és a sötétség két szeme onnan visszamered.
Fulladozik az ember néha az égi kötélen,
elszakad olykor, a földre esel, de elviseled.
Gyakran az éjbeli álmok messze, a semmibe szállnak,
hogyha a nappal szürke világa dereng;
elszürkülnek az éji remények, a vágyak,
s az ember a nappali sűrű sötétbe mereng.
Mondd csak! M'ért, hogy az álmok mind a mocsárban vesznek?
Mondd, hogy miért fulladhat a ködbe mindig a lét?
Hogyhogy az egykori gyermekek ősi öreggé lesznek?
Miért nem éljük egy életen át a mesét?
*Thomas Tranströmer: Kyrie
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.