Abrakadabráimat írom
vonalas, fehér papírra,
hátha mágiámtól megszépül a lét.
Küzdőterepem, amíg bírom,
a kortárs líra.
Miszlikre vágja minden sorom
a tündérmesét.
Itt a gonosz boszorka győz,
és Dorka nem jut el Kansasba sosem,
a varázslatból majd kifúj a gőz,
a Bádogember is csak egy rozsdás totem,
amely jelzi, ha jót akarsz,
eddig, és ne tovább!
Sebeket tépsz, ha vart vakarsz.
Távolabb a mocsok vár csak reád.
Dulcinea nélküli Don vagyok
sok éve már.
Az erdőben sehol sem ragyog
rám szemsugár,
csak lapátkezekkel hadonász'
tucatnyi óriás.
Csörgősipkás majmok serege zaklat;
mind egy-egy nyalókára vár,
és ha az ember a várdombra kaptat,
csipkebokorba fulladt már a vár.
Nincs kulcs.
A kaput ki nem nyithatod nélküle;
az üvegkoporsóban ott oszlik a tetem.
A kukta arcán már örök a rémület,
pedig nyakleves többé már nem terem
a szakács nagy tenyerén.
A kard is eltört, elveszett.
Persze még pislákol a remény:
a légycsapó talán nem csapja le a legyet.
A törpék mind a kertben állnak.
Hapci orra végleg bedugult.
Ők már az újrafestésre várnak,
Hófehérke végképp kimúlt.
Torkában megrothadt az almacsutka,
a táltos-virsli elfogyott,
a kalácsot elhordta Juliska,
már a jégvirág is elfagyott.
Nincs kulcs, ó, basszus!
Csak a violin.
Pteranodon visong a létnek csúcsain.
A távolban kitörni készülő hegyek.
A kastély zárva, itt a kollapszus.
Szent ég! Na most mit tegyek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.