Kihagytuk a fandangót,
és pörögtünk, mint fény körül a lepkék,
amíg inogni láttam a padlót,
de a tömegből a folytatást követelték.
A szoba táncolt köröttünk,
a mennyezet a felhőkbe szállt,
hirtelen már nem is röhögtünk,
mindkettőnk a másikra várt.
Később, hogy mesélni kezdett,
arca egészen átszellemült,
és ez volt még csak a kezdet.
Azután szinte elröpült.
Semmi oka nincs rá, mondta,
de majdnem kézzel fogható
a tény. Nem legenda, monda,
az igazság fehér, mint a hó.
De én nem terítettem
még ki lapjaimat,
egészen eltökélt lettem,
hogy nem hagyom többé magamat.
Nem hagyom, hogy éppen ő
legyen a veszta szüzek egyike,
akik majd átmennek a hegyen,
mindegy, hogy engedik-e.
Bár a szemem végig nyitva volt,
de épp így zárva is lehetett,
mert láttam a távozó hajót,
és mögötte a parti hegyeket,
noha valójában akkor
már kint voltunk a nyílt vízen,
és ha támad is az aggkor,
én majd akkor sem hiszem,
hogy nem valódi sellő ült velem,
akit a vizeknek istene
küldött értem, vagy nekem.
Mindegy, hogy elhiszem-e.
Szóltam is hozzá valamit,
de ő már nem válaszolt.
Folyton csak dúdolta dalait.
Hirtelen mérgem nem volt indokolt:
ha az a dal volt a szerelem,
akkor királynője volt a nevetés,
és ha a hátulsó előre kerül,
az igazság piszka sem kevés
tisztaság; hogyha szám kártyaasztal,
ami fejemből kinéz,
a tengerfenék vár, ott marasztal.
Odáig lemerülni nem nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.