Nem tudom,
anyám fölvette-é
a haldoklók utolsó kenetét.
Amikor a nyáron
a kórházból hazajött,
pár hónapig jobban volt,
de aztán hogy karácsonyra
készült tudta ő is,
hogy az év elején majd megint befekszik.
Még a karácsonyi vacsorát
megcsinálta, és végigülte az ünnepeket,
de két mozdulat között már
sokat pihengetett.
Hogy januárban bement a kórházba,
tudtuk mindannyian
- és ő is pontosan -,
hogy többé már nem jön haza.
Három hónapot feküdt benn,
csonttá soványodott,
ő, aki annyira megtestesedett
úgy ötvenes korára.
Emlékszem ötvenéves születésnapját
ültük a nagyszobában
- a nagy család
öcsém is ott volt még fiával
és első feleségével -,
mikor elfújta a gyertyákat
elpityeredett. Hiába
az ötven év egy forduló,
amint azt azóta magam is.
Anyám soha sem járt templomba,
és nem is tudtam róla,
hogy "maga módján"
vallásos lett volna,
még az egypártba is belépett,
kellett az előléptetéshez,
kellett a pénz a szövetkezeti lakás,
a két gyerek, apám tanárfizetése mellé.
Amikor utoljára láttam, megharagudtam rá,
mert kimondta az igazságot,
amit utoljára házasságom előtt mondott
összesen egyszer, amikor a konyhában
megmondtam neki, eldöntöttem, megnősülök.
Szombat volt, másnap nem is mentem be
látogatni, a héten mindennap bent voltam nála,
jobban volt, egész élénken beszélgetett,
még az ágyból is kikelt,
bár támogatni kellett olyannyira
rettentőn lesoványodott.
És amikor hétfőn munka után
a kórházi szobába léptem,
az ágyon friss lepedő fogadott.
Pap temette el. Tíz évvel korábban
nem hittem volna, de addigra
ez is természetessé vált,
mint ahogy az is, hogy apám
rendelte meg neki az utolsó
szertartást.
Miért halnak meg mind a jó emberek,
és én miért hogy még mindig élek?
Neked még élni kell!
VálaszTörlés