Harminc éve már talán. Azóta úgy hiszem,
ezt a szót a szótáramból kitörölhetem:
de csengőfrászt hoz rám fiam, ha szombat reggelen
ajtónkat kinyitva visszacsönget énnekem.
Azt gondolja, jó vicc ez, és jót nevet azon,
hogy a csengetésre rezzenek és fejemet fölkapom,
pedig tudom, hogy reggel tájt a csengetés ma már
nem jelent oly nagy veszélyt, de én maradok szamár.
Hisz ritkán jár oly vendég itt az ajtónk előtt,
ki csengetésre kényszerül, mert nem tudom előbb,
mint ideérne ajtónkhoz, ki az, ki majd bejön,
hiszen lent a kaputelefonon előtte már köszön.
Bár nékem nem volt gyerekkoromban olyan életem,
de a csengőfrász kifejezést én is ismerem,
és, hogy mostanában ismét romlik helyzetünk,
ha a csengőfrász is visszajön, ellene majd teszünk?
Ne jöjjön vissza, és a gyermekeink ne is tudják meg, hogy mi az!
VálaszTörlésJa, ma már akitöl tartani kell, az inkább csengetés nélkül jön-az ablakon:-))
VálaszTörlésMár olyan is járt nálunk is pár éve.
VálaszTörlésHú, az sz.r lehet. Főleg az, hogy belelát az életedbe, a saját dolgaidba. Ha meg még el is visz valamit, az még rosszabb. Bár a tárgyak pótolhatól, a személyes dolgokat jobban sajnálja az ember.
VálaszTörlésÍrtam róla a blogomban anno: a fiam tárcáját sikerült lenyúlnia.
VálaszTörlésErre nem emlékeztem.
VálaszTörlés