Nem űzök poloskát lámpával;
s a fröccshöz vizespohár dukál.
A kéjt meg elvitte magával
az a régi forrón izzó nyár.
Az újságpapír is pontosan
az asztalon van, megírt helyén.
A szabadság, újra oda van,
elrontottuk már az elején:
a poloska most téged figyel,
lemezre menti minden vágyad,
számon tartja, mikor és kivel,
mily módokon osztod meg ágyad.
Törvényünk írja: figyelhető
minden polgár, aki csak gyanús.
Egyre sűrűbb itt a levegő,
és ritkább asztalodon a hús,
de a tőke végre működik,
csak most nemzeti lett a neve.
Kormányunk profitján őrködik,
már fejedre csorog rá leve.
De szép is lett ez az új világ!
És múltja is folyton változik.
Ma a kutyatej nemes virág,
a rózsa napja leáldozik.
Pedig vérrel fizettünk érte:
csak tüskéje sebezte bőrünk,
sziromból nem kaptunk cserébe
mégis hittük: végül mi győzünk.
Ők se' tudnak mást, mint osztani.
Maguknak újra, és jó sokat.
Ha más nincs, szegényt kifosztani,
és vádolni véle másokat.
Így halál jön újra, és a gyász
lesz úrrá ismét népemen, ha
majd reá megint egy Párt vigyáz:
bizalma nagy, figyelme lanyha.
Én szóltam jó korán, de senki
el nem hitte énnekem e hírt,
hiába oly sok énekem zengi:
már megástuk magunknak a sírt.
Tudom, hogy vannak itt jó sokan,
epéjük meggyűlt, hízik májuk,
kiáltozzák bosszúszomjasan:
félre velük! halál reájuk!
Pár év szükséges lesz még, mire,
rádöbben majd végre ez a nép,
nincs már várni tovább semmire,
nem hihetünk egy újabb mesét.
