Tovább álmodnék

Én legszívesebben tovább álmodnék,
hogy széjjel ne hasadjon világom,
hogy trillázhasson álommadár ágon,
és minden virág tovább virágozzék.

A hajnal ajtaját tártad résnyire.
Mindegyik izzó délután
arra emlékeztet engem ezután,
mindig arra az egyre, a régire.

Én legszívesebben mindig álmodnék,
mert vaz ébrenlét tiszta gyötrelem,
amióta nem vagy már te velem,
mert az ébrenlét csak akkor százszorszép,
hogyha virul benne a szerelem.

Elmehasadék

 Bryan Charnley To The Farm

Hézag van a jobb és bal féltekém között.
Közéjük egy rakás szemét beköltözött.
Döglégy hártyás szárnya fedi el a lángot,
de én a radarral tűzön is átlátok.

Összetört szívekből lüktet ott a vér ki,
egy kéz lúdtollal ír: fene, aki érti!
Szemüvegben vizslat egy komor arc engem,
érces szózatától a szívem megretten.

Pedig nem üvölt, csak gondot visel énrám:
"jobb, ha visszafordulsz! Ne menj arra, hékám!"
"Most mondjad: Jó napot! Mosolyogjál szépen!"
"Tartsd meg a látszatot, mint a bal fél képen!"

Két féltekém között egy hasadék tátong,
beleleseni szörnyű. A rettenet rám ront,
hogyha elgondolom, mi várhat a mélyben.
Ezért lámpát gyújtok minden sötét éjen.

Kimosom mindig

Megint veszekedtem veled,
pedig még meg sem értheted,
hogy miért is fáraszt folyton,
ha mindig újra kell mosnom,
hogy megfürödhess, a kádat,
és bepiszkított ruhádat.

Pedig tudom, mit sem értesz
belőle. Úgy térek észhez,
mint egykoron Lóci apja.
Az ember nem kéri, csak kapja,
s ha megsérült is egy-két gén,
nehezen jut túl a mérgén:

Megint veszekedtem veled.
Pedig már tudod a neved,
tudod, merre menjünk haza.
Te lettél létem támasza,
és ha újra kell kimosnom,
megteszem mindig, kimondom.

Normalitás

Nem írok az őrületről:
rám telepszik, eltemet,
ha idézem. Felzabálja
sérülékeny lelkemet.

A normalitásról írok,
ami nem az átlagos:
ha minden ember egyforma,
a Föld maga is lapos.

Átlagos nincs. Fikció az.
Nagy a variabilitás,
mit egységről összehordasz,
nem több az, csak ámítás.

A normális nem átlagos.
Az eltérő deviáns?
A tömeg majd összetapos,
csak, mert az a domináns?

Nem írok az őrületről,
mert mert őrült mind, aki él.
De ha kilógsz a középből,
lesz, aki majd elítél.

A végső tél

Már két éve eljött a végső tél,
én már nem is várok többé tavaszt;
az ember az utolsó jégkorszakban már nem remél,
hogy valaha is vizet fakaszt,
és kristálykönnyekké olvasztja a jéghegyeket,
amikor fehér csúcsaikon felszikrázik a Nap,
hogy a jövőben ne jégbe fagyott legyek,
hanem lazább, olvadtabb és boldogabb.

A prédikátor

Idegenek jöttek városunkba,
szóltak nyelveken.
Országunknak Bátor Ura
parancsolt nekem
sivatagba űzni el mind
a felforgatót,
ne szítsanak kedvük szerint
itt rebelliót.

A téren állt a prédikátor,
körötte állt a nép.
Halkan szólt, de tőle távol
is hallották a mesét,
hogy harmad napon föltámadott,
és föl, az égbe ment,
s ha követni akarja a bátor,
csak hinni kell, itt bent.

És beszélte még, hogy a hatalmasokra
az örök tűz kínja vár,
és aki vagyont gyűjt, az nem viszi sokra,
mert bére a halál,
hogy a nincstelen az mind igaz,
és lelke az égbe kerül,
és károsabb a lelki gaz,
mint élni emberül.

A hír már szájról szájra járt,
és csak nőtt a tömeg,
és mindenki csak a jelre várt,
leckéztetni meg
az uralkodót, s egy ittas hang
már fel is kiált...
De megfújták a bronzkapuban
az érces trombitát.

És kisereglett a hadsereg,
és oszlott a tömeg
egymást taposva, kesereg,
életét menteni meg,
mert lázadónak, hitszegőnek
jaj, ha rátalál
a Törvény; híja lesz levegőnek,
ha ítél a király.

A prédikátor is elszelelt,
de a híre itt maradt.
Több holdhónap is letelt,
de suttogják a falak,
hogy igazul élni jobb ma itt,
mint holnap odaát,
és lassan sutba dobják mind
a korhadt ideát.

Bármit teszel, vagy nem

Baj, ha bármit csinálsz,
és baj, ha nem csinálod.
Baj, ha mindig rám vársz,
baj, ha rövidre zárod.

Baj, ha megszólalsz, és
baj, ha csöndben maradsz,
baj, ha nem vagy balhés,
baj, ha nem vagy paraszt.

Bármit teszel, vagy nem,
akármit is mondasz,
hallgatsz, én úgy hiszem,
életemre rontasz.

Hogy elmentél

Hogy elmentél vakká lettem.
A homályban mit se' látok.
Rajtam ül a sötét átok,
fekete árnyék felettem.

Hogy elmentél, rám sötétült.
Koromsötét még a fény is.
Izzó szemű, bíbor fétis
szeli szét a szívem étkül.

Jaj, ha késsel szelné szívem,
jaj, ha vágná szeletekre!
Felzabálná mindörökre,
s nem fájna utánad híven.

De szétvágja, összevarrja
minden napon, minden éjen,
hogy dobogjon, hogy még éljen,
hogy fájdalmát kifacsarja.

Hogy elmentél, elment a fény.
Küszöb gáncsol, élek vágnak,
sarka lett itt minden tárgynak.
Ifjú szívem már koravén.

Pszichózis Dalszöveg

Pszichózis

Mondatok zúgnak zavart fejemben,
megannyi őrült gondolat.
Mit tenne más vajon fejemben,
amikor a köd elragad?
Ráng az arcom, kalimpál kezem,
gyógyszerből egyre nő a dózis.
Keveset mozgok, és sokat eszem.
Rám tenyerelt a pszichózis.

R:
Tudom a sorsom, olvastam róla.
Józanul kétségbe esem,
mert hiába hallgatnék az okos szóra,
végül majd elmegy az eszem.

Éjsötét lidércek szaggatják lelkem,
megannyi zaklató látomás.
Fejemet néha már a falba vertem,
mert benne valami árkot ás:
szétszabja elmém egy szörnyű átok,
egyre csak zakatol zúgó agyam,
magam előtt már utat nem látok.
Elmém a káoszba rohan.

R:
Tudom a sorsom, olvastam róla.
Józanul kétségbe esem,
mert hiába hallgatnék tanácsadóra,
végül majd elmegy az eszem.

Csúszik a világ. Folyton elestem,
néha nem tudom, hol vagyok.
Nap tűz a szemembe éjen és esten,
nappal meg látom a csillagot.
Hangok harsognak egyre agyamban,
hogy néha ordítani kell,
minden jövőről végleg lemondtam:
sorsom csak ejt, és nem emel.

R:
Tudom a sorsom, olvastam róla.
Józanul kétségbe esem,
hiába hallgatok orvosi szóra,
végül majd elmegy az eszem.

R:
Tudom a sorsom, olvastam róla.
Józanul kétségbe esem,
mert hiába szól ez a pszichózis-nóta,
végül úgyis elmegy eszem.

Nem vagyok rendben

Nem vagyok rendben.
Bár a földön járok, létezem,
értéket alkot a két kezem,
dolgozom csendben.

Nem vagyok rendben,
vagy talán a külvilág hibás,
hogy puszta élet, semmi más
nem jutott énnekem?

Nem vagyok rendben,
és bár a vég talán még messze van,
és a "ne ítéljt" tartják sokan,
de ítélkezem.

Nem vagyok rendben,
régóta nem tudom, mit tegyek,
hogy földön járva rendben legyek,
ne csak vers legyen.

Vöröslik a jövő

Gyáva lettem. Változnak az idők,
visszafelé halad ez az évszázad.
Szívem retten, nem kapok levegőt
meggondolván, gyermekemre mi várhat.

Háromszor kell átgondolnom újra,
mi az, amit és, hogy hogyan írhatom.
Nem akarok a sötétbe bújva
félni, mikor csap le rám a hatalom.

Volt már ilyen. Azt hittem, hogy elmúlt,
gondolom, hogy velem hitték még sokan,
de látom, a szabadság itt megfúlt,
és hazám ma ismét vesztébe rohan.

De túléljük ezt is. Bár volt, aki mondta,
ne reméljem bizton, hogy túlélhetem,
de ha úgy lesz, akkor a jövő oly ronda,
hogy e népben maradásom úgysincsen nekem.

Vöröslik a jövő. Narancsos az ég is.
Napszámba jár lassan az egész ország.
Embertelenségben megmaradni mégis,
ne írhassa le magát az egész magyarság!

Piaci fájdalom

Üvöltesz? Úgysem nő vissza a lábad.
A fájdalom marad, bár sikoltozol.
Ha évek óta nincs szerető társad,
mindegy, hogy írsz, vagy fát vágsz valahol.

Körmölhetsz rogyásig rímes sorokat,
nem lesz benned tőlük több erő.
Képzelj csak magadnak dicső sorsokat!
Az éjszakád marad leverő.

Írj csak verset! Mázolj falra!
Vágyaidat vagy szörnyeidet.
Fölzabálja  a farkasfalka,
ha eladható, a szívedet,
de ha legyőz a piac hatalma,
a rím, a szín, a hang eltemet.

Pszichózis

Mondatok zúgnak zavart fejemben,
megannyi idegen gondolat.
Mit tenne más vajon helyemben,
amikor a felhő elragad?

Éjsötét lidércek szaggatják lelkem,
ezernyi zaklató látomás,
fejemet néha már a falba vertem,
mert benne valami árkot ás.
Szétszabja elmém e szörnyű átok.
Egyre csak zakatol zúgó agyam,
magam előtt már ösvényt nem látok,
elmém a káoszba rohan.

Csúszik a világ. Folyton elesem.
Néhanap nem tudom, hol vagyok.
Nap tűz a szemembe éjen és esten,
nappal meg látom a csillagot.
Hangok harsognak egyre agyamban,
hogy néha ordítani kell,
hogy saját magamat is meghalljam.
Sorsom csak ejt, és nem emel.

Ráng az arcom, kalimpál kezem.
Gyógyszerből egyre nő a dózis,
keveset mozgok és sokat eszem.
Markában tart a pszichózis.
Tudom a sorsom, olvastam róla,
józanul kétségbe esem,
mert hiába hallgatok orvosi szóra,
végül majd elmegy az eszem.

Vaslemezek...

Vaslemezek dübörögnek elmémben,
gőzkalapácsok szegecselnek.
Lehetőségeimet benéztem,
bedőltem az ősi cselnek.

Változhat a változatlan?
Jöhet tavasz? Olvadhat jég?
Az élet nem izzó ólomkatlan,
halálig tartó? Hihetem még?

Békavers békanyelven

Tanulni kell a békák nyelvét,
hadd zengjen békaszerenád!
Nem zavarbni senki kényelmét,
recsegve emlékezve rád.

Békaként elleni pocsolyában,
kuruttyolgatni éjeken át,
nem hinni többé semmi csodában,
versben sem várni már soha rád.

A békaszájon széles a mosoly,
ragadós nyelve légypapír.
Kuruttyolgat, vagy mindig dorombol?
Verset más békáknak ír.

Békául már tanulnom sem kell:
szépen brekegem énekem,
és ha egy gólya a mocsárba lebben,
minden alkalom jaj nekem.

Hajnali, borzongató szelek

Tenyérbe támasztott homlokom
kiért izzik e hajnalon?
Álmom miért volt nyugtalan,
ha a reggel még messze van?

Kiért susognak halk szelek
fülembe titkos éneket?
A Hold az ablakon miért dalol,
mintha várnának valahol?

Ezüstje miért csorog le rám
az éj szakának derekán?
Ha átizzadtam a lepedőt,
az éji fény miért oly lebegő?

Ki mondja majd, hogy mit tehetek,
ha kegyetlenek az éjjelek?
Ki kéri ölelni két karom,
mert vágyja, és én is akarom?

Kinek világít énekem,
hogy élete szebb legyen velem?
Ki fogja majd a két kezem,
ha véget ér az életem?

Tenyérbe támasztott homlokom
kihűlhet majd? Nem akarom!
Hajnali, borzongató szelek
félek, fagyot hoznak, telet.

Párkereső

Izzíts a szívedben víg tavaszt,
hogy párodra rátalálj!
Ha megtaláltad, ne engedd azt,
hogy elvegye tőled a nyár,
mert ha nincs a Földön senki már,
aki a társad marad,
hiába lángolna napsugár,
a szíved a sárba ragad.

Megsebesített angyal

Ahonnan leszakadt szárnyad,
állandóan vérzik sebed.
Tested itt a Földön rekedt,
válladra írt hogy találjak?

Izzó parázs-szenvedélyem.
perzselte meg fehér tollad.
Gyógyír nélkül mind elporlad
még pár ilyen átok-éjen.

Szárnyadon emelj magasba!
- túl az égen szállni vágytam.
Szánalomból énirántam,
szerettél e vén pasasba?

Szárnyad lent hever most porban.
Jaj, ha nőne újra egyszer!
Nem segíthet semmi kegyszer?
Tollam rettenve megtorpan.

Két kezemben nyújtom szívem:
amíg dobog megrepedve,
vére folyjon rá sebedre!
Gyógyítsa hűségem híven!

Számodra e föld a börtön.
Jaj, ha nőne újra szárnyad,
szállj magasba! Már ne szánjad
létem, míg a porban töltöm!

Homokvár-lét

Úgy porlik szét az élet,
mint homokvár a napon.
Lassan semmivé lett
minden vágyam, akaratom.
Az idő dagálya mossa
laposra a halmokat.
Holnap nézzek a mostra?
Semmi nem marad.

Úgy porlik szét a lét is,
mint termesz-rágta fa.
És ezt kell élni mégis.
nem adni fel soha,
bár porrá omlik létem,
még mielőtt meghalok,
és meg sohasem értem,
hogy minek is vagyok.

Panelba mentem

Panelba mentem végül is
értelmiségi lévén
megváltani tartozásom
életmód-váltás révén.

Betonkockánkra csend borul,
nem zajos itt senki sem.
Csendes az álom, ha szememre hull,
szívem nyugodt idebenn.

Mint volt amott, itt több a zöld,
és itt is rigó dalol,
a szomszéd arca sem meggyötört.
Tán vártak már valahol.

Panelban élem életem
talán már végig én,
de nem bánom, ha énnekem
életre kel a remény.

Mindegy, milyen nap

Mindegy, hogy hétfő van-e, vagy péntek,
hogyha szemeid nem értem égnek.
Mindegy, hogy szerda van-e, vagy szombat,
hogyha nem érted szól a mondat.

Mindegy, hogy kedd van, vagy csütörtök,
a nyomorúságtól üvöltök,
mert hiába jön a vasárnap,
ha engem egyedül találhat.

Ég Isten teste

Vörösen izzik az este.
tűzben ég az Isten teste.
Borzong, nyüszít minden állat,
menedékre nem találhat.

Lángok csapnak fel az égig.
Mennyi lehet még a végig?
Valami tönkre ment, félek,
elhagyott minket a lélek.

Csak óráink vannak hátra,
ha senki nem megy a gátra,
hogy a tüzet megfékezze.
Lángokban áll Isten teste.

Senkim sincsen

Nincsen senkim. Nem is volt.
Zombi lettem, élő holt.
A hiány majd eltemet,
fölzabálja szívemet.

Ötven évem keserű,
nem jön borúra derű.
Nekem nem kell örököm,
csak gaz nő a rögökön.

Nincs kezemben hatalom:
tisztességem nem adom.
Mégis, lehet: megfognak,
végét kapom a botnak.

Egy fára majd föltesznek,
bármi jó lesz keresztnek.
Történetem ismerem:
nem támaszt föl Istenem.

Túlkorosként

Sokszor olyan ködben járok,
mintha minden mindegy lenne.
Lehet előttem mély árok,
akár tűz is folyhat benne,
úgysem látom. Eltakarja
szemem elől sűrű felhő.
Nem segíthet párom rajta;
azt gondolja: "Majd csak felnő".
De én nem fogok felnőni.
Nem akarok. Most már látom.
Kellek, vagy nem, majd eldönti,
gyermekként, túl korhatáron.

Melyik oldalra állsz?

Melyik oldalán vagy?
Kívül, vagy belül?
Ha a ketrec elég nagy,
és még enni is kerül,
vajon a rács téged véd,
vagy tőled a látogatót?
Zavard el a vérmedvét,
nincsen sok vesztenivalód!

Melyik oldalon állsz?
Ma még eldöntheted.
Mint madár, szabadon szállsz,
vagy féregként tengeted
léted a trágyadombon,
amíg föl nem csíp a tyúk?
Bár tudom, hiába mondom,
ezek nem emberek: fattyúk.

Melyik oldalra mész?
Döntsd el, jobbra, vagy balra?
És ha a jövődtől félsz,
készülj a viadalra,
mert szöges drót mögött
az ország csak láger.
Mindegy, hogy mit dörmögött
füledbe az a káder.

Melyik oldalra állsz?
A veretettek vagy verők mögé?
Mondd, mire is vársz?
Amíg az egész ország övé
és haverjaié lesz?

Holddal, csillagokkal, szóval

Én holdakkal játszadozom:
elgurítom, visszahozom;
hogyha csillagfényes éjjel
ők gurulnak szanaszéjjel,
egy kupacba terelgetem
őket, pályájukra teszem.
Egy-egy fátyolfelhős napon
puha ronggyal visszadom
fényüket súroló krémmel,
ne piszkolódjanak még el.

Nagybolygókkal játszadozom,
márványgolyóként gurítom
őket a Tejút porában,
kilenc-tizet egy sorában.
Ha a porban megakadna
gurulása megszakadna,
újra elindítom útnak,
amíg helyükre nem jutnak.

Csillagokkal játszadozom,
azokat szeretem nagyon.
Hogyha halványul a fénye,
erőt pumpálok beléje,
lassan, ne robbanjon, noha
néha kell egy szupernova,
hogy megszórja a világot,
teremjen bolygót, virágot.

Játszadozom a szavakkal,
szórom szerte két marokkal,
úgy teremtek, mint az Isten.
Néha bánatot, ha nincsen,
máskor öröm cseng a dalban,
és nem mondom, hogy nem csaltam,
de nem hazudtam még soha.
Aki nem hinné: ostoba.

Csak tompa, sajgó hiány

Még azon zúg, zakatol agyam egyre,
bár az őrület talán már messze van,
milyen is lenne, hogyha még szeretne.
Így lehetnek ezzel mások is sokan.

Folyton az az egy érzés zavar csupán,
milyen szürke és felesleges a lét,
hogyan élhetek homályosan, bután,
ha nem élem meg az egy igaz mesét.

Zúg és zakatol az emberagy csak,
gyötrelem nincs, csak tompa, sajgó hiány.
Napjaim a következőre hagynak,
hátha az majd egyszer jobb lehet talán,
már rég nem látom erősnek és nagynak
magam. Nem hiszem, hogy jobb jön ezután.

Jelenetek

Szobában

Ülsz a csöndben, sorsod jár eszedben.
Kívülről is megnéznéd magadat,
de ehhez még kevés az akarat,
hiszen nem vagy más saját szemedben.

Fehér faladra vetített képek
peregnek fürgén szemeid előtt.
Emlékeidben már mindent beszőtt,
elfedett a vágyakból lett vétek.

Nem vagy objektív, mert nem is lehetsz:
a tárgylencse csupán a szenvtelen.
Lehet, hogy egy külső szike lemetsz
minden sallangot, ha alá rendelem
magam a célnak, mégis bent rekedsz
magadban. Bánt, hogy már nincs szerelem.



Vízparton

Vízparton ülsz, kavicsokat nézel.
Simára a víz csiszolta őket,
meg a sok-sok más kavics. A kőzet
csak kopik; ha te megsérülsz, vérzel.

Nem jöttél. Itt vagy, amióta élsz.
A partra ki, vagy bele a létbe
a víz, vagy más vetett. Koromsötétbe
vagy a fénybe, mindegy. Folyton csak félsz,

hogy kaviccsá válsz majd magad megint.

Pedig időd más léptékkel mérjed,
tiszavirág-évszázadok szerint.
A változás rendjét úgysem érted.
A lét előbb-utóbb tarkón legyint,
most vagy itt jelen, bár sosem kérted.



Városban

Bár nagyvárosban élsz, a felhőkkel,
fával és fűvel, házakkal beszélsz,
és visszahallod mind, amit a szél
susog füledbe rólad. Tülökkel

harsognak agyadba járdaszélen
állván, ne lépj az útra, busz alá,
ha féreg-léted álomban talál:
az embernek teste sérülékeny.

Tiéd a nagyváros forgatagja,
csended bár lehet végtelen belül,
aki rád néz, mind csak kikacagja,
hogyha lelked nappal már éjre ül,
mert földre húzza léte salakja,
rá a talmi fény hiába vetül.

A "forgatagja" szó helyesen: forgataga 



Ágyban

Ágyadba hiába fekszel este,
őrületet őröl egyre az agy.
A képzelet csapongna, odafagy.
Már emléked sincs, milyen volt teste.

Hideg a párna. Vagy talán nem az,
éppen, hogy meleg most a levegő.
Az ember szállna; az éj lebegő
fényében szinte moccan a terasz.

Mindened megvan, és semmi sincsen,
ami az élethez csak kellene
hiába a lét minden kelleme,
ha nem osztozol meg minden kincsen.

Néma, és meddő így az éj is,
és nem segít rajta a poézis.

Hajnal dereng

Lassan feldereng a hajnal
az éjnek tájai mögött.
Eloszlatja majd a ködöt,
eltűnik az minden jajjal.

Fényekkel telnek a rések
árnyék és árnyék között,
mi egymásnak ütközött,
sötét volt. Feloldják végleg.

Eltűnik éji bánatod,
ha megjön végül a reggel,
elűzi azt a fénysereggel,
újra majd este láthatod.

Hiszen már dereng a hajnal.
A bíbor fény az égre kelt,
a sötét idő már letelt,
itt a nappal újabb bajjal.

Tolatás száz éven át

Guruló kocsik a síneken:
"az első vágányon tolatást végzünk."
Csak ennyi jut életből nekem,
ennyi az osztályrészünk.

"Jó utazást kívánunk mára",
s ki tudja, lesz-e holnap?
Mit mondasz, írsz, vigyázz a szádra!
És rakj féket a tollra!

Mert holnap is dolgozni kell még,
bár a foglalkoztatottság teljes
- kis híján -, az ember nem remél,
ha ideje gondoktól terhes.

A kocsik megint visszagurulnak:
"az első vágányon tolatást végzünk".
Ha hiszünk a hazug szónak,
népként és emberileg végünk.

A tisztánlátás végett

Csak a tisztánlátás végett:
a lét téllel nem ér véget.
Tavasz taszít sutba telet;
mindig megjön a kikelet.

S csak a tisztánlátás mián:
nem kell túl mélyre ásni ám!
A korhadt fa majd szétesik
tavaszra, és tűzre vetik.

Csak a tisztánlátás okán:
hiába rugdosnak bokán,
ha a rúgást faláb adja.
Egy balta is levághatja.

Létrengések

Rétegek rakódnak rétegre
préselvén szertelen lelkem. 
Rohannék virágos rétekre, 
s rendszerint csak rémre leltem. 

Miféle mágikus mágia, 
torzító, orogén* erő 
tiltja a lelkemet szállni? A 
sárban sírni nem nyerő. 

 Rétegek rakódtak rétegre, 
és olykor borul a rend: 
a léthez van bűnre vagy vétekre 
szükség, ha gyökere reng. 

                       *orogén=hegyképző

És a százezernyi fecske?

Nem tudom, költői módon írni érdemes?
Hiszen minden, ami egykor volt nemes,
már régen megcsúfoltatott:
A Krisztus utáni harmadik évezredet
hogyha még ember módon elkezdheted,
rád akkor semmi sem hatott.

Homlokom mögött nekem is bozót növekszik,
ha élni hagyja ott a nátronos szik,
vagy sívó homok.
Bár az életem nem ér ma véget,
kilátás nélkül élem azt a néhány évet,
arra gondolok.

Sosem tudom, mi éri meg: ha olvasok, vagy írok.
A szívben így is, úgy is zsírok
csapódnak ki a vérből.
Tavasz válthatna föl végre már telet.
És ki mondta azt, hogy valaha is lehet
elég a tündérmesékből?

Valaki mondja meg nekem, még agyam facsarjam,
vagy az írást a fenébe, abba hagyjam?
Bár hagyni nem lehet,
mert egy fecske talán tényleg nem hoz tavaszt,
de százezernyi - ki mondhat erről biztosat -
sem űzi el a telet?

Tudom az okát

Én pontosan tudom,
miféle fájdalom
sugárzik át a léten.
Csak egyetlen dolog,
amit nem mondhatok,
nem írhatom le soha sem egészen.

Hiába mind a fény,
ha sehol nincs remény,
mert nincs erő a változásra.
Az elme jót akar,
az ösztön küzd: hamar!
De nem találsz már úgyse másra.

Miféle villamos?

Miféle villamos lehet,
amely a síneken robog velem,
a végtelen felé?

Miféle táj lehet,
amely mozdulatlanul robog
az ablakok mögött?

Miféle tűz lehet,
amely a szívet perzseli,
és mozdulatlanul lobog
mellkasunk mögött?

Miféle táj ez,
miféle tűz,
és miféle lét?
És a csengő
miért nem hozza már elém
számolatlanul az új mesét?

Rakott krumpli

Talán sütő papírt tegyek alá?
És belém hasított a rettenet,
hogy az egyik nap egyedül talál,
egyedül élni pedig nem lehet,
hiszen összesültünk évek során,
mint kolbászos főtt tojás krumplival,
elmaradhatott a tejföl talán,
így disszonáns sokszor a napi dal.

Talán sütő papír kellene még,
hogy oda ne kozmáljon életünk,
a főtt tojás, a kolbász, a szenvedély
valaha mind megvoltak minekünk,
de a sok szükséges hozzávalót
hiába is raktuk egymásra rá,
tetejére morzsát, közébe sót.
Sütő papír kellett volna alá?

Száraz fatörzsek

Zöldell az út széle.
A zöldből itt-ott fehér,
elszáradt fatörzs áll ki
Halottak.
Elsuhan mellettük a vonat.
Mellettem is így suhant el az élet?

Semmi nem úgy történt,
ahogyan elképzeltem.
És most már azt is tudom,
hogy nincsen megváltás.

Meddig áll még a fa
halála után?

Utolsó séta

Kettőt ütött a toronyóra,
hogy jöttek vinni a bitóra.
Fennen ragyogtak a csillagok,
még nem hittem, hogy meghalhatok.
Megálltunk még lent, az udvaron:
kegyelem nincs, ezt megtudhatom.
Hét lépcső az ácsolatra visz,
nincs idő már gondolatra, hisz'
a kámzsa már fejemre téve.
Perc, és állok Isten elébe.

Hasítsunk?

Megyek, szíjat hasítok.
Aztán mégsem, leteszem.
Bocskort kötnék, de csak visítok,
a gyereket meg nem verem
akkor sem, ha rossz,
vagy nem tetszik, mit csinál:
engem sem vert gonosz.
A világ verés nélkül is muzsikál.

Szíjat hasítok, megyek,
nadrágomat megkössem vele.
Nem úgy, mint másutt, a legyek
sem szállnak nálunk rá a közösre,
és csak belül fortyogok,
mint vulkán, mely nem tör ki már soha.
Ha alszom, nem tudom, hortyogok?,
mert egyedüli régen a szoba.

Megyek, hasítok szíjat is,
hiszen a fát is elhasítja kezem,
ha úgy adódik. És nem lesz hamis,
ha nem is igaz, amiről értekezem,
mert a "hazudj!" parancsa rám
nem volt érvényes soha.
Persze, fájna, ha hasítanának:
hisz' sorsom nem mostoha.

Hasítsak szíjat?
Még megeshet egyszer
mert nem hozott újat,
és nincsen olyan kegyszer,
ami rábírna, hogy az álnokot
mindig futni hagyjam,
még, ha az álmokat
fel nem is vállalhattam.

Szíjat hasítsak,
vagy sorsot széjjel,
hogy többé már ne visítsak
szenvedélyes, ámde meddő kéjjel,
és másnak se legyen oka
felénk a visításra?
Nem kell a fejsze éle, csak foka.
De ezt nem hagyhatjuk már soká,
és másra.

Nem tudod, miféle

fájdalom most ez itt,
amely dúl szíveden
s emberből istenit
teremt megmutatván,
világod mennyit ér:
Holnap elmész talán,
de már ma meghalnál
még egy ölelésért.

Részünkké vált

Ölembe ülhetett volna kicsit,
de mert prűd volt, ez elmaradt,
mert én meg tapasztalatlan, így a kocsit
ott hagytuk az árnyas fa alatt.

A vízhez szaladtunk, mintha csak
valakik lekergettek volna.
Az idő szállt, ez az átkozott vacak;
gyorsan eltelt az a pár óra.

Megmártóztunk a vízben ott,
bár talán másra várt mindkettőnk teste,
közben meg kézzel egy halat fogott!
Minő ügyesség! És máris jött az este.

Visszaültünk az autóba végre,
hogy a halat a vízben indította útnak,
és másnapra, kora estére
ez a nap is csak egy részévé vált a múltnak.

Régi kedvem

Régi kedvem nem találom.
Elfutott, mint éji álmom
hajnali széllel.

Jaj, ha egyszer visszajönne,
és benyitván rám köszönne
régi reménnyel,

azt dalolnám újra égve,
életünknek nincs ma vége:
jöjjön az éjjel!

Senkid sincs

Senkid sincsen, sosem volt,
egyedül vagy, mint egy holt.
A magány majd eltemet,
megöli a lelkedet.

Zümmöghetnek rigmusok,
mint ahogy' a szív dobog,
de csak a semmit verik
minden éjjel reggelig.

Senkid sincs, s ez sem igaz.
Mégis úgy élsz, mint egy gaz,
magad börtönbe zárva
marad a szíved árva.

Végre várva

A fémes rettenet
agyamba kattan:
ítéletemet
már elfogadtam.

Fejemre libbent
egy sötét árnyék,
s ha szólnál: elment,
halálra válnék.

Lényegtelen, semmiség

A lényeg: hogy nincsen semmi,
hogy nem lehet már szeretni.
A lényeg az élet vége,
hogy nincs folytatása végre.

A lényeg, az egyedüllét,
hogy megtagadj minden mesét,
a lényeg, hogy egyedül vagy,
minden mást csak játszik az agy.

A lényeg nem virtuális,
valóság lesz a halál is.
A lényeg: az élet látszat,
színjáték. A sorsod játszat.

Fiamért

Tarkó mögött kulcsolt kezek.
Jaj! Félek, valamit leverek.
Nincs élet, csak hangtalan sikoly,
agyba vás a mélyülő sipoly.

Tudom, visszatér a rettenet,
előle megszökni nem lehet.
A metronóm akár az inga.
Meddig vár a hinta-palinta?

Mulat a lila elefánt

A lila elefánt
egy fogadóba tért.
E hír a földre ránt?
Ne még, az Istenért!

Ki is kért ott nyomban
vagy három tequilát.
A kocsma romokban,
ha egyszer nekilát.

Ott ült a sarokban
Paco de Lucia,
gitárja sem tokban:
szólt az Almoraima.

Azután tüzesen
tépte a húrokat,
elszállt az értelem:
az ormány bólogat.

Négy oszlop a padlón
jaleot dobogott.
Két szem nézte vádlón:
a tulaj dohogott.

Ormánya csettegett,
ahogyan táncot járt,
a kocsma rettegett:
itt lenne a vég már?

Ha lila elefánt
táncot lejt reggelig,
lábai a kocsmát
addigra szétverik.

Hej, lila barátom!
Használd az eszedet!
Nehéz ügy, belátom,
mégse nyomj resetet!

Halmozódnak a mindennapok

Halmozódnak a merevlemezek
az ágy mellett, a polcon,
és zenei CD-kkel szinte telve a fal,
de így, lassan túl az ötvennyolcon
egyre nyugtalanabb leszek;
az ember nem tudja, még mit is akar:
elkap valami kényszer az írásra,
bár talán inkább ölelkezni volna jó,
de hiába tudom a helyzetem,
soha nem kenhettem másra,
hogy elment végül az utolsó hajó.

Hát csak halmozódnak az írások a füzetben,
akárcsak a merevlemezek a polcon,
a memória is emlékekkel van tele
így már túl az ötvennyolcon;
másnak nem annyira, mint magamnak üzentem,
és nem is vagyok túl elégedett vele,
hiszen az írás helyett még ölelni volna jó,
vagy legalább tenni, amire büszke lennék,
ha van még olyan ebben az életben,
mert lassan elmegy az utolsó hajó,
és egyre sötétebbek lesznek az esték.

Mész-fehér vízparton

Sétáltam mész-fehér parton álmomban.
Fények játszottak a víz színén,
egy fehér várost is láthattam ottan.
Más is lehetett volna, nem én.

A fények között a falakat is
furcsán visszatükrözte a víz.
Élesen látszott egy falakat is,
egy szekrényen meg a szilvaíz.

És mégis: a víztükör fodrozott kicsit,
nem volt sima, borzolta szél,
a tükörvárosban csak egy csacsit
láttam a parton. Ott más nem él?

Minden tiszta. sehol egy banán héj,
és nincsen eldobott papírdarab.
Ebben a városban tiszta kéj
lehet űzni az álmokat.

De sehol nem volt egy ember sem.
Egyedül álltam a parton ott,
rájöttem: inkább csak maradnék Pesten,
és csak néztem a falakatot.

Alexandria

                                     Aida Buturovics (1959 -1992) tiszteletére
Találat érte a Könyvtárat,
az égre lobban a láng.
Az ember a mentéssel nem várhat,
mert könyv nem marad ránk.

Mindegy is, ha az égből hull,
vagy a földről jön az iszony,
a barbárságnak kettő null,
ha az Írás ég, bizony.

Hát rohant a tűzbe a Könyvtáros,
menteni, amit lehet,
égett a fél óváros:
a könyv könnyen fog tüzet.

Hogy kihordták a sok papírt,
a ház le is szakadt,
de megmentettek sok leírt
verset, és álmokat.

A Könyvtáros hazaballagott:
a mentésből ma elég.
A hegyről akkor egy lövész ott
átlőtte a fejét.

Disszociáció

Doktor úr! Milyen baj van énvelem?
Az életem miért nem élvezem?
Mennyire korrekt az a nézetem,
nem értelmetlen minden félelem?

Doktor úr! Ugye, nagy az én bajom,
nem vagyok hipochonder, vén majom?
És ha önnel ezt meg nem tárgyalom,
csak terjed rajtam ez az ártalom.

Doktor úr! Úgy érzem, hogy szétesem;
egyre jobban lyukad az értelem,
még itt-ott pár foszlánya megmarad,
hogy megidézhessen rémálmokat.

Doktor úr!...de mit is akartam én?
Az agyam már, akár a szitafény,
oly tünde-módon mállik, csillogó,
mint a júniusi, a sárga hó.

Doktor úr! Vagy tán kedves ápolóm!
Miért is néz így? Nem vagyok bolond.
Most csak kicsit...zavart...az életem,
mert semmibe...fordul...Az értelem.

A tékozló fiú bűnbánata

                                                                                    J. L. Borges:  Lelkifurdalás

Akárcsak Borges, én is bűnös lettem:
bár szerettem igaz szerelemmel,
mégsem lett belőlem boldog ember,
így a legsúlyosabb bűnt elkövettem.

Ha Dante Poklának mélyére vetne
ítéletem, amely igazságos,
kitagadna magából a Város,
aki látna, sorsomon mind nevetne.

Mert adva volt minden boldogan élni,
mindig csak kacagni, sohasem félni,
és örökségemet eltékozoltam.

Bárhogyan akartam, nem lettem boldog,
pedig vannak nálam sanyarúbb sorsok,
mégis csak féregként kúsztam a porban.

Rám nyithatná

Jó lenne, ha rám nyitná az ajtót
valaki hébe-hóba, néhanap,
hozna örömöt vagy bút, szakajtót,
hogy az átkozott fekete kalap
lekerülhetne fejemről végre,
mert nem lenne eltakarni való
hogy mindegy nekem már évről évre,
a Nap süt le rám, vagy esik a hó.

Valaki rám nyithatná az ajtót,
hiszen nagyon megáll a levegő,
és semmi zár nem ment meg a bajtól;
az élet egyedül oly leverő.
Csak írni egymás után a rímet,
mintha lenne, aki olvasna még,
játszani az öregedő hímet,
most már örökké. Ez lesz majd a vég?

Ócska szövegekbe beleírni
az egész elcseszett frusztrációt,
mert másképp nem, csak alkohollal bírni.
Valaki rám nyithatná az ajtót.

Kezdetben a fény

Kezdetben csak a fény volt,
éles, feltáró, vakító.
Kitisztult minden vélt folt,
a szó, a csendbe hasító
még váratott magára
az idő szűzies ölén,
talán egy tavaszra, nyárra,
ahogyan rád vártam én.

Kezdetben a gondolat,
hogy kellene valami más,
majd látni a pontokat:
innen oda, a folytatás,
aztán, ahogy kibomlott,
de elviselhetetlenül.
Kezdetben ott a fény volt.
Most lassan már éjre ül.

Még nem dörömböltek

A mi ajtónkon még nem dörömböltek
a dohánytól bűzös bőrkabátosok,
noha hallom, volna igény rá ma sok,
főleg azoktól, akiket nem öltek.

Állt ajtó mögött már kétajtós szekrény,
amikor vallató szobára vittek,
de mára már talán mégis csak kvittek
lettünk: őt sem, engem sem vert az önkény.

De, ami késik, biztos, hogy elmarad?
Ha az igények szükségletté érnek,
mit sem számítanak többé az érvek,
akármiért azon kaphatod magad,

hogy majd az ajtódon feldörömbölnek
a dohánytól büdös bőrkabátosok,
hiszen erre, mint hallom, igény van sok
azoktól, akik maguk még nem öltek.

Piros

Írni "piros"-ról kellene.
Hogyha az ember szelleme
elszállt, vagy nem jött egészen,
nekem kell, hogy megemésszem:

Ha húsz évesen csak pár szót
tud, és sosem lenget zászlót,
billeg két lábán hintázva,
esőn sétál bőrig ázva,

és amely lebeg melegben,
csillan Napnál fényesebben,
porszemet néz a napfényben,
vagy egy hangra fülel éppen,

kezét rázza, ha nem tetszik,
elvan egyedül napestig,
és nem tudja, mennyi idő,
várja, hogy a fű majd kinő,

jól kezeli az egeret,
hogyha nevetsz, visszanevet,
gyalogolna, mint a kakukk,
s nem tud kinyitni egy kaput,

zenét hallgat reggel, este,
mint egy atlétáé teste,
nem ismeri az inggombot,
soha nem tapasztalt gondot,

kezed fogja az úttesten,
hogyha sétál veled Pesten,
és ha vált a lámpa: tilos,
menne még, bár mondja: piros!