A prédikátor

Idegenek jöttek városunkba,
szóltak nyelveken.
Országunknak Bátor Ura
parancsolt nekem
sivatagba űzni el mind
a felforgatót,
ne szítsanak kedvük szerint
itt rebelliót.

A téren állt a prédikátor,
körötte állt a nép.
Halkan szólt, de tőle távol
is hallották a mesét,
hogy harmad napon föltámadott,
és föl, az égbe ment,
s ha követni akarja a bátor,
csak hinni kell, itt bent.

És beszélte még, hogy a hatalmasokra
az örök tűz kínja vár,
és aki vagyont gyűjt, az nem viszi sokra,
mert bére a halál,
hogy a nincstelen az mind igaz,
és lelke az égbe kerül,
és károsabb a lelki gaz,
mint élni emberül.

A hír már szájról szájra járt,
és csak nőtt a tömeg,
és mindenki csak a jelre várt,
leckéztetni meg
az uralkodót, s egy ittas hang
már fel is kiált...
De megfújták a bronzkapuban
az érces trombitát.

És kisereglett a hadsereg,
és oszlott a tömeg
egymást taposva, kesereg,
életét menteni meg,
mert lázadónak, hitszegőnek
jaj, ha rátalál
a Törvény; híja lesz levegőnek,
ha ítél a király.

A prédikátor is elszelelt,
de a híre itt maradt.
Több holdhónap is letelt,
de suttogják a falak,
hogy igazul élni jobb ma itt,
mint holnap odaát,
és lassan sutba dobják mind
a korhadt ideát.