és ahogyan felér, lefut az élet
a fejből a lábba, és nem is félek,
a világ kifakul, elfehéredik,
lélekerőmből még annyira telik,
hogy odaszóljak annak a mellettem ülő,
harminccal is idősebb hölgynek:
hadd üljek le, mielőtt még leesem a lépcsőn,
vagy a fehérek megölnek!
Rám néz és felpattan, én meg csak lesem:
üljön le, hamar, de tényleg, aranyom!,
valami baj lehet valóban velem,
de a leülést akkor ki nem hagyom,
és aztán lassan visszanyeri színét
a rohamosan kifakuló világ.
Pedig lehet, hogy tovább menni innét
lett volna jobb, mint hiába várni rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.