Remeg a föld lábunk alatt, ahova lépünk.
Lomhán mozognak a völgyek, és a hegycsúcsok
helyüket változtatják, csak az ég csillagai
állnak állandóan a helyükön ebben a világban.
Legalábbis annyi ideig, amíg bölcselmünk felfogni képes,
Mercurtio, mert ki tudja, hol lesznek pár évmillió után?
De nézd, most megmoccant ismét! Ha úgy teszel,
mint aki nem figyel oda, láthatod, amint
biztos távolságra húzódik tőlünk.
Itt mi vagyunk a bevándorlók, a migráns agresszívok,
akiktől félni kell: "majd megütnek kalapáccsal,
letörnek egy szilánkot belőlem! Megcsiszolnak,
sírkőnek megfaragnak, vagy eladnak szoboranyagnak
valamelyik nagyságuk gyorsan elmúló, névtelen szobrához!"
Látod, Mercurtio, most nyugodt a táj. A sziklák
megnyugodtak, és a föld sem mocorog már talpunk alatt.
Csak a föltámadó szél szórja szemünkbe a homokot:
tehát náluk is dívik a porhintés módszere.
Hát induljunk tovább, nézzünk meg más tájakat,
ahol nem sziklák, de az emberi szellem változik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.