Semmi

Csak a nihil van az életemben: semmi,
de nem merem azt egy percre sem feledni,
hogy felelős vagyok másokért, és ennyi:
képtelenség ez így, bárkit is szeretni.

Ikarosz

Nem volt mese, repülni kellett.
Apám már a viaszt főzte.
Én a tollat szedtem össze,
s gondolkoztam sorsunk felett.

Az útvesztő immár készen,
mi magunk abba bezárva.
Régóta vagyok félárva,
de a szabadságra készen.

Fent a kék ég, lent a tenger,
hátunk mögött hagyott falak.
A sós vízben rémes halak,
fölöttük szárnyal az ember!

Vakítón tűz rám Héliosz,
közelebbről is megnézem.
Valamit mond, de nem értem,
apám. Állandóan szorong.

Nem mer feljebb jönni vélem,
hogy elgyávult a vén bolond!
Túl gyorsan nő az a korong,
s a víz tükröződik égen?

Szóból rakott katedrális

Szóból rakott katedrális,
ez lehet a költő célja,
és ha nem építed máris,
nem költő vagy, csak egy céda,
aki áruba adja lelkét,
és apró pénzre váltja.
Elherdálja vonatjegyét
a halhatatlanságba.

Macska

Macska. Sétálgat.
Fület mozgat, meg lábat.
Az orrával szimatol:
egér bújik valahol.

Macska a teraszon.
Elmúlt már a tavaszom.
Az árnyékban elidőz,
nemsokára jön az ősz.

Macska. Fekete.
Elszaladt az egere.
A tejet is szereti.
Marci nézi, neveti.

Miért van az?

Miért van az, hogy elmúlt királynők árnya kísért folyton?
Miért van az, hogy nem hagy nyugodni minket a látomás?
Miért van az, hogy agyunk mindig kutat egy rést a múlton:
ha másként történt volna akkor, miben is lenne ma más?

Egy találkozás emléke kísért,
egy soha nem kapott levél,
virágcsokor, ami szemétbe tért,
csók, ami árulással ér;
dúlt agyad meg csak zakatol egyre
sok-sok álmatlan éjen át,
s mintha csak másznál egy magas hegyre,
ahol a semmi vár csak rád.

Miért van az, hogy mind, ami nem volt, csakis jobb lehetne,
mint ami van, vagy immár elmúlt, és ami még jöhetne?
A régmúlt időket folyton megszépíti a feledés,
és a légvárait építi bennünk minden tévedés.

Mammut

Mammut. A kopjafa.
Jól tudom én, hogy akik ott elestek, hősök.
Mégis. Ugyanaz.
Mennyivel mások ők, mint ezernyi másik ősöd?

A fal kikerüli a helyet,
parancsra tiszteletben tartja.
Mások emlékét a kegyelet
az irányított enyészetnek adja.

Engedményt tett a tőke ma már
negyven négyzetméteren:
ahol szabadságvágyból egykoron halál,
most mellete a profit terem.

Az eszme volt a gyilkos?
Meg haszonélvezői azok?
Nem sok változott, itt, most
akik a nyakunkon ülnek,
mind másféle gazok.

Én nem hirdetem a relativitást,
tudom, hogy minden nem egybemosható,
de az ártatlanok vére sohase más:
emlékük tisztelni való.

Változik a történet,
ahogyan változik a kor.
Amit ma tanítasz, holnapra hazug lehet.
Az eszmék nem forrnak ki úgy, mint a bor,
mindig szolgálnak hatalmi érdeket.

A hit tiszteletre méltó,
akkor is, ha másnak hite,
és tisztelendő az érte hozott áldozat.
Az egykor kiontott vért, ó!
ne becsmérelje többé soha, senki se,
hogy ne legyen végre negatív a mérlegen az áthozat!

A lélek mérnöke

Vajh, ki is lenne a lélek mérnöke
annyira, mint a költő?
Gondolat, vágy, agyban vérrög-e?
Mindezt szavakba öltő.

Hogyha a ritmus lüktet a szívben,
és alakul a gondolat,
és nincs mit faragni már a rímen,
nincs, aki boldogabb.

Vajh, mit is érne az élet nélküle:
hogyha nem írnám versem?
Nem sokat ér, ha nincs ez a révület,
megmondom kereken, nyersen.

Ha lüktet a ritmus, szárnyal a szív,
és a gondolat elragad,
a vers világa magába szív,
gond és baj elmarad.

Szegény vagyok

Szegény vagyok, nem tagadom.
Ti tettetek engem azzá.
Kezetekben a hatalom
nevelt benneteket gazzá.

Nem születik semmi gyermek
embertelenné magától.
akit magas polcra tesznek,
szakad csak el a világtól.

Szegény vagyok, de nem bánom:
Így is, úgy is belehalok.
Amíg élek, kiabálom:
a gazember nem én vagyok!

A Lét peremén

Állandóan a létem peremén élek.
Folyton rettegek: végleg elnyel a sár.
Nem hatnak már biztatások és érvek,
hogyha a szívben télbe fordul a nyár.

Egyik percben az ég még csendes, tiszta,
másikban meg villámlik és dörög.
Rég múlt éveket hiába vágynék vissza,
tudom: a káosz, a bánat az örök.

Nem kell más, csak fejemből kiessen
egypár fontos szó vagy feladat,
szívemet e hibák miatt kimessem?

A felelőtlenség bélyege marad;
aki hanyag, mind magára vessen,
végleg a Lét mocsarába ragad.

Életvíz-rondó

A nő

Hogy az élet vízével  megtölthesd azt
te gyúrtál agyagból korsóvá engem.
Kiürült bensőm most csak abba retten,
el ne maradjon a megígért malaszt.
Úgy kezelsz szinte, mint szerelmes kamaszt,
noha mi alkottuk az edényt, ketten,
hogy az élet vízével  megtölthesd azt.

Szerelmem benned forrásokat fakaszt.
Régi énemet a porba leejtem,
üresen adom át lelkem és testem
néked. Forrásod soha el ne apaszd,
hogy az élet vízével megtölthesd azt.

A férfi

Hogy az élet vízével megtöltsem azt
agyagból korsóvá gyúrtalak téged.
Benned most csak azért száguld a véred,
el ne maradjon a megígért malaszt.
Úgy kezelsz szinte, mint szerelmes kamaszt,
noha mi alkottuk ketten edényed,
hogy az élet vízével megtöltsem azt.

Szerelmed bennem új forrást fakaszt.
Régi énedet messzire elveted,
átadod nékem lelked és testedet.
Forrásom, kérlek, soha el ne apaszd,
hogy az élet vízével megtöltsem azt.

Flúgos futam

Az esztelenség lépcsejére léptem.
Meredélyek közé visz utam.
Már elindult a flúgos futam,
hogy mi végre, azt magam sem értem.

Csúcs-közelben szikrázik az élet.
Megritkul a sűrű levegő,
kitágulva zihál a tüdő,
a kicsúszástól csak kicsit félek.

Az ég felé tekereg az ösvény,
vagy pokolba vezet ez az út?
Mindegy. Hiszen a lét sosem fösvény,
ha magad mögött hagyod a bút.
Minden élőre igaz a törvény,
csak a mocsár miazmája rút.

Kavics

Megpattintottam a víz színén,
hatot ugrott rajta.
Amikor fölvettem én,
már láttam: ilyen fajta.

Ugrik, csusszan, de nem süllyed el
(tudja, hol a cölöp?),
örömében majd dalra kel,
és élete örök.

Teste sima és lapos,
megcsiszolták az évek,
kezedbe venni nem bajos,
habár kicsit félek:

kemény. Hogyha megharapnád,
fogad törik belé.
Meglendíted? A semmin ugrál.
Léte a szerelemé.

Ölembe ült a vágy

Ölembe ült a vágy ma meztelen.
Ötven kiló, de lágy, és szállni látszott.
Vállamon sírt az ágyon, fesztelen,
és kezem arany hajával játszott.

Fülembe súgott édes titkokat,
miközben immár fertály óra elszelelt,
kizárva álmainkból másokat,
hiszen szívünk csordultig betelt.

A harkály újra ébredt már a téren,
felsikoltott sínjein a villamos,
az ágyásokból százezer szagos
virágból áradt illat, úgy, mint régen,
gondjaink elszálltak habos
felhők fölé, a tiszta légben.

Úgy nevelik belém

A rasszizmust úgy nevelik belém.
Majd megkéselnek - mondják,
meg aztán a mende-mondák.
Hallgatom, s más vagyok, nem én.

Átvertek egy rom kocsival.
"Biztosan bronzosok voltak."
(Írtak itt már alá holtak,
s megköszönte a Hivatal).

Mivel vagyok én magyarabb,
mint a szomszédomból a Zsóti?
Az én nevem tán még vadabb.
Mégis azt viselem hótig.

Mennyi élet?

A híd, amint bordáin felragyog a fény.
A fény, amint hídként csillan a folyó színén.
Balra sziklák, és zöld a kő között.
Amott a háztető már fénybe öltözött.

Tiszta égbolt, semmi felhő.
A napkorong már vakítón tüzel.
Még egy nap, egy másik felnő.
Vajon ma mennyi élet tűnik végleg el?

Farkas és a szelíd őz

Énbennem is megbúvik
a farkas és a szelíd őz.
Éjjel bajt hoz a kuvik
és keserűség időz
szívemen, ha nem tudom,
lesz-e még szép holnapom,
vagy míg köreim futom,
megmarad a bánatom.

Nem kívánok ellen-kánont

Nem kívánok ellen-kánont:
ne zúgjon értem hangotok!
De itt azt is deklarálom:
én is magyar költő vagyok.

Nem zavar, hogy nem olvasnak:
paszulyszárra föl nem mászom,
ösztöndíjak meg nem hatnak,
ha nem írok, csak azt bánom.

Témám csak nehány van? Nem sok?
Elavult a verselésem?
Mégis írok, amíg bírok:
engedélyteket nem kérem.

Az én hazám a nagyvilág.
Jó is otthon lenni benne,
s nem hagynám el ezt a hazát,
ha lenne is, ki kergetne.

Hazudozni sosem szoktam,
olykor hülyeséget mondok.
A derekam meg nem roppan,
s ritkán hagynak el a gondok.

Magyar vagyok, azzá nemzett
apám, mégsem kiabálom.
Testvér legyen minden nemzet,
ez a végső ideálom.

A réten

A réten szép, szagos
szarkaláb, varjúháj.
Illatok árja mos.
Engedni nem muszáj.

Tűz a Nap, forr a nyár,
a puszta már rezeg,
mégis hernyót talál
egy hős hangyasereg.

A fűben egymagam
az ösvényt nem lelem,
bolyongok hasztalan.
Nem vezet senki sem.

Elhagy az értelem.
Távolban ég dörög.
Létünk nem végtelen,
csak csodája örök.

Október végén

A pajta és a rét között
a kert aranyba öltözött:
ezer levél a földre hullt,
a kertben rőzse lángja gyúlt.

Az őszi munka véget ért:
a fákról földre hullt levél
halomba hordva tűzre vár,
majd újra szüli őket a nyár.

A szőlő mind megásva már,
a venyige még sorban áll.
A pince mélyén forr a bor,
a jövő már érik valahol.

Büszkeség és ítélet

Nem a balkáni bikafejű isten nemzett,
én nem lettem még egy újabb vérnősző barom;
és ha sokban olyan is vagyok, mint a nemzet,
hogy a nyálam is fröcsögjön, azt nem akarom.

Nekem ne habzsolja más becsületét a szám,
én másoknak oltárát le nem hánynám soha,
nem rikoltozom, mint piros seggű pávián,
de az is lehet, hogy épp így vagyok ostoba.

Amit kellett, mindent megcsináltam,
medál nyakamban sosem ragyogott,
ha szóltak,az útból félreálltam,
ha indultunk, senkit sem hagytam ott,
sok baromságot nem deklaráltam,
nyugtomat hagyjátok, azt akarom.

Mert engem faképek elé állított az élet,
de én most már még a ti jövőtöktől sem félek,
szemétdombotokat, a fiaitokra hagyom.

A folyosó két végén

Aztán eltemettük anyámat.
Nem vágott földhöz a bánat,
tudtam, hogy így lesz, de még soká.

Nem is lehettem volna ostobább.

Az utolsó héten öt kilót fogyott,
de mindig hittem, megéri a holnapot,
meglátja még az unokát.

Az egész emelet szinte tűkön ült:
menye a folyosó másik végén szült,
de csak két nap után.

Ágyán akkor már más hevert.
Ez mindenkit eléggé levert;
beárnyékolta az örömet.

És ez így van már nap-nap után:
amióta nincs közöttünk anyám,
apám is megöregedett.

Ha tudtam volna, hogy már nem látom őt,
talán másként veszem akkor a levegőt,
és nem panaszkodom.

De ő maradt még akkor is az anyám,
amikor gondot már más viselt reám;
elmém ebbe kapaszkodott.

Míg nem voltam a kedvesed

Míg nem voltam a kedvesed, és más karja ölelt,
még nem is éltem én.
Nem volt semmi sem élvezet, hisz' már senki se kért:
kedvesem, légy enyém!
Szürkén nyűttem az éveket, és nem rám ragyogott
fényteli napsugár.
Nem élveztem az életet, úgy éltem heteket,
mint ki halálra vár.
Nem mondtam sose: ég veled, immár távozom én,
szívem most másra vár.
Átformáltad az életem, hisz' most rám mosolyog
éjszaka fenn a Hold.
Nem kell más soha sem nekem, testem és a szívem
csak teérted sikolt.

Héja pár

Egymást tépték folyton
amikor leszállt az este.
Nem volt ember a bolygón
tán ennyire elveszve.

Hiába ötlött agyukba
sok ezer más emlék,
föl sem merült: tán hagyjuk ma:
nélküle nem is lennék.