Part menti Ulysses

Ötven éve élek úgy,
hogy megvan mindenem.
Semmi nincs különleges,
csak, mi itt a puszta léthez
szükséges nekem.
És mégis érzem:
óceán és föld határán létezem;
a tenger folyton útra hív,
de a föld nem enged:
szilárdan tartja fogva képzetem.

Hajósként jártam egykoron
szeszélyes vizeken,
amerre elsodort
kíváncsiság és félelem.
Hallottam szirének csábénekét,
orrból figyelve néztem:
mit rejt előlem el a messzeség
határán húzódó vékony vonal,
amiben összeér
az ég, s a víz.

Hittem, egyszer túljutok majd
életemnek nyűgein,
eltűnik mind a fájdalom,
mi létemből reám tekint,
s, hogy egykoron majd új Ulyssesként
látok sok-sok csodát,
utat lelek az ősvadonban,
hol előttem utat még
soha, senki sem talált.

Hogy útra keljek, egy dolog
hiányzott még nekem.
Erre most úgy gondolok:
ez vitte tévirányba hajómat
és véle életem.
Hogy útra kelni új vizekre
egyedül
bátorságom elhagyott,
társat kerestem fedélzetemre
elárulván véle
talán egy igazabb holnapot.

Mert utam a nyílt vizek helyett
a partok mentén vezetett,
nyílt óceánra mégsem szálltam:
a szárazföld pedig magából
talán örökre ki is vetett.

S most itt bolyongok partközelben,
társakkal és mégis egyedül,
kötélzet szaggatva, vitorla tépve,
és a tenger istene sem könyörül
hajómon, hogy hullámával
egy szirthez csapja végre azt,
vagy mégis partra szálljunk,
s ne csak írott malaszt
ígérje nékünk a halálon túl
a nagy csodát:
hadd éljünk meg még életünkben
legalább egy feltámadást!