Osztálymeccs

Rohantam a srác jobb oldalán; egyszerre léptünk vele.
Hiába próbáltam bal lábbal, külsővel pöckölni bele
a lába előtt vezetett labdába vagy három-négy lépésen át.
Eszembe nem jutott hirtelen, hogy van még itt egy másik láb.
Jobbal csúsznék be ma már elé, ha bírná még tüdőm,
és ha nem lenne salakos most a pálya, mint akkor. A füvön
nagyon meg sem ütné magát, ha átesne lábamon,
feltéve, hogy nem a lábát, a labdát sikerülne elrúgnom.

Te hülye! Te ló! Rúgd már föl! - ordított mögöttem a csapat,
de a srác gyorsabb volt nálam: egyszerűen gyorsabban szaladt,
így három-négy próbálkozásom után, hogy szerelni nem tudtam én,
ott volt a labdával az üres kapu előtt, a kis pálya ötösén.
Ez volt az utolsó szereplésem a mezőnyben nekem,
mert azt a gólt, amit lőtt azután, soha nem feledem.
Attól kezdve csak a kapuba álltam be azután,
és védtem is benne rendesen, hiába rúgtak pofán
a labdával néha telibe, hogy az ember utána örült,
hogy csak ő esett a fenekire, a labda meg kifele röpült,
ki, a pályáról is talán, de hiába volt a bravúr:
kikaptunk aznap délután. A pályán más volt az úr.