr királyné szíve fekete lett,
mert egy joker előkeveredett
valahogyan a talonból,
és elég lett dalodból,
a szakadást megfoltozni csak
nehezen lehet.

Ha tök filkó lettél, és nem tudod, miért,
tudd, ez a játszma már nem lesz tiéd!
A hetes is megüt majd,
hisz minden lap erre hajt,
és te végleg elfelejtheted
a győzelem ízét.

Most akkor mi van?

Hétfő reggel kikapcsolják a gázt.
Csak szerdán kapom meg az utalást.
Gáz van a lakással,
késem az utalással,
a tulajdonos napról napra
újra megaláz.

A felső szomszédnál csőtörés volt.
Az összes víz a lakásunkba folyt.
Nincs biztosítás,
a kilátás nem rózsás.
Hívtam szerelőt, kiröhögött,
és a fejemre tojt.

Hátam mögött egy nő telefonon beszél.
hogy a gyerekkel milyen nagy a veszély,
hogy feküdni kellene,
de ott egye a fene,
hisz elvált férjénél van most is az
első gyermeke.

És így élünk itt mi mindannyian.
A gondoktól az ember néha kivan.
Árokpartra ülsz,
börtönbe kerülsz,
s ha egy szívlapát pofán csap, csak nézel,
hogy most akkor mi van.

Zöld a MŰPA

Zöld a MŰPA. Itt van már az este.
Hogy leszállok, fala zöldre festve.
Kékre váltott, azután lilára,
s már megint zöldre.

Tranströmernyi lett a versem ismét
míg a MŰPA fala váltott kékre,
és éppen most fordul át lilába
ciklusa végén.

Váltogatja színét a fehér fal.
Mintha cirkuszt rendeznének benne.
Színeváltó nemzet háza lenne,
kaméleonként.

Nem cserélnék

Nem cserélném el a percet
azokért az évekért.
Az ember nem cserére termett.
Aki él, az mind megért.

A sötétség minden évét
megérte a fényözön.
Bár a kíntól hajolsz hétrét,
az emlék visszaköszön.

Dönts magad!

Rakéta indul válladról,
kalasnyikov kerepel.
Megvan véleményed a századról,
amelyben minden szál füvet lelegel
a gondatlanság, a kegyetlen önzés,
hogy nem marad, csak a sivatag.
Ne hagyd mindig másra a döntést!
Döntsd el te magad!

Mindig eltalál

Akárhogy is,
újra eltalál.
Lehet, tavasz,
vagy vérzik kint a nyár,
de mindig lesz egy pillanat két hallgatás között,
hogy a szív a létezés leplébe beleöltözött.

Akárhogy is,
majd mindig eltalál.
Új élet jön,
vagy eljön a halál,
betölt a lét,
vagy a semmi száll beléd.
És mégse mondd, az életemből ennyi már elég!

Elesnék

Úton menve csak elesnék.
Mire a földre leérnék,
már csak emlék, más nem lennék.

Megszűnne majd az összes kín,
akkor is, ha nincs ott a sín,
nem zsongna fejemben a rím.

Mindenki átlépne rajtam,
mindegy volna éltem? haltam?
Senki sem beszélne halkan.

Azt mondanák, biztos részeg.
Aztán bomlanának részek,
amik nem voltak egészek.

A jó út talán ez lenne.
Olykor még hiszek is benne:
egy-két dolgot helyre tenne.

Hívd Alice-t!

Ha ködben a fejed, zúg és pörög,
és nem tudod, merre menj,
ha az egész világ rajtad röhög,
úgy érzed, neked enny-
i elég is volt, mert, mint liszt,
úgy száll szerteszét,
kiálts egyet, és hívd Alice-t,
hogy használja eszét!

Ha a Pikk királynő átalakul,
és dárdaként szúrja át
szíved, és érzed, nem nagyon cool,
sőt, sötét az egész világ,
ha a kalapos nyúl is rajtad röhög,
míg kortyolja sörét,
kiabálj hangosan, hogy hívd Alice-t
használni eszét!

Ha összementél, s csak rád tapos
minden büdös láb,
ha a kocsmában Józsi, a csapos
nem mér neked piát,
ha úgy érzed, hogy ebből neked
már végleg elég,
ordítsd hangosan, Alice, gyere!,
hogy használja eszét.

Ha eljön egyszer, hogy azt hiszed,
minden bevégeztetett,
ha szeretőd otthagy, semmire viszed,
és elveszted minden hitedet,
ha a kamrádból kifogy a liszt,
és sütni kellene még,
üvöltve, vinnyogva hívd Alice-t
hogy használja szívét!

Haránt csíkos, lötyögő

Haránt csíkos a létem,
így nem slankít nagyon.
Ésszel ezt föl sem érem,
hát változatlan hagyom.

Nem is illik jól rám:
derékban kissé lötyög.
Szabója milyen órán
szabta, hogy rajtam rötyög?

"Hízz bele abba a létbe!
Tágulhatsz még sokat."
"Tág nekem ez: nem kéne.
Nyúzz vele másokat!"

Megunt kabát

Dobd le kabátod a kőre, ha nem kell,
heverjen ott, mint utca rongya,
forrald szívedet új melegekkel,
vissza ne fordulj, akárki mondja!

Feküdjón piszkos-kerék-gyötörten,
vagy álljon föl, felrázva magát,
te menj új melegbe átszellemülten,
az mardjon, ami: megunt kabát.

Meghasonlottan

Az őrület, ha felszakad,
két hallgatás között
az égre vonyít fel a lélek.
Ő, bármilyennek lásd magad,
ha életed törött,
ha elmenekülne, nem téved.

Ugrálj talán mezítelen,
vágj rémes pofákat!
Kínod az égre üvöltsd fel:
megjött immáron hideg telem
hogy véget ért az a század,
holnap a szél rabol el.

Hiány

Vergődés. Gyötrelem az őrület
mezsgyéjén, de lángoló lobogás
ugyanakkor, hiszen nincs semmi más,
csak egyfajta tűz, amely űz, kerget
mindig máshová, mintha eleget
nem marcangolhatna bármely lakás
szobájában. Éhezés; nincsen falás
kenyér, korty víz, hiába ereget
az ember csapból, üvegből italt
eloltani a tüzet, nem csitít
izzást és szomjat semmi, bármi tart
életben, elméd már nem is vetít
vásznára, csak kínt; a szenvedést,
amelyet nem old fel, csak ölelés.

Berryman 42.

Időcsomók; őrülethozó hűdés,
indokolatlan álomkór bilincse
gyötör, de őket nézve itt ma este
félelmem elhagyva furdal irigység:
könnyű nekik, fiatalnak, az egység
megtartja őket izgalomban, teste
a másiknak, szemeim könnyel telve,
mert a múlt, az elviselhetetlenség.
Hol vagytok, ti elmúlt fiatal évek,
nyomban vigyetek el szép szeretőmhöz,
akkor te is megfogadtad, le nem győz,
semmi minket együtt, engem és téged.
Az idő csomója ma szívben rabol;
erekben terjed, az agyba felhatol.