(verseidet olvasva)
Újból rajtad jár az agyam,
bár sohasem hagytál még el,
büszke magányom messzire van:
újra itt van az éjjel.
Vértemen nem csillan fel a fény,
nem süti ragyogó Nap.
Ködben botorkálok, ez tény.
Belőlem sötét harap.
Nézem a vers-beli fényt, lobogást,
és újra élem a semmit.
De életet adtál: szívdobogást.
Senki sem adhatott ennyit.
Évek óta véget is ért
számomra az élet.
Van, amit az elme még meg is ért,
csak azt nem, hogy még minek élek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.