Mire mindez?

Vajon miért, hogy most is fáj hiánya?
S miért vajon, hogy nem feledhető?
Az elme néha a rosszat kihányja,
ami marad, az meg sötétedő.

Vajon miért, hogy múlik ami szép volt?
S miért vajon, hogy rossz, ami marad?
A múlt idő az minden kötést szétold?
Él olyan, aki élő cáfolat?

Vajon mi van, ha másik útra vágynánk,
mint ami féle nekünk adatott,
és szívünk fáj, ha elborongva tárgyán
feleszmélne, és mégis marad ott,
ahová a sorsa letette árván,
és amely helyet meg nem tagadott?

Csupán egy pörsenés

A lét csupán pörsenés a semmi arcán,
nevetséges, kinyomni való pillanat,
mint ötlet, amely az agyamon áthalad,
majd elhasználtan elhajítom, mint a kapcám.

Semmibe vetetten éljük mind életünk,
önmagába zárt, teljes, kerek világként,
hiszen nem tehetünk sehogyan sem másként,
ha nem így gondolnánk, hát akkor tévedünk.

Mégis: e pillanatnyi létbe vetetten
szívünk dobban, és szemünk pillája rebben,
ha látni véljük párunkat jönni felénk:

a lepke-lét összeér a végtelennel,
szívünk csordulásig telve érzelemmel;
ha kiürülne, máris újból töltenénk.

Lüktető izom

A szívemet most két kezemben nyújtom,
íme, itt van: csak fald a húst megint!
Fülemben vérem bár dübögve zúgjon,
és ne te legyél az, aki most leint!

Íme, agyamnak milliónyi sejtje!
Impulzus-áradatban, szinte ég,
hiába lenne szív mélyére rejtve
amit érzek: rejteném, nem elég.

Az izzó képzelet gyémántos szikrát
villant keresztül bíbor mámoron
felfedni életünknek csodás titkát,
mely az elmén hullámzón átoson.

Íme, itt van két kezemben a szívem.
Feléd nyújtom most: nesze, csak zabáld!
Amíg dobog, szolgállak véle híven,
hiszen túlélt már millió halált.

Telefonszerelőre várva

Telefonszerelőre várok,
ha kell, fölhívhassam magamat.
Lassan már kettő hét is eltelt,
hogy a hibát bejelentettem.

Sohasem csöng ki készülékem,
és mindig csak foglaltat jelzek.
Félek, nem tudom idejében,
hogy mi is történik majd velem.

Hát most várok a szerelőre,
hogy végre hívni tudjam magam,
hogyha egyszer majd véletlenül
a segítségemre szorulnék.

Zsák drágaság

De nyomja már a kincs a vállam!
Letenni nem lehet.
Cipelni kell halálig bátran
e drága terhemet.

Ha elbukom a földre hullva,
a kincs is odavész,
majd bárki megszól: "Mozgó hulla!
Hát te hova mész?"

Kudarc

A lét kudarc, egy fájó semmiség,
egy meg nem értett pillanat csupán,
amíg a lélek gyötrő tűzben ég,
a menekülést keresvén bután,
és kiút e tűzből nincs sehol sem:
a lét maga a lángoló világ
a végtelen nemlétbe vetetten,
és azért is kell folyton várni rád,
mert csak úgy győzhetek e kudarcon,
hogyha kiemel egy nagy ölelés;
pillanatnyi pihenő, az arcon
elsimuló ránc. És ez nem kevés.

Már nem űzzük tova

Hiába is mondanánk magunknak,
hogy elmúlt, nincsen, immár vége lett,
elménk állításai hazudnak:
magunk is tudjuk mélyen idebent.

megütheti fülünket egy dallam,
pár szót olvasunk egy könyvnek lapjain,
és ott lobog ő most is a dalban,
a sorok közül arca ránk tekint.

Tartjuk magunk. Szétzilált az élet,
nem is tartoztunk együvé soha,
már nem fogadjuk magunkban, míg élek,
soha nem leszek hozzá mostoha,
de amíg csak zeng bennünk a lélek,
nem űzzük már magunkból tova.

Éjsötétből hajnal

Hajnal dereng, ha kél a Nap az égre,
és kedvesemnek két szeme rám tekint
elűzvén minden éj-sötétet végre,
hogy fény legyen idebent és odakint.

Ezernyi nő jár lába nyomán nappal,
és éjjel is, hogy titkait kilessék,
de dúlva-fúlva feladják haraggal:
mi bőrét teszi, nincsen olyan festék.

és nincsen rúzs, ami szája pírját adná,
megplasztikázva sincsen olyan kebel,
megpillantván átalakul vágyaddá,
ölelése az egekbe fölemel.

Ha kedvesemnek két szeme rám tekint,
éjsötétből hajnal pirkad föl megint.

Ha vétlen, ha bűnös

A vér őrjöngve lüktet most az érben,
és ég a földdel szinte egybe ér.
Ha vétlen vagy, ha bűnös is egészen,
ezt el nem hagytad volna semmiért.

A verdeső szív bordák ketrecében
vér helyett izzó tüzet nyomat
erekbe, testbe csúcsra járva éppen
valóra váltani az álmokat.

Az ablakon túl harsog most az élet,
madár dalol, az ágról rózsa int.
ha visszatérsz, majd mégiscsak úgy véled,
hogy kell az élmény újra, és megint.

A vér lüktetve őrjöngött az érben,
a szívverés most lassan elcsitul,
s hogy most a Földre újra visszatértem,
a kín egy percre nem tép olyan vadul.

Ádám

Az első vagyok kettőnk közül,
de megroppant mellkasom: hiányzik bordám.
Soha nem értem, hogy minek örül,
és miért bosszús. Mint gyermekre, szól rám,
bár a kígyó még nem sziszegett
csalárd nyelvvel a tiltott gyümölcsről.
Nem mondja, hogy majd kihajt titeket,
olyanok lesztek, mint mások a Földről.

Első vagyok kettőnk közül,
ezt tudom, mert még emlékezem:
több bordám volt. De szívem örül.
Bármi lesz, még ma vétkezem.

Törölközőnap

Ha esik, ha nem,
törölközőt viszek.
Jönnek a vogonok.
Van ott hely bőven!

Házamon ellenben
utat én nem adok,
bármilyen rokonok
kérik is tőlem.

Majd útra kelek
űrhajó-stoppal.
Felőlem kérhetnek
űrugrás-engedélyt.

Lazán veszem,
ha ok nélkül vagy okkal
átmegyünk plédbe:
nem okoz fekélyt.

Ha esik, ha nem,
törölközőt vigyél!
Jó lesz, ha fejed
majd ronggyá ázik.

A gyorsulás odaken?
Vogon vers döngicsél?
Ha nagy az őrület,
kerüljön a pánik!

Esős idő

Az eső ma egész nap csak szakad,
és én végre elfelejtenélek,
hogy ne szóljon többé rólad ének,
olyan, amely hiányodból fakad.

Estére a felhők eloszolnak,
és a csillagossá tisztult égen
úgy látszott a Tejút, akár régen,
amikor még a vágyak doboltak.

Az eső ma estig még nem csendesült,
végig folyt az utcán, tereken.
Az egykor volt és elmúlt szerelem
minden sebe emlékké nemesült.

Éjjel a pusztán

Pusztában találod magadat éjjel.
Sötét van, itt nem ég sehol sem lámpa,
lehetnél akár a pincébe zárva.
Hiába tekintesz körötted széjjel.

Csillagot keresel: felhő takarja.
Jobbra menj, vagy balra? Előre? Hátra?
Merre találhatsz szerető barátra?
Lépted a csendben csak a port kavarja.

Amerre jársz, az elszáradt fű zizzen,
füledben a vér egyhangúan dobol.
Ez még csak a tornác, vagy már a pokol?
Nincs mese: egyedül vagy minden szinten.

Kiáltasz? Mint a kés vágja a csöndet.
Minden irányban végtelen itt a tér.
Aki már elment, soha vissza nem tér.
Nincs ajtó. És nincs kéz, ami rád csönget.

Simeon

Oszlopon élek huszadik éve,
így őrzöm tisztaságomat.
Bizalommal nézek az égre,
ha esnék, az Úr majd támogat.

Imádom nevét napom felén át,
máskor tanácsokat adok
aki keres de ma még nem lát,
ha tudok, annak utat mutatok.

Oszlopon élek napról-napra,
azt hiszem, itt ér a halál,
de sohasem gondolok a holnapra.
Ha keres, majd úgyis rám talál.

Nem hallod? Szólj rám!

Káromkodni kél embernek kedve,
látván, milyen hitvány a világ,
de csak dohog, mint fogfájós medve:
tönkre teszik a hitvány hibák.

Persze: tudjuk, küzdeni kell mindig.
Megírták, tanították sokan,
de míg föllépsz szekundtól a kvintig,
néhány lépcsőfok még hátra van.

Vajon baj, ha mindent mollban látunk?
Baj, ha nem szól C dúrban dalunk,
ha egy élet úgy múlik, mint fátum,
és nem tetszik, amit itthagyunk?

Káromkodni kél embernek kedve:
mire föl? A semmi csak tiéd!
Hogy' menjen a pokolra nevetve,
ha nem tudja, honnan jön, s miért?

Lángot gyújtottál

Lángot gyújtottál,
azt hitted, eloltod,
s most is tüzesen
perzseli vérem.

Még miért te jársz
eszemben folyton?
Napjaim üresen
miatta élem.

Gyúrtál parazsat
testembe, lelkembe,
mint aki diót
rétesbe gyúr.

Szúrtál szögvasat
forró szívembe,
életet kioltót.
Az már a múlt?

Miért jön az álmok vége?

"Életed olykor tággá tárja szemét a sötétben"*,
és a sötétség két szeme onnan visszamered.
Fulladozik az ember néha az égi kötélen,
elszakad olykor, a földre esel, de elviseled.

Gyakran az éjbeli álmok messze, a semmibe szállnak,
hogyha a nappal szürke világa dereng;
elszürkülnek az éji remények, a vágyak,
s az ember a nappali sűrű sötétbe mereng.

Mondd csak! M'ért, hogy az álmok mind a mocsárban vesznek?
Mondd, hogy miért fulladhat a ködbe mindig a lét?
Hogyhogy az egykori gyermekek ősi öreggé lesznek?
Miért nem éljük egy életen át a mesét?

                                                               *Thomas Tranströmer: Kyrie

Én értem

Értem én, mert te nem,
- bár az értelem van velem -,
miért fog mégis el a félelem.

Menteném életem,
de hogyha túl korán jön telem,
nem elég az értelem.

Életem képtelen.
Aki végigéli ezt velem,
elviselni kénytelen
túl csapongó szellemem.

Értem én, és azt hiszem,
nincsen benned annyi értelem,
hogy végignézve létemen
túl a pillanatnyi érdeken
újra gyúrd életem.

Szürke, hűvös reggel

Szürke és hűvös a reggel.
Az aszfalton és néhol még macskakövön
a tegnap esti zápor tócsái
vakon merednek az égre,
amelyből születtek.
Borzolt tükörarcukban
az összetöredezett házsorok.

Hajnali futó a járdán
rövidnadrágban,
dühösen ugrik egyet,
mert a mindent átható közöny
a lábára fröcsköli a tócsa vizét
egy autó kereke alól.

Nyitott szemetes kosárból
öt szál vörös rózsa néz ki bánatosan
elázott papírköpenyéből.

Ők sem kellettek senkinek.

Pipacsföldek között

Tranströmert próbálok olvasni,
de a BSWT fülembe lüktető ritmusán
áthallik a harangszó.
Elteszem hát,
és a töltésoldalban viruló pipacsokról beugrik,
hogy a Bádogember és a Madárijesztő
immúnisak a kábító illatra.

Ők kellenének, hogy kiragadjanak
Transtörmer,
a harangszó,
a vér, verejték és könnyek,
valamint a pipacsmező pipacsainak fogságából.

Egy lettem a tömeggel.
Új nap kezdődik.

Vitorlák

Hogy' hadonásznak azok a vitorlák!
Ott, az a torony mindjárt elrepül!
Széles, szeles itt ez a sík táj,
kelet felé már a sötétbe merül.

Mint az óriások Dulcinea ellen,
támadnak karjaikkal a rettenetes szörnyetegek,
lábuk a sötét pocsolyáiban rekken.
Pedig én senkit sem fenyegetek.

Sötétedik. A hegyek felől
megélénkül most a szél.
Üres az alkony. A fémszörnyek földjén
nem sok van, amit ember remél.

Ballaszt

Én vagyok a bárka ballasztja.
Súlyos, mint a kő, vagy az ólom.
Jelenlétem a borulást halasztja;
stabilizál valamilyen módon.

...legalábbis hinni szeretném,
hogy tényleg van ilyen szerepem,
és nem, mint egy idióta kretén,
csak haladását késleltetem.

A bárka alján megáll a sötét,
itt csak a csarnokvíz locsogása hallik.
Járhatja  Hold, Nap megszokott körét,
itt marad minden, akkor is,
ha odafönt hajnallik.

A feldolgozóba

Hajnal van. Éppen szembe
tűz a Nap.
                 Végtelen sorban,
mint lemmingek vonulunk,
hogy húsunkkal és vérünkkel
- izomerőnkkel -, valamint,
mert ez mára már nem elég,
lelkünkkel és álmainkkal
tápláljunk egy arc nélküli,
testtelen és inhumánus
entitást, amely cserébe
lehetővé teszi nekünk,
hogy halálunkig tápláljuk
húsunkkal és szellemünkkel.

Szívességet kérek

Tégy nekem egy szívességet!
Állítsd meg a hintát,
hogy ne szorítsam szívemnek
az átkozott flintát!

Föl-le jár a libikóka,
s nem bírom követni.
Kinek jó az ilyen móka?
A szívből kivetni
kellene e furcsa érzést,
amely, mint a mágnes
vonz, és taszít, okoz vérzést.
A zavar csak rátesz.

Fejem rázom. A kezemet
tördelem. Nem múlik.
Feladhatom életemet?
Már így lesz a túlig?

Hűvös hegyvidéken

Már csak az egykoron egymásnak súgott szavainknak
visszhangját veri vissza a hegyfal, hogyha a szél fúj.
Rég levetették ünnepi köntösüket,
noha fénylőn visszarezegnek néha a fülben.
Volt, amikor még minden dal csakis arról zengett:
hogyha a szívben izzik a vágy,
hát nincs ami hűtse a hév-teli lángot más,
csak a forró csók, és a remélt ölelés.

(Már csak az egykoron egymásnak súgott szavainknak
visszhangját veri vissza a hegyfal, hogyha a szél fúj.
Rég levetették ünnepi köntösüket, noha fénylőn
visszarezegnek néha a fülben. Volt, amikor még
minden dal csakis arról zengett: hogyha a szívben
izzik a vágy, hát nincs ami hűtse a hév-teli lángot
más, csak a forró csók, és a meleg ölelés.)

Itt töltöm

Járt eszemben kötél, korlát,
s hogyha szárnyra kapnék,
s kibontanám a vitorlát,
a napba zuhannék.

Repülnék az ablak előtt,
bámulva néznének:
hogyan hoz le bárányfelhőt
az égről egy ének.

Volt eszemben korhadt deszka,
sárga, rögös föld is,
férges, de elhagytam, mert a
felelősség fölvisz

a föld felszínére állni
két lábbal a földön.
Jöhet tájfun, tűz vagy bármi,
életem itt töltöm.

Pipacsok havában

Május Napja pipacsot érlel.
A réten már térdig ér a fű.
Együtt rohansz te is a széllel;
a májusi hónap nagyszerű.

Járni a hegyet,  a vízpartot,
heverni réten, a dombtetőn,
futni, ha a méhet riasztod,
vagy felhőket bámulni merőn:

lesz-e még eső kora estig,
amely fedél alá bezavar?
Melyik virág lesz a legszebbik
hajadba beletűzni hamar?

Nap csókjára nyílik ma virág,
madár dalol forró éneket;
májusban nem esnek nagy hibák,
megfiatalodunk éveket.

Szindrómák

Nem tudok már nyugodtan megülni.
Állandóan izgatott vagyok,
képes vagyok kánikulában meghűlni,
és a hidegben folyton izzadok.

Nem akarom, vitustáncot jár kezem,
és folyton grimaszokat vágok.
A helyemet immár sehol sem lelem,
úgy érzem, hogy nyomaszt egy átok.

Nem találok nyugalmat semmiben,
átizzadom ingem, a párnám,
tudom, nem hagyhatom ezt ennyiben,
de nincs, aki odafigyel már rám.

Sőt! Lesnek utánam, hátam mögött
tárgyalják, hogy milyen vagyok,
hogy még egy ilyen izgága dögöt
nem bírnának el a nagyok.

Pedig én nem akarok semmi mást,
csak, hogy kitisztuljon a fejem,
szűnjön meg benne végre a nyomás,
és a világban ismét rend legyen,

de néha akkora a zűrzavar bennem,
hogy szinte zsibong egész agyam,
ordítanom kell, mindenki beleretten.
A nyugalom már régen messze van.

Párkák

Semmin ülő szellemek
szorgos ujjal intenek.
Lenge árnyak a falon.
Létfonalat Klothó fon.

Választja a színeket.
Tőle függ a szeretet,
gyűlölet. Sorsfonalát
a halállal fonja át.

Ha ollót nyit Athroposz,
Ott nem segít a logosz:
isteneknek sem hajlik,
Kérlelhetik hajnalig.

Lakheszisz léthosszat oszt.
Ha úgy dönt, még Thanatoszt
is kerülheti a lét.
Mér emberét, istenét.

Nem volt szabad

Nem volt szabad
a padlásfeljárón játszani
- leesel! -,
mégis fölóvakodtunk
a csapóajtóig.
Nem volt szabad
a homokbányában játszani
- rád dől a homokfal! -,
mégis homokoztunk
a fal tövében.
Nem volt szabad
a kukoricásban csatangolni
- nem látsz ki, eltévedsz! -
mégis csavarogtunk
az ember magas szárak között.

Nem volt szabad
a lányok után leskelődni
- nem illik! -,
mégis meglestük őket
amikor csak tudtuk.
Nem volt szabad
a töltés oldalában lőszert gyűjteni,
- felrobban! -,
mégis bányásztuk
ácskapoccsal a földet értük.
Nem volt szabad
Szabad Európát hallgatni
- imperialista propaganda! -
mégis hallgattuk,
mint ahogyan mindenki más is.

Sosem volt szabad
a szabadságról álmodni
- az csak káoszt szül -,
és mi mégis várjuk eljöttét
egy egész életen át.

Pohár angyal nélkül

                                            Vörös István Pohárkeserűjére

Van pohár az asztalomon,
nem áll angyal benne.
Hogyha térdig sörben állna,
lába sörös lenne.

A sörhab orrába jutna,
és prüszkölne tőle.
Csupa sör lenne fal, dunna.
Fröcsögne a kőre.

De, mint mondtam, poharamban
angyalszárny nem ázik.
A jó angyal - szabad napján -
az Úrnál teázik.

Ha ilyenkor engem egyszer
egy baleset érne,
azt hiszem, hogy védangyalom
dupla felest kérne.

Takács bátya halála

Hogy meghalt a Takács bátya,
igen nagy lehetett kedve:
ott maradt megmerevedve,
sátoros lett a nadrágja.

Bámulja a bádogbános,
a halottmosdató asszony,
hogy halott mosolyt fakasszon,
nem látott ilyet a város.

Takács nénje feje vörös:
Pistától felment a láza.
Egyre csak azt magyarázza,
szégyenbe hozta a büdös.

Hej, te szegény Takács Pista!
Még teszel a rovásokhoz?
Már ily közel az árokhoz
nem volt elég még a lista?

De Takács úr nem válaszol,
csak nevet a felhők közül.
Isten tudja, minek örül:
szája sarkán ott a mosoly.

Nem Jutka

Hiába szeretném,
hiába csodálnám,
hogyha ő nem Éva,
én sem vagyok Ádám.

A helye még sajog:
a borda hiánya.
Ha jönnek a bajok,
az elme kihányja.

Talán még csodálna,
hogyha másként lenne,
ha a piros alma
magja nőne benne,
 
vagy ha  a költészet
angyala pallossal
ki nem űzött volna
kertjéből jó okkal.

S hiába becézném,
megakadt a csutka.
S az, kiről a vers szól:
egy biztos: nem Jutka.

Titkos álom

Keményke melleit
harapdáltam volna esztelen,
de mert tudom, hogy fájna,
csak csókdostam sután.
Hevert az ágyon,
még nem volt meztelen.
Pesten történt mindez,
vagy pedig Budán?

Vagy álom volt csupán,
és nem volt semmi csók?
Tűnékeny ábránd
vágyak éjjelén?
És a rám fonódó,
égető kacsók?
Sosem volt valóság
a titkos te-meg-én?

Tétova bánatom

Tétova bánatom
nem távozik tőlem.
Hogyha kell, átadom.
Élj vele! Felőlem!

Talán egy szép napom
totálisan más lesz.
Ha magam elhagyom,
létemre csak rátesz.

Tétova bánatom
talán teátrális.
Ha én így láthatom,
tán így látja más is:
szerepem játszhatom?
Meddig még e fázis?

Költözés után

Lapokat töltök most ki
a lakcímváltozásról.
A hellyel kezdek ismerkedni,
napom nem is áll másból.

Gyalog megyek mindenűvé:
a világ kissé összement.
A lakást teszem dolgokért tűvé,
mint egy eszement.

Hol lehet? Nem látta a
szemüvegem valaki?
Ha kérdezik, hogy hol lakom,
csak vakogok, mint maki.

Porszívó zúg, ha ott nem hagyom:
csöng a telefon.
A takarításhoz nem fűl nagyon
fogam. Mindent befon
a villanydrót, mert nem tudom,
merre a konnektor.
De végigmegyek az úton,
nem kell még doktor.

Roham után

Fáradt vagyok és zavart,
és szörnyen zúg a fejem.
Nem értem, amit felkavart
bennem esetem.

Tisztán emlékszem arra még,
hogy felordítottam ott,
azután sötét lett az ég,
és minden elhallgatott.

Kicsit most még fáradt vagyok,
és ködös a memőriám,
de odakint már a napfény ragyog,
és tudom, hogy várnak rám.

Szanálásra ítélve

Lepukkant városrész a lelkem.
Ablak-szemgödrein szél süvölt.
Vakolat mállik esőverten
házfalain. Némelyik bedőlt.

Gaz lepi az utcát, a kertet,
varjú szól a megroggyant tetőn,
sehol sem mérnek kevertet,
kacagás sem száll itt éltetőn.

A tájat elhagyta a napfény,
itt örökös a köd és eső.
Mi sújtotta? Betegség? Önkény?
Miért ilyen romos, széteső?

Lepukkant városrész a lelkem.
Aki itt élt, mind kivándorolt;
nem bírta ez életet leverten.
Tegnap pezsgett a táj, mára holt.

Majolika

Majolika lett a szívem:
fajanszosan csillogó
máz fedi alapját híven,
még sincsen rajta logó.

Most a vázra azt a mázat
rárakodta már Jolán.
Színes máz alatt ma lázad
szívem: lázas porcelán.

Terrakotta színe sárga,
meg vörös volt, mint a vér.
Matt cserép szívem, ha árva.
Mint agyag szív, semmit ér.

Ma Jolika lett a szívem.
El ne ejtsem! Megreped!
De amíg ép, ezer színben
verseimben felleled.

Gekkó

Csempéből a gekkó,
gekkóból a csempe.
Átváltozás csendbe,
mint angyalból stukkó
fölkenődve falra.
Beszoktatva kézhez
életedben részt vesz.
Különben el, balra.
Téged szoktat rendre,
akár te őt, dettó,
a lét másként gettó:
belefagyva csendbe
a veszteség nettó,
nem csillog a csempe.
Hiába. Ne kend be!
Leesik a gekkó.

Füzetbe zárva

Zöldalgás a kockakő
lent, az udvaron.
A haj is hosszúra nő,
hogyha ráhagyom.

Miért kőre, múltba folyton?
Miért nem égbe, fel?
Jobb, ha csöndem versbe fojtom?
Senki nem felel.

Elhagyom a tűzfalat.
A borostyán levágva.
Úgyis végül ez marad:
sors. Füzetbe zárva.

Csonka, nem kerek

"Milyen csonka ma a Hold!"
Ne kiálts! Nem oly kerek.
Nem hiszem, hogy fölkelek,
bár ma is él, aki holt.

Újra törik az egész?
Bolyhos lesz az éjszaka,
ha szélütött szilvafa
dőlt házfallal szembe néz.

Nyikorog egy taliga
Abdán, száll a jajszó.
Messze oda Szárszó,
útba esik? Aligha.

Tétován lobban a láng,
csattognak a kerekek.
Nem magamért perelek:
ez az ország még hazánk?

Rossz szekér ez.Zakatol,
útnak indul valaha?
Sivatag az éjszaka,
Várnak minket valahol.

Kilúgozott élet

Ha a zöldből kimosom a kéket,
marad a fakó sárga.
Ha a létből elhagylak téged,
a szívem marad árva.

Ha a kalcium hiányzik a csontból,
a borda, mint szalma, roppan.
Szerelem nélkül a pondró
sem él. Tudhatnám jobban.

Ördög malmában

A napokat ingyen őrlöm.
A fene se' kérte!
Gyorsan kopnak itt a Földön,
s én fizetek érte.

Lágyan ölel egy, mint a vágy,
jégkemény a másik,
taszít, akár egy hideg ágy,
a kő belevásik.

A napokat ingyen őrlöm,
vagy engem őrölnek?
Olyan ráncos már a bőröm,
mehetnék ördögnek.

De hogyha pár ember lenne,
aki áld, nem átkoz,
az ördög ebként heverne
az ágyam lábához.

Barna dalok

Ködbe veszett az egész hegyoldal,
az égből eső csepereg.
Ha gyászzenévé válik a bordal,
megsiratnak majd az egek.

Persze, lehet mindez fordítva:
ha szürke eső hull ránk,
nem dicsérjük a létet ordítva:
barna dalt dadog szánk.

Bolyhosodik a pitypang

A parkban berreg az olló,
de a Lázár-boltnak az ajtaja zárva.
Szívem, mint fekete holló.
Verdes a mellben. Árva.

Köd üli most a folyót meg,
a kontúrok is oly  haloványak.
Eddigi életem ott megy:
elhagynak az árnyak?

Vagyunk.
S nézd csak! A pitypang bolyhos:
az első sárga fehér lett.
Megyünk.
Jöhet a pap, vagy az orvos:
majd elmúlik az élet.

Kis ecloga

Férfiak. Ötven után már lassan a kertbe vonulnak.
Szőlőhöz, meg a fűhöz, fához mind idomulnak,
mintha egy ecloga lenne a céljuk az édes idillel:
metszeni szőlőt, vágni az ágat, szedni gyümölcsöt,
végre megalkotván a nyugalmat, a régi hiányzót.

Jó is kertészkedni a harcok után valahára!
Csak hát hol van a létben a várt, az a fránya idill már?
Pottyan az érett körte a fáról őszre a fűbe,
sárga levél októberben már földre lelibben,
s mégis, az ember hatvan után még küzdeni készül,
egyre tapos csak, tán fiatalnál is hevesebben.

Verseimet magam is rakhatnám hexameterbe:
szólna remegve elárvult völgyhíd benne a széltől,
szedhetném venyigét kötöző kéz hű motozását
rímbe, a korhadt ágról szólna a dal, meg avarról,
lenne a dráma az őszibarackfa a versben a sztrókkal,
s versbeli kancsómból a pohárba csorogna a lét is:
mámoritón zamatos vagy csersavas ízzel a borban.

Pár évvel ezelőtt már megpróbáltam e létet,
jó lett volna, de elmúlt:  jaj! beletörtem a bicskám.

Kriptából kriptába?

Aki a holtak földjén jár,
annak minden lépése a halál
egy újabb stációja.
Költözöm. Nem, mint a költöző madár.
Itt már nem lesz, ami visszavár,
nem olyan vagyok, mint a gólya.
Szekérre rakják életem,
mint ócskás cigányok.
Csak a puszta fal marad velem,
innen mindent kihányok,
ami fölösleges, és mozdítható.
Fordul tavaszra még telem,
vagy marad a krétafehér hó?