Állapotaink

Az Orbán-diktatúra teljesen más, mint az 1989 előtti diktatúra volt. Kádár János diktatúrája informális diktatúra volt, amiben a formális jog nem, hogy tükrözte volna az állam erőszak-szervezet voltát, és a politikai erőszak valódi működését, inkább azt a célt szolgálta, hogy elfedje azt. A Párt – pontosabban annak vezetőinek – döntéseit semmi nem korlátozta, csak saját érdeke a stabilitás fenntartásában.
Az Orbán-diktatúrában ezzel szemben nyilvános jogszabályok írják elő a működés mechanizmusát. Ezek alapja egy illegitim alkotmány, amely formailag jogellenes. A parlament által elfogadott alkotmány ugyanis saját jogalapjaként olyan korábbi alkotmányt nevez meg, amelyet előzőleg hatályon kívül helyez. Tartalmilag illegitim, hiszen csak egy igen szűk politikai elit – nevezetesen a FIDESZ holdudvara és az ahhoz társult, kiugrott kommunisták (Pozsgay) műve -,  és kizárólag ezen szűk kör sajátos érdekeit szolgálja minden nacionalista humbug és “keresztyén” máz ellenére.

Az elmúlt másfél év során hozott rengeteg <i><b>farkalatos</b></i> és egyszerű törvény, alkotmány módosítás, miniszteri-, kormány- és önkormányzati rendelet egy olyan, jogi úton meg nem változtatható, elnyomó rendszer hálózatát építette ki, amelynek kizárólagos kedvezményezettjei a vállalkozói középosztály, és a hazai nagytőke mellett – az időnként “szabadcsapatos” támadásoktól függetlenül – a nemzetközi nagytőke is. Az elnyomó rendszert az  “értéktelen” – azaz a ki nem zsákmányolható – emberek ellen építik: Közéjük tartoznak az alternatív életmódokat folytatók: a melegektől a hajléktalanokon keresztül a saját döntésükből vagy kényszerűségből a társadalom perifériájára került személyek, akik nem érdekeltek a tőkés  fogyasztásban, kiszorultak a munkaerő piacról. Ide tartoznak az etnikai közösségek a cigányok és és a menekültek egy része is. Ezek a csoportok alkotják együttesen a mai Magyarország alja proletariátusát. Alja proletariátus, mert az elnyomó orbáni állam nem is óhajtja őket oly módon kizsákmányolni, mint a proletariátust, hanem egyszerűen leírja, szemétdombra löki őket, kényszermunka táborokba szervezi, és megfosztja minden életlehetőségtől.
Az új állam az egész proletariátust osztja meg a legkülönbözőbb módszerekkel: a megosztásban a legócskább múlt századi nacionalizmustól a vallási és "faji" ellentétek szításáig, a rendőrségi módszereken keresztül a gazdasági ellehetetlenítésig, az egészségügy, a nyugdíjrendszer és állami oktatás szétverésén keresztül a szerzett munkavállalói jogok elvételéig minden eszközt kihasznál. Ebben segítségére sietnek a legkülönbözőbb sajtó orgánumok, egyre inkább a működésükben a Párt holdudvarába kerülő tulajdonosokkal és a megfélemlített - esetenként előnyökért törleszkedő sajtómunkásokkal egyetemben: Csak nézzen/hallgasson/olvasson bele valaki egy mai "hírműsorba"/"hagyományos vagy internetes "újságba"! A buta középszertől való minden eltérést deviánssá silányító, "keresztyén" mázzal bevont nacionalista (“faji”) pántlikás ideológia csak akkor mutatja meg igazán valódi mivoltát, amikor a miniszterelnök kedélyesen elcseveg a Magyarországra érkező nagytőkés csoport képviselőjével, hátha sikerül a nemzetközi tőke egy újabb beruházóját ide csalogatni, és ugyanakkor szívélyes fogadtatásban részesíti annak a diktatúrának képviselőit, amely ugyanúgy elnyomja a jogtalanul elfoglalt nepáli nép tagjait, mint amiért a magyar diktatúra a szomszédos államokat támadja.
A kormányzó párt mögött álló hatalmi centrumnak igen rövid idő alatt sikerült elérnie, hogy nem csak az ál-baloldali pártok, hanem eredetileg a kizsákmányoltak valódi érdekeit szolgáló szervezetek (az önmagukat az elmúlt évtizedekben lejáratott szakszervezetek, például) ugyanolyan nevetségessé és elutasítottá váljanak még azok számára is, akik érdekeit a hatalommal szemben képviselni hivatottak, mint a hitelét vesztett baloldaliság egésze. Így beszélhet a zsebdiktátor a “centrális erőtérről” és vehet át olyan módszereket és kifejezéseket, melyek egyre rémítőbben emlékeztetnek a pártállami idők állampártj(ai)nak jelszavaira.

Az orbán-rezsim nem populista. A “létezés magyar minősége” nem a magyar nép számára, csak a kedvezményezettek számára jelszó. Ugyanakkor diktatórikus, mert nem az érdekek egyeztetése mentén politizál, hanem erőből óhajt szőnyeg alá söpörni társadalmi problémákat.

Az orbán rendszer és támogatói diszkriminatívok: az idősek és fiatalok (a már és még profitot nem termelők) ellen irányul a nyugdíj korhatár emelésével, a tankötelezettség határának leszállításával, a létbiztonság megszüntetésével (nyugdíjpénztárak szétverése és a nyugdíjvagyon presztízs-felélése), a cigánnyá etnicizált munkanélküliek rendőri-közigazgatási kezelésével, a szociális segélyezettek, betegek, rokkantak kriminalizálásával, a hajléktalanok embertelen – és vicces: gondoljunk az 50 000 Ft bírságra – vegzálásával.
Az ingyenes egészségügy tönkretétele előre vetíti a társadalom fizető-képtelen rétegének rosszabbodó egészségi állapotát, a megnövekedő halálozást.
A támadás további – a tőke szempontjából – improduktívnak tekintett társadalmi csoportok ellen is totális: a művészek, az alapkutatást végzők, a szabad foglalkozású bölcsész értelmiség delegitimálása egy az orwelli (rém)álmokban megidézett falanszter társadalmat sejtet, amire jól utalnak a cenzúra ilyen-olyan ürügyekkel történő bevezetésére, és a népesség totális ellenőrzésére irányuló lépések is. Érdekes módon jelenleg a “nem produktívak” közé tartoznak a rendőri és katonai erők tagjai, a tűzoltók és katasztrófa védelem szervezetei, valamint még a börtönőrök is. Amennyiben tiltakoznak, “dezertőrré” válnak.
A szélső jobb “antikapitalista” szekértábora természetes szövetségese ennek a hatalomnak, minden más megnyilvánulása ellenére is: A fasizmus funkciója nem változott az elmúlt 80 – egynéhány év folyamán: ellensége a felvilágosult polgárságnak, ellensége a kapitalizmus ellenségeinek, de nem ellensége a militáns nagytőkének. A magyar szélsőjobb nem kapitalizmus ellenes, csak antiliberális szabadság-ellenes, antikommunista és az önállóan gondolkodó, saját sorsáról szuverénen döntő polgár ellensége. Ily módon fonódik össze a hasonló elveket követő “keresztyén” kurzust hirdető politikai hatalommal.
Az elmúlt évben minden cirkusz ellenére ez a réteg vállalta magára a “rendszerellenes” – mert jelenlegi helyzeténél lejjebb süllyedni már képtelen – rétegek “megrendszabályozását", ismét csak a kétszáz éve jól bevált recept: a nacionalizmus alapján. Az orbáni állam így fordítja saját maga ellen a kizsákmányolt proletariátust, amennyiben megosztja azt “tanulatlan”, “értéktelen”, “bűnöző”, “csőcselék”, “idegen szívű”, stb. jelzők segítségével, és elkülöníti a számára hasznos fegyelmezett, takarékos, tanult, kisportolt, illedelmes és illatos alkalmazotti rétegtől, amelynek nem csak láncai a veszteni valói.
Ugyanez az embertelen mentalitás figyelhető meg a rokkantak felülvizsgálata során, abban, ahogyan pszichiátriai betegeknek az ország közepéből való kisöprésének technikái kísértetiesen emlékeztetnek a kommunista rezsimek módszereire, a málenkij robot és a német munkatáborok rémképeit idéző közmunka program, a kádár-rendszer “munkakerülője” ellen alkalmazott technikák újraéledése mögött.

A fentiek következtében végül az orbán-rendszer magyar-ellenes is. Miután önkényesen határozza el, kik a társadalom hasznos tagjai, kik nem, és hamis erkölcsi magaslatról kommunista/fasiszta módon próbálja erőszakkal "munkára" nevelni a társadalom jelentős részét képviselő "deviáns" munka nélküli csoportokat, ezzel a társadalom jelentős részét írja ki a magyar társadalomból. Ennek az attitüdnek egyértelmű megnyilvánulásai az olyan kijelentések Orbán Viktor szájából, mint "kiirta magát a társadalomból", aki nem hagyja ott Félreértés ne essék! Nem a társadalom tagjai: az Orbán kormány, és annak támogatói azok, amelyek magyarság-ellenes politikát folytatnak azzal, hogy a számukra "fölösleges" népességet kiírják a társadalomból.

A kormány minden tette hatalmának bebetonozását szolgálja. Ennél fontosabb dolgot nem ismer. Még a népszámlálás vallást firtató kérdései is azt a célt szolgálják, hogy a "másként gondolkodók" elleni represszív politikát támogassák.

Tévedés ne essék: a rezsim elnyomó ereje nem csökkenni fog, hanem növekszik. Az a totális szervezettség, amelyet az elmúlt egy év jogszabályainak megalkotása során, a közélet elfoglalása során tapasztalhattunk, amilyen eltökéltséggel helyez el megvásárolt vagy hithű embereket minden lényeges pozícióban, amilyen határozottsággal foglal el minden hírközlési médiumot és lehetetlenít el minden alternatív csatornát, arról tanúskodik, hogy egyrészt igen erős elnyomó diktatúra kiépülését látjuk, másrészt a gondosan megalkotott embertelen jogszabály háló jogi úton nem válik többé megváltoztathatóvá.
Ezt a tényt ellenben a hatalom kiépítőinek figyelmébe is ajánlanám: Amennyiben jogi – azaz békés eszközökkel nem távolítható el valaki a hatalomból, föl kell készülnie az előbb vagy utóbb, de biztosan bekövetkező erőszakos végre.

A fenti gondolatok jórészt Tamás Gáspár Miklósnak az Élet és Irodalom 2011. július 22. számában megjelent A küzdelem szépsége című cikkén alapulnak.