2016. augusztus 9., kedd

Óda a múlthoz

Úgy szerettelek, "mint anyját gyermek"?
Nos, ez így nem is volt igaz reám.
"Mint mélyüket a hallgatag vermek"?
Nem: mint fonnyadt virág napfényt, talán!

Mint hűs esőt a kérges, löszös szik,
úgy ittam fel összes apró szavad,
elmémben mind ma is felvöröslik.
Nélkülük már nem lehetek szabad.

Sav-marta sebeimre voltál ír,
oldószer rozsdálló életemre,
amely páncél-fényezésre rábír,
hogy csilló fényt vethessek szemedbe.

De ím, csöndes pillanatainkat
otrombán törte föl bősz kedélyem,
s mert nem volt lényegem a tapintat,
ott hagytál sötét éj-meredélyen.

Mély szakadékba zuhant le lelkem;
körbe lengett a semmi, mint a csönd,
nem, mint ízed a barlangi csendben:
mint sírhantban, ha tél van odafönt.

Tavaszra nyár jött, amint szokás az,
és nyár után az ősz, ismét a tél,
bősz sivatagi szél fúj, száraz.
Létem nedvességet már nem remél.

Én tényleg megéltem pillanatra
emelkedő domboknak mámorát,
szert tehettem oly tapasztalatra,
segíthet akár a halálon át.

A "bogár és hínár" mind igaz volt.
Tanubizonyságként még itt vagyok.
Lelkemen volt talán nagy a vakfolt,
szerelmem, vajon benned mit hagyott?

Időm lejár. Elnémulni lassan,
ez az a sors, ami rendeltetett,
de ha föltekintek, egy csillagban
megpillantom ragyogó szemedet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.