Pánikbetegség

Miért, hogy néha átölelsz, ha máskor eltaszítasz?
A forró és jeges zuhanynak hasznában én már régen nem hiszek.
Miért emelsz magadhoz néha, hogyha máskor földre sújtasz?
Ezt a hullámvasutat már nem nagyon bírja tovább szívem.

Erőmnek lassanként végére járok,
de tartom még magam a várfokon.
Leszáll az éj, és én megint a démonokra várok,
miket nem kerget el varázslat,
űzheted magadban azt akármilyen fokon.

Miért is élek, e létre miért születtem
- magamtól folyton kérdezem -,
ha életemben boldog nem lehettem?
Persze: mindhiába. Nincs válasz semmi sem.

Nem is lehet, hisz életünknek célja
nincs, csak az, mit beleképzelünk,
s bár néhanapján talán dereng harmónia,
de általában külön nyekergetjük csak hamis hangszerünk.

Én nem tudom, még most sem azt, hogyan kell élnem.
Vagy jobb talán, hogy egyre jobban nem tudom.
Hiába mondja ész, hogy nem kell félnem,
sötét éjszakákon mégis elönt a borzalom;
hideg ráz, gyötör rettenet,
föl álmomból hajnalban riadok,
nincs éji nesz, se künn, se benn,
a hideg veríték hátamon le csöndesen csorog.

Én pontosan tudom, hogy hol rontottam el,
az életet, de ezt nekem végiggondolni sem szabad:
Hiába kérnék feloldozást magamtól. A semmi nem felel.
Úgy hiszem, csak halálomban leszek majd ismét szabad.